Olimpiai érmeseink - Pézsa Tibor

Pézsa Tibor olimpiai bajnok kardvívó pályafutása Esztergomban indult, majd 1957-tôl másfél évtizeden át a Bp. Honvédban töltötte legsikeresebb idôszakát. A közel két méter magas, laza mozgású kardozó finom pengevezetéssel, Tokióban sikerrel ôrizte meg a magyar kard világelsôségét. Megnyerte az egyéni versenyt. Mexikóban (egyéni és csapat), valamint Münchenben (csapat), már csak bronzérmet szerzett. Visszavonulása után a kardvívó szakág vezetôje volt, majd Németországban edzôsködött. A Bp. Honvédban elôbb a szakosztály edzôje, késôbb vezetôje lett. Szaud Arábiában is oktatott. Az utóbbi időszakban a BSE vivóit segítí értétes tanácsaival.
Felesége, Bánfai Ágnes sokszoros magyar bajnok tornásznô, a mexikói olimpia és három világbajnokság résztvevôje.

Az aranyérem története

Szetey András írása    

 1964. Pézsa Tibor kard egyéni

Az olimpiák történetében egykoron a legtermészetesebb dolognak számított, hogy a magyar Himnusz csendül föl a kard egyéni versenyszámát követően. Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, de igaz: 1908-tól kezdve valamennyi játékokon magyar győzelem született egészen 1964-ig. Kivéve persze, amikor nem indultak el a mieink. A káprázatos sorozatot Pézsa Tibor zárta. Aki akkor még nem tudhatta, hogy a következő negyven évben egyetlen egyszer, 1992-ben Szabó Bence révén örülhetünk hasonló magyar sikernek.

Tíz percet késtem a randevúnkról, és pontosan tudtam, hogy ezt nem úszhatom meg leszúrás nélkül. Pézsa Tibor, az ősz Mester, ugyanis a végtelenségig pedáns. Határozott, lenyűgöző, különleges ember, kiemelkedő képességekkel, nagy tudással – és ellenmondást nem tűrő véleménnyel.

A tiszteletet megadó és elváró egyéniség – aki ebből kifolyólag a késést sem szívleli.

„A magyar kardvívás legnagyobb ereje abban rejlett, hogy mindig pontosan és időben történt a generációváltás. Fuchs Jenő, majd Piller, aztán Kabossal egy időben már Gerevich Aladár következett” - kezdi a visszaemlékezést a dicső múltra a hetvenedik évét novemberben betöltő korábbi klasszis. „Az ’56-os események azonban felrúgták a sort. Disszidált (tudják az ifjak mit jelent ez a szó?) többek között Hámori, Magay, Keresztes, Örley és a ’60-as olimpián ugyan még megszületett a szokásos két arany, de érezhető volt, hogy valami megszakadt.”

Jellemző rá ez is: saját győzelméről egyetlen szót sem ejt, pedig tartalék sorból lépett elő az esélyesek közé. Nincs könnyes emlékezés a francia Arabo elleni holtversenyes csörtére, és igazából a közhelyes kérdést sem nagyon érti, mármint hogy mennyiben változtatta meg ez a siker a további pályafutását, az életét.

„Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám: akkoriban a tartalék is tudott egyéni aranyat nyerni… Már 1960-ban, Rómában is bekerülhettem volna a csapatba, csak a szövetségi kapitány, Bay Béla nem a kardvíváshoz értett a legjobban. A legtöbbet Gerevich Aladártól tanultam. A dinamikája, a lelkesedése, a magyar színekért mutatott rajongása egyaránt példamutatónak számított, de Kárpátitól is sokat lestem el. Igazából, sajnos, a tokiói versenyen a farka csóválta kutyát. A csapat ötödik lett, ami akkor megmagyarázhatatlannak és elfogadhatatlannak tűnt. Kárpáti Delnekyt akarta minden áron a kvartettbe, és a rossz hangulatban nem tudtunk egységet alkotni. Az egyéni verseny? Nem kell túlmisztifikálni a hangulatát. Válogatót ugyanúgy kell nyerni, mint olimpiát, csak akkoriban a magyar bajnokság valamivel erősebb viadalnak számított… Szakmailag pedig az ankarai egyéni világbajnoki címemet többre értékelem a tokiói győzelmemnél.”

Azért amikor a mester mesterére, Szűcs Jánosra terelődik a szó, hamar kiderül, hogy Pézsa Tibornak is akadnak érzelmei. Nagy találkozásnak nevezi kettejük kapcsolatát. Elmeséli, hogy mennyi mindent köszönhet neki, és a Budapesti Honvédnak. Tíz év alatt negyven olimpiai pontot szerzett a világversenyeken. Persze, azért a „pézsás” fanyarság hamar előtör belőle. Úgy véli, azért nem védhette meg 1968-ban olimpiai aranyérmét, mert a kétszeres egyéni bajnok, a nagy előd, Kárpáti Rudolf, mint a magyar zsűri küldő Pézsa kérése ellenére, francia bírót rendelt az orosz Rakita elleni döntő csörtéjére. Kikapott, így „csak” harmadik lett.

„Szűcs Jánosnak köszönhetem azt is, hogy edző lettem. Hivatásos katonatisztként sportpályafutásom után, 1972-ben a Honvéd szakosztályvezetőjévé neveztek ki, így tulajdonképpen Szűcs mester főnöke lettem. Ekkor azt mondta nekem: „Tibor, próbálkozz az edzői feladattal, mert főnök mindenki lehet, jó mester viszont nem!” Mindenben segített, és így lettem mára egyedüli örököse a legendás, Borsodi-féle módszertannak, amit most próbálok továbbadni fiatalabb kollégámnak, Gulácsy Ferencnek. Legeredményesebb tanítványom a kis Nébald, Gyuri lett, aki hétszeres világ- és olimpiai bajnokságig vitte, pedig bal kézzel nem is lehet vívni…”

A mai utódokról nincs valami nagy véleménnyel. Fals és hibás elképzelésnek tartja a vívás centralizálását. A klubok közötti rivalizálás, a műhelymunka nélkül szerinte lehetetlen sikereket elérni. „A sportág elnöke Gémesi György, a technikai igazgató Kovács Tamás, és a szövetségi kapitány Szabó Bence egyaránt kardvívó volt, mégis a legsiralmasabban a kard helyzete alakul. És erre nincs magyarázat! Felajánlottam a segítségem, de nem volt szükség rá. Így hozta a sors, haragudni nem haragszom senkire, pedig lehetetlenné akartak tenni. Terjesztették rólam, hogy antiszemita és alkoholista vagyok, de ettől még nem kapok infarktust, csak sajnálom, hogy így alakul a magyar vívás sorsa.” 

Amikor arról érdeklődöm, hogy szenzációs versenyzői és hasonlóan eredményes edzői pályája ellenére minek tudható be az érezhető keserűsége, így válaszol: „Rettenetes helyzet az enyém. Az olimpiai bajnokok a szakmai eredményeimért, az edzők az olimpiai aranyérmemért irigyelnek.”

A beszélgetés végére azért mégiscsak egy, az olimpiai elsőséggel kapcsolatos kellemes emlék felemlegetése marad, amely egyúttal hitvallásának is betudható.

„Szülővárosom, Esztergom részéről nemrégiben rendkívüli megtiszteltetés ért. Rólam nevezték el a sportközpontot. Nem volt paláver, de nekem nagyon jólesett. Az avatón azt mondtam, ha a sporteredményeim csak azt a célt szolgálták, hogy meggyőzzék az esztergomi gyerekeket, hogy elérhető akár az olimpiai dobogó is, akkor mindent elértem. Célt adtam az ottani embereknek, megmutattam hogy tisztességes és becsületes munkával Esztergomból is el lehet jutni a világ tetejére.”