Sorrendben a tizenharmadik nyári olimpia volt a Rio de Janeiró-i, amelyről tudósítottam a Rádiót. Azt hiszem, a világon ezt kevesen mondhatják el magukról. Így aztán velem kapcsolatban sokak számára nem érdekes, hogy közvetítettem Hosszú Katinka világcsúcsát; hogy láttam Michael Phelps megdöbbent arcát, amikor Kenderesi Tamás az előfutam után a középfutamban is megelőzte; hogy a vízilabdázó Kis Gábor elmagyarázza, a negyeddöntőre akarnak csúcsformába lendülni; hogy Lőrincz Viktor a rádió mikrofonjába zokogta el, mennyire kiszúrtak vele a bírók, amikor nem engedték bronzérmet nyerni; hogy a napsütés ellen esernyővel a kezemben védekezve lelkendeztem női kajak négyesünk sikerének, hanem az a tizenhármas szám, az a 49 év az érdekes. Novotny Zoltánnak a Sport 2016 évkönyvben megjelent cikke következik.
Mennyire mások voltak a közvetítési körülmények Mexikóvárosban, ahol elkezdtem a tizenhármas sorozatot. Az evezésnél, kajak-kenunál nem volt óriáskivetítő, monitor, komputer. A két kilométeres távot szabad szemmel kellett volna látni. Volt, aki kukkerozott, de hát a látcső teréből mindig kiúszott a hajó, egymáshoz viszonyítani őket pedig nem lehetett. Maradt a kísérő bíró 500 méterenkénti tájékoztatása az első háromról, meg a mondókánk és a kísérlet, hogy az utolsó 500 méteren mégsem csal meg a szemünk.
A vívásban még csak a párbajtőrözők használták a találatjelzőt, így aztán egy-egy tőr- vagy kardmeccsen hosszasan hallgathattuk a mérkőzésvezető elemzését, átvett volt-e a támadás vagy nem, védett-e a hátrányban lévő vagy nem, az egyenes találatot ítélte-e találatnak vagy a visszaszúrást, visszavágást, egyáltalán ítélt-e találatot.
A súlyemelésben meg kellett várni a középső bíró karjelzését, intését és a halkan vagy hangosan kimondott „le” szócskát, majd ezután emelték fel a piros vagy a fehér zászlócskát, miközben a riporternek már rég ki kellett mondania, szabályos volt-e a mindig vitatható és azóta már eltörölt nyomás.
Az öttusánál a közvetítő riporter mindig kis csapattal vonult ki, kiosztotta a stopperórákat, kiválasztotta az esélyesnek vélteket, hogy az ő futóidejüket mérjük az egyenkénti indításnál, ezt azonnal átszámítottuk pontokra, és egy nem hivatalos eredmény alapján örültünk vagy keseregtünk és vártunk olykor fél órát is a hivatalos eredményre.
Mexikóban még akadálytalanul bejártunk az olimpiai faluba, Münchenben versenye előtt együtt fogyasztottam Földi Imrével, Montrealból – vonal hiányában – finn kollégám szolgálati telefonján közvetítettem a birkózó Réczi László bronzérmét, amelyből arany is lehetett volna, Moszkvában az újdonsült olimpiai bajnok, Növényi Norbert volt a segítőm Tóth Pista és Kocsis Feri döntőjében.
Komputerrel Münchenben találkoztunk először, de még csak az eredményeket közölte a kommentátorállásban. Barcelonában és Atlantában már a sajtó alközpontokban volt kettő-három, ha valaki használni szerette volna őket, sorba kellett állni. A máig állandóan fejlődő szolgáltatás a legutóbbi öt olimpiára jellemző. Persze olykor a számítógép is téved. Az idei olimpián a női kajak négyes döntőjében a magyarokat tisztán elsőnek láttam 250 méternél, a komputer viszont ötödiknek írta ki őket. Nemcsak a lányok győztek, én is. A digitalizációé már a jelen. A világcsúcsot jelentő vetített csíkot már évek óta ott látjuk az úszóversenyeken. Most Rióban a 400 méteres vegyesúszás döntőjének közvetítésekor, mivel Hosszú Katinka pillanatok alatt faképnél hagyta DiRadót és Belmontét, nem a velük folytatott versenyt közvetítettem, hanem a csíkkal való diadalmenetet, a világcsúcsot az olimpia első napján.
Egy olimpián a verseny a lényeg, de a háttérben nem mindegy a szállás, étkezés, biztonság, közlekedés kérdése sem. Amikor nyáron a szállodából a rádió-, tévéközpontba utazás közben a hol pontosan érkező, hol alaposan elkéső, túlhűtött buszban ültem, nemcsak a csodálatos városban gyönyörködtem, nemcsak a közvetítésre készültem, nemcsak szunyókáltam, hanem arra is gondoltam, hogyan közlekedtünk a korábbi ötkarikás játékokon. Münchenben, a „rövid utak olimpiáján” gyalog. Montrealban tömegközlekedési eszközzel, évtizedek múltán is fújtuk Szűcs Ferivel, Vass Pistával a metrómegállók nevét a Berry streettől Dorchesterig. Moszkvától kezdve nyolc olimpián át autót béreltünk, s olyan helyismeretre tettünk szert, hogy nemegyszer a hazaiakat jócskán megelőzve értünk ki a helyszínre. Londonban a busz-metró-vonat-busz kombinációra váltottunk.
De térjünk vissza Rióra!
Kányádi Sándornak van egy verse: A Corcovado Krisztusa. A költő ebben megkapóan mondja el, hogy a hit monumentális jelképe, a 701 méter magas gránithegyen Rio de Janeiro fölé emelkedő 38 méteres szobor nem mozdulhat el helyéről, mert áldást osztóan széttárt karja nélkül elbizonytalanodnának az apró madarak és a közeli repülőtérről föl- és leszálló gépek. Pedig de szívesen beülne a szomszédos Maracana Stadionba a szurkolók közé. Nem mozdulhat. A cariocák szerint egyszer mégis megtörtént a csoda. Egy sorsdöntő mérkőzésen a csodacsatár lábáról lefordult a labda, hiába pillantott fel kétszer is, nem látta a szobrot a helyén, mert ott állt a vesztésre álló csapat kapuja mögött. Az olimpia kajak-kenu versenyei a Corcovado alatt húzódó Lagoa-tavon zajlottak, s azon a bizonyos napon, amikor Kozák Danuta betegséggel bajlódott, Szabó Gabriellával párosban a legszorosabb versenyben, a legkisebb különbséggel mégis valóra váltották esélyüket, és legyőzték a német kettőst. Nem tudom, hogy felnéztek-e a szoborra, de nem tartom lehetetlennek, hogy másodszor is megtörtént a csoda. A szobor ott állt mögöttük.
Ha az olimpia „pillanatáról” kérdez bárki, nekem az jelentette a pillanatot, amikor Michael Phelps, Cseh László és Chad le Clos kézen fogva állt fel a dobogóra a 100 méteres pillangóúszás eredményhirdetésekor. A 23 aranyos fenomén Phelps, Cseh Laci, aki hét egymást követő világbajnokságon és négy egymást követő olimpián szerzett érmet és a dél-afrikai, aki négy éve először győzte le Phelpset. Három világnagyság. Az olimpia előtt toronymagasan ők vezették mindkét pillangószám világranglistáját. Hajszálpontosan ugyanannyi idő alatt érték el a falat. A holtverseny után egymás kezét fogva álltak fel a győzelmi emelvényre. A sors különleges és kegyetlen fintora, hogy a második helyre és nem az elsőre. A legmagasabb fokra egy 21 éves szingapúri, bizonyos Joseph Schooling léphetett fel.
A világot bejárta egy 2008-ban készült kép. Szingapúrban Michael Phelps, a nagy idol, a példakép mellett ott áll egy szemüveges kisfiú, aki csodálattal néz fel a bálványra. Nos, ő volt Schooling 13 évesen!
Az olimpiai eszme szép: egyidejűleg nemzeti és internacionális. Az eredményhez mindig munka kapcsolható. Van áthallása a párbeszédhez, a békéhez. Példaképeket, idolokat teremt fiatalok és kevésbé fiatalok számára.
Tizenhárom nyári olimpia van mögöttem. Utódaimnak csak azt üzenem: olimpián csak örömmel, vidáman dolgozzanak, mint az ég madarai és a mező liliomai.
A Magyar Olimpiai Bizottság szerkesztésében és kiadásában megjelent kiadványt 2016 november 30-án mutatta be a MOB. A Sport 2016 évkönyv 8490 forintért vásárolható meg
(Sport 2016/Novotny Zoltán)