Győr Béla az albizottság vezetője köszöntötte a nagyszámú hallgatóságot, majd megemlékezett a bajnokról. A megemlékezők ezután elhelyezték a MOB koszorúját a bajnok sírhelyén, és valamennyien fejet hajtottak emlékére.

Gombos Sándor Zomboron született 1895. december 4-én. Szülővárosában gimnazistaként kötött örök barátságot a vívással. 1912-től a Magyar Athletikai Club, 1925-től a Tisza István Vívó Club, majd 1929-től a Nemzeti Vívó Club kardvívója volt. Harmincegyszer szerepelt a magyar kardvívó-válogatottban.

Az első világháborúban a fronton szolgált. 1921-ben szerzett orvosi oklevelet a budapesti egyetemen. Csak a húszas évek első felében kezdett el versenyezni. Az 1924-es olimpiai csapatba nem került be, ami hatalmas csalódás volt számára. A bizonyítás vágyától fűtve, még szorgalmasabban látogatta Santelli mester termét. A gyors, kiváló idegzetű vívó 1926-ban a Margitszigeten veretlenül nyerte az Európa-bajnokságot. A következő évben, Vichyben megvédte bajnoki címét.

Az 1928-as, Amszterdamban rendezett nyári olimpiai játékokon a Garay János, Glykais Gyula, Gombos Sándor, Petschauer Attila, Rády József, Tersztyánszky Ödön összeállítású magyar kardcsapat tagjaként olimpiai bajnoki címet szerzett. Az olimpián már biztos tagja volt a csapatnak, és Petschauer Attilával együtt hét győzelmet aratva verték a régi rivális olaszokat. Továbbá két Európa-bajnokságon, Liege-ben és Bécsben erősítette a győztes magyar csapatot.

Az aktív sportolástól 1932-ben vonult vissza, később orvosként praktizált. A második világháború után a szövetség ügyvezető elnökeként újjászervezője volt a magyar vívósportnak.

1997-ben a Zsidó Sporthírességek Csarnoka tagjává választották.

Sporteredményei:

Olimpiai bajnok (csapat: 1928); olimpiai ötödik helyezett (egyéni: 1928); négyszeres Európa-bajnok (egyéni: 1926, 1927 ; csapat: 1930, 1931); Európa-bajnoki 4. helyezett (egyéni: 1930)

Európa-bajnoki 6. helyezett (egyéni: 1929); négyszeres magyar bajnok (egyéni: 1930 ; csapat: 1924, 1927, 1929).

Budapesten, 1968. január 27-én hunyt el.

Legjelentősebb kitüntetése: A Magyar Köztársasági Érdemérem kiskeresztje (1947).

Az 1928-as csapat aranyérem történetéről S. Tóth János írta a következőket: A csapat az előcsatározások során az amerikaiakat 14:2-re, az angolokat 13:3-ra, a középdöntőben Németországot, majd Franciaországot egyaránt 12:4-re verte. A négyes döntőben a lengyelek sem okoztak fejfájást. A biztos vereség tudatában, 9:1 után vissza akartak lépni, hogy rápihenhessenek a németekkel vívandó bronzmeccsre, ezt azonban a zsűri elnök nem engedte. Így kénytelenek voltak végigszenvedni, amíg kialakult a 14:2-es végeredmény. Ez tehát könnyed siker volt, igaz, a németek ellen még ennyire sem kellett megizzadniuk a magyaroknak, mivel az ellenfél nem állt ki (16:0). A döntőt a magyar és az olasz válogatott vívta. A pást körül a szurkolók minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Nem véletlenül: az a két csapat került szembe, amely már 1924-ben is az aranyért csatázott. Párizsban 8:8 lett a vége, a jobb tusarány (50:46) akkor az olaszoknak kedvezett. Már 8:4-re vezettek a magyarok. Ezzel sajnos nem volt vége, az olaszok felkapaszkodtak 8:7-re, míg a tusarányt 57:56-ra szépítették. Az addig sorozatban 19 csörtét nyerő Petschauernek kellett befejeznie a nagy művet. Titáni küzdelem során 5:3-ra verte Anselmit, majd a pástra rohanó ünneplők karjaiban ünnepelte a csapat az újabb bajnoki győzelmét.

(MOB/Győr Béla; fotó: Róth Tamás)