2000. október 1-én egy már-már gálaszámba menő meccsen győzte le Magyarország csapata az orosz válogatottat a sydney-i olimpia vízilabda döntőjében. Pont huszonnégy évvel azután, hogy legutoljára a dobogó legfelső fokára állhattak olimpián a magyar pólósok, és azt már halkan tesszük csak hozzá, hogy az urak átlagéletkora akkor pont 24 év volt. Ergo amikor a Kemény-legények gerince a világra jött, a magyar póló akkori aranycsapata éppen megkoronázta pályafutását az olimpiai győzelemmel.

Mondhatnánk, hogy a Millennium Masters diadalmenete akkor indult Ausztráliában, de nem lenne helyes a ’97-es és ’99-es Eb-győzelmek, és a ’98-as vb-ezüst fényében, az olimpia előtt egy évvel megnyert világkupáról nem is beszélve. A sydney-i játékokon inkább beérett a munka, amit Dr. Kemény Dénes elkezdett a „dream teammel”. A folytatás ismert: egy „mélyrepülést” követően, 2003-ban összejött a Grand Slam, hiszen harminc év után újra világbajnok csapatot ünnepelhettünk, rá egy évre Athénban pedig talán minden idők legizgalmasabb döntőjét produkálták az urak Szerbia és Montenegró nemzeti tizenhárma ellen. Majd jött Peking, ami megkoronázta egy kivételes válogatott és kivételes kapitányuk pályafutását. Hat játékos zsinórban harmadjára lett olimpiai bajnok, ami tekintve, hogy csapatsportról beszélünk tán még különlegesebbé teszi a címet, de Kemény Dénesen kívül szövetségi kapitányként is csak Ratko Rudics nyert többet, igaz ő a négyből hármat más-más nemzet válogatottjával. Egy szó, mint száz, nettó legendák ők mind, és napestig folytathatnánk a szuperlatívuszokat és anekdotákat a csapattal kapcsolatban.

Ahogy ezt meg is tették az augusztus 30-31-én zajlott Millennium Masters All Star Festivalon is. Pénteken este felvételről levetítették a sydney-i döntőt, amit még – Isten nyugosztalja – Knézy Jenő kommentált végig, de nem csak ezért szöktek könnyek a közönség szemébe az egy híján húsz évvel ezelőtt játszott meccs képeit látva a Duna Aréna kivetítőjén. Ősz hajszálak ide, „aputestek” oda, ezek az urak még ma is tudnak. Úgy villantak azok a jobb és balkezek, mint fénykorukban. És ha már bal kéz, érdemes megemlíteni, hogy Varga Zsolt és Madaras Norbert két gólját látva ha a következő idénybe nagyon megszorulna a Fradi, nyugodtan beugorhatnának mind a ketten kisegíteni munkáltatójukat.

Ám volt ennek a két napnak egy „főszereplője” is, mégpedig az a suta, kit nemcsak Európa rettegett, hanem a világ többi része is. Mert, ha egyszer Kiss Gergő beleállt, ott még a kapusok is inkább „félreugrottak”. A régi társak közül ő volt az utolsó, aki még nem vonult nyugdíjba, hiszen az előző szezonban is erősítette a Honvéd csapatát. Felsorolni is nehéz lenne címeit, díjait, hiszen gyakorlatilag mindent megnyert, amit meglehetett. 2000-ben ő lőtte a csapat utolsó gólját, Athénban pedig azt a bizonyos nyolcadikat, ami a győzelmet jelentette. De nem csak a medencében példakép, hiszen végzett jogászként erősíti azt a tendenciát, miszerint a vízilabdások agyban is bajnokok. Hivatalosan a szombati meccsen akasztotta a szögre az úszógatyát, ahol az MVLSZ és a Honvéd nevében is elbúcsúztatták, ám ha úgy adódna még beugorhat, hiszen erre az idényre is kiváltotta a sportorvosi engedélyét. Erre a jóértelemben vett fanatizmusra nem is nagyon lehet mit mondani, hacsak annyit nem, amennyit Kiss Gergő maga is nyilatkozott, miszerint „tíz-húsz év múlva is nehezen fogom azt elképzelni, hogy már nem 18 éves vagyok, és nem az olimpiára készülök” – csendben tesszük hozzá Gergő, mi is nehezen...

(Kép: MOB/Szalmás Péter)