A kétszeres olimpiai bajnok pályafutása befejezését követően évtizedekre eltűnt a sport világából: állatorvosi diplomát szerzett, majd magánrendelőjében két évtizeden keresztül praktizált is. Sokak örömére 2005-ben visszakanyarodott szeretett sportágához, ahol előbb alelnökként szolgálta azt, majd 2011-től mindmáig a szövetség elnöki feladatait látja el.

A Nemzet Sportolójával irodájában sikerült hosszabban elbeszélgetni.

„A mi időnkben fokozottan megvolt a gyerekekben a kiemelkedés vágya. Az, hogy az élet valamely területén jobb legyen, mint a többi. Nekem szerencsém volt, hogy éppen a tornászok válogattak ki, ráadásul mindjárt Vigh Lászlóhoz kerültem. Az első időkben még mindent szívesen tettem, de amint nőtt a munka mennyisége, úgy hagyott alább a szorgalmam. Tizenheten kezdtünk, végül abból a csoportból csak Sivadó Jancsi meg én maradtam hírmondónak. Ezután került hozzánk Csoszor Jancsi és Borbély Józsi.”

- Amikor elkezdett edzésekre járni, tízéves volt. A szülei miként fogadták ezt az új színt az életében?

„Édesapám nehéz sorsú ember volt. A II. világháború idején csont soványra fogyott, mégis elvitték katonának, s csak 1950-ben került elő a hadifogságból. Miután a felesége nem győzte kivárni, így később megismerkedett az édesanyámmal. Házasságukból születtem egyetlen gyermekükként. Komoly elhelyezkedési gondok után végül utókalkulátorként tudott dolgozni. Érdekes módon édesanyám volt a sokkal keményebb ember kettejük közül. Ő volt a család motorja, aki engem rettentően szigorúan nevelt. Nem ritkán szíjjal való verést „rendelt”, amit úgy úsztam meg, hogy apám mellettem verte a konyhakövet én pedig ordítottam…”

- Ezek szerint a hazai alapozással nem volt különösebb gond.

„Valószínűleg szükségem is volt erre, mivel rossz gyerek voltam. Édesanyám a keménysége mellett arra is ráérzett, hogy nekem extra tehetségem van a tornához és ezért abszolút partner volt az edzőmmel. Mindig mellettem állt, minden versenyemen ott volt, leggyakrabban egy nyitott újság mögül figyelt. Amíg élt, mindenben segített engem, nagyon jó ember volt!”

- Anyuka szeretete, támogatása tehát megvolt. Így is elég lehetett az edzéseket, a versenyeket és az iskolai kötelezettségeket szinkronba hoznia. Ráadásul az edzésekről, mint megélt borzalmakról szokott beszélni.

„Ezek a borzalmak az évek során egyre fokozódtak. Mesterünk ugyanis a mennyiségi munka abszolút elkötelezettjeként már ifjúsági korunkban a felnőtt válogatottak napi gyakorlat-adagjának a többszörösét végeztette el velünk. Talán természetes, hogy Sivadóval mindig azon voltunk, hol lehet valamit lecsípegetnünk a valóban óriási adagokból. Még a mennyiségnél is nagyobb gondot jelentett a megkövetelt intenzitás. Állítom, az edzéseken folyamatosan szakadt rólunk a víz.”

- Mit gondol, ez az óriási mennyiség és a hatalmas intenzitás elég volt ahhoz, hogy olimpiai bajnok lehessen?

„A tanár úr egyre csak azt hangoztatta, nem kell ide tehetség, ha eleget dolgozunk, mi leszünk a jók. Szerintem viszont akiben nincs benne a „bajnok én”, az soha nem lesz első. Azt a nagy nyomást, amit olykor 15-20 ezer néző előtti bizonyítási kényszer jelent, azt csak kivételes tehetségű ember tudja kezelni.”

- Szóval akkor tehetség és mellé kőkemény munka kellett. Ilyen terhelés mellett nem lehetett könnyű még iskolába is járni.

„Soha nem voltam éltanuló. Az általánost a Telepy utcában végeztem, leginkább hármas-négyes osztályzatokkal. 1967-ben a korábbi válogatott tornász, "Szunyi" Bácsi, Keszthelyi Rudolf segítségével kerültem a mátyásföldi Corvin Mátyás Szakközépiskolába. Ő osztályfőnökömként figyelt rám, s ha valamiből megbuktattak, rákényszerített, hogy a minimumot tanuljam meg. Ez nem volt egy könnyű időszak, hiszen csak az utazásra elment napi két és fél óra. Végül leérettségiztem, amihez Szunyi bácsi sokat segített – hálás is vagyok neki!”

- Ezekben az években volt még hasonlóan pozitív támogatója?

„Mások mellett Harmath Józsi bácsi külön kiemelést érdemel, hiszen tulajdonképpen ő fedezett fel engem! Legtöbbször ő próbálta meg rávenni Vigh Lászlót – akit én leginkább csak vaddisznónak tartottam -, hogy egy kicsit vegyen vissza a tempóból. Igaz, nem sok eredményt ért el. Előbb csak a fülesek jöttek, később pedig a túlmunkát jelentő prémium elemek.

- Ahogy kitűnik, itt egyfajta túlélésre is be kellett rendezkednie.

„A tehetségem egyik megnyilvánulásaként képtelen voltam megsérülni. Ha leestem a szerről, jöttek az ismétlések. Miközben már holtfáradt voltam, még mindig újabb tételek következtek. Végül már oldalra dőltem el, mégsem sérültem meg, mert a védekező mechanizmusom minden helyzeten átsegített. Ráadásul sokkal rosszabb körülmények között készülhettünk, mint a mai legjobbak. A Fradi-sátorban például nyáron 50-60 fok is volt, télen pedig mértünk mínusz tizenegyet is…”

- Az első, komolyabb siker 1970-ben született meg.

„A korábbi, hazai úttörő, majd serdülő bajnokságok után komoly lépcsőfokot jelentett az 1970-ben, Gottwaldovban kiharcolt aranyérem, ami a kitűnő szovjet tornászokkal szemben tényleg bravúrnak számított. Ez a siker már az én fantáziámat is megmozgatta. Ettől kezdve én is vágytam az újabb eredményekre. Nagy hajrával bekerültem az 1972-es olimpiai csapatba, s ettől kezdve nyolc éven keresztül kényszerpályán éltem. Mindenki elvárta ugyanis a győzelmeket, amelyek az 1973-as Európa-bajnoksággal kezdődtek, majd egy évvel később, Várnában már világbajnoki címnek örülhettem. Nagyon nehéz volt úgy készülni és versenyezni, hogy a legkisebb hibámmal is azonnal tele volt a sajtó.”

- Vigh László már Münchenben is elképzelhetőnek tartotta, hogy lólengésben első lesz.

„Ha a kötelezőt, vagy a szabadon választottat csak egy kicsit jobban megcsinálom, és bekerülök a döntőbe, ott már akár ez is megtörténhetett volna. Ám a kötelezőket későn kezdtem tanulni, a szabadon választottnál pedig a Magyar-vándor még nem volt benn a köztudatban. A legfőbb gondot pedig a rutinhiányom jelentette.”

- A müncheni élmények feltehetően tovább lendítették előre?

„Az új impulzusok tömege egyszerűen sokkolt engem. Különösen sokat jelentett, hogy egészen közelről láthattam az akkori legjobbakat, a japánokat, akiket előtte már magyarországi edzőtáborozásuk során is közelről figyelhettem. Mi titkolóztunk, ők mindent megmutattak. Az edzéseken végtelen céltudatosság jellemezte őket, hogy azután este akár whyskit is igyanak.

- Ország-világ láthatta, hogy az utolsó 200 métert Balczó Andrással futotta az olimpiai stadionban…

„Közben tele torokkal ordítottam, mert tudtam, hogy olimpiai bajnok lesz. A megszállottságát igyekeztem átvenni, a szorgalma nem annyira vonzott. Az edzéseim elvégzésében bizonyosan segített Bandi személyes ismerete. A tehetség mellett rengeteg munkára volt szükségem. Azért is, mert nem voltam egy születetten erős gyerek. Csak utólag mondom: megérte a naponkénti 6-8 órás küzdelmet. Vigh László nélkül soha nem lettem volna kétszeres olimpiai bajnok!”

- München, az olimpia, az ottani benyomások tehát megtették a hatásukat. Addigra már elkészült az új „csodaszer”, a Magyar-vándor is.

„Ez Vigh László kimeríthetetlen fantáziájának volt köszönhető, akinek agyát egy működő vulkánhoz tudnám hasonlítani. Abszolút újítást jelentett, hogy korábban senki nem ment haránt helyzetben végig a lovon, miként a két kápa közé sem merészkedtek le. Sokat jelentettek a lábtörlőkkel beiktatott átmeneti könnyítések, miként az ugyancsak Vigh által konstruált segédeszközök is. Ilyen utakon keresztül alakult ki a Magyar-vándor.”

- Az olimpiai bemutatkozást követően Vigh László átmenetileg felmondott Önnek…

„Több szakemberrel is dolgoztam ebben az esztendőben, de a laza kapcsolat ellenére hiányzott Vigh hivatalos jelenléte az 1973-as Grenoble-ben volt Európa-bajnokságon, ahova civilben csak megérkezett. A pódiumon egyébként a következő évtől, 1974-től rendszeresen a kapitány, Bordán Dezső volt mellettem, ott az ő bíztató szavai kellettek.”

- Vigh Lászlót egész pályafutása során rengetegen fúrták.

„Ez azzal a kiegészítéssel igaz, hogy a tanár úr semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó. Feltehetően erre a modorra is szükség volt az eredményeink eléréséhez.”

- Amelyek 1973-tól egészen 1980-ig folyamatosan meg is születtek. Lehet azt mondani, hogy ehhez egy ideális, Magyar-Vigh kettős kellett?

„A sok feszültség ellenére is azt kell mondanom, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, hiszen kölcsönösen inspiráltuk egymást. Én az átlagnál jóval gyorsabban fejlődtem, ő pedig éjszakákon át törte a fejét az új elemeken. Grenoble, majd Várna után Montrealba már komoly esélyesként utazhattam. Annál is inkább, mivel a pontozóbírók egyre következetesebben megadták az extrákra adható +0,2 pontokat.”

- A montreali arany minden pozitívum mellett nem könnyen született meg.

„Túl nagy terhet raktak rám azzal, hogy szinte követelményként jelölték meg számomra a győzelmet. Ráadásul az első napokban több, remélt első helyről lemaradtak versenyzőink, így velem szemben tovább fokozódott a nyomás. Végül azonban az összes zavaró tényező ellenére is jól meg tudtam csinálni a gyakorlatomat. ”

- Az olimpiai bajnoki cím hozott enyhülést az edző-versenyző kapcsolatban?

„Jottányit sem, a mi életünk ugyanis – egy féléves időszakot leszámítva – egy folytonos párharc jegyében telt. Ez az idillinek mondható állapot a moszkvai olimpiát megelőző hat hónapban alakult ki. Ekkor ugyanis én is valóban minden áron nyerni akartam Moszkvában. Az előző évek viharai eddigre elültek. Mást ne mondjak, Montreal után a beígért lakást nem adták oda, ezért hónapokig sztrájkoltam, egyáltalán nem jártam edzésekre.”

- A szovjet olimpia előtti félév során viszont még túlzásokba is esett.

„Tízkilós súlyfelesleggel kezdtük meg ezt a periódust. Rendkívül keményen dolgoztam, miközben folyamatosan figyelnem kellett a testsúlyomat. Három hónappal a játékok kezdete előtt bejött egy sérülés és Vigh László legnagyobb döbbenetére nem álltam le és nem voltam hajlandó orvoshoz sem menni, mondván. „erre most már nincs időnk!” Annyira kerültem az étkezési kísértéseket, hogy Moszkvában olyan szobát kértem, ahonnan nem kell az étterem előtt elmennem, mert még a szagoktól is híztam volna. Súlyban is utolértem magamat, s mivel sikerült jól bemutatni a legerősebb anyagú gyakorlatomat, így egyértelmű lett az eredményhirdetés is. A dobogóról lelépve az első dolgom a tenyérvédőm darabokra vágása volt, nehogy valaki akár csak említést is tegyen egy esetleges folytatásról.”

- A befejezés tehát végleges és visszavonhatatlan volt. Mihez kezdett ezután?

„Már 1979-ben megszereztem a szakedzői diplomát, de közben rájöttem, hogy nem leszek edző. Viszont egy állatorvos barátom, Georgievics Miklós mindinkább megfertőzött a természet szeretetével. Együtt horgásztunk, vadásztunk, vele mentem az állatorvosi körútjaira is. Innen már csak egy lépésre volt, hogy elhatározzam: állatorvos szeretnék lenni. Mivel már volt egy diplomám, így beülhettem az elsőévesek közé. Kétéves, nagyon kemény tanulási időszakot követően sikerült felzárkóznom a középmezőnyhöz. 1985-ben végeztem, néhány hónappal később pedig lehetőséget kaptam Pestszentlőrincen egy önálló prakszis vezetésére. 2005-ig ott dolgoztam, akkor éreztem elérkezettnek az időt ahhoz, hogy visszatérjek a tornasportba, a szövetségbe.”

- Ahol hat évig jobbára csak vegetált.

„2011-ig alelnök voltam, abban a minőségemben nem volt lehetőségem az igazán érdemi munkára. Előbb bekerültem a MOB elnökségébe, majd 2011-ben megválasztottak a szövetség elnökévé, Borkai Zsolt pedig felkért: legyek az olimpiai sportágakért felelős alelnök a MOB-ban.

- Immár öt éve elnök, módja is van rá, hogy az előrelépést szolgáló gondolatait megvalósítsa.

„A szövetség élén sokszorosan több a tennivalóm. Elsősorban azért, mert a munkákat nem adom ki „bedolgozóknak”, én akarom azokat végigvinni. Élvezem ezt a tevékenységet, a kedvemet pedig természetesen befolyásolják a legjobbak eredményei is. Sajnálatos, hogy Berki Krisztián lemaradt a riói olimpiáról. Annak viszont kimondottan örülök, hogy négy olyan tornászunk is van, akik képesek voltak teljesíteni az olimpiai kvalifikációs szintet. Közülük bármelyik kettő vesz majd részt a versenyeken, nagyon bízom a sikeres szereplésükben.”

Dr. Magyar Zoltán oldala a Nemzet Sportolói közt a mob.hu-n ide kattintva tekinthető meg.

(MOB/Jocha Károly, fotó: MTI/Németh Ferenc, MOB/Szalmás Péter)