Amikor a nyári moszkvai világbajnokságon egyéniben aranyérmes lett, az internetet és a közösségi oldalakat elárasztották a róla szóló hírek és kommentek. A párbajtőröző Imre Géza sok-sok csapatsiker után 40 esztendősen, nagy álmáról már rég lemondva állhatott fel a dobogó legfelső fokára. Itt az ő alázatos meséje ihletettségről, elfojtásról, rigolyákról és az álomszerű tusról.

Amikor az ember egy világbajnoki döntőben 14:14-es állásnál találja magát, amikor egy tus dönt a mennyországról vagy a pokolról, akkor mit csinál? Megáll és mérlegel?

Na, azt semmi esetre sem. Az a legrosszabb, amit tehet. Én egy pillanat alatt mindent kisöpörtem a fejemből. Az a tus csak egy tus lett a sok közül. Abban a másodpercben nem volt se tétje, se súlya. Ha lett volna, talán összetörök. De én inkább úgy döntöttem, tizenkilencre lapot húzok, és ez bejött.

Pimasz és fifikás dolgokat láthattunk öntől egész nap a páston.

Engem is meglepett, hogy mennyire könnyed vagyok, hogy tova tűnt az a görcs, ami sokszor megakadályozott benne, hogy idáig eljussak egy-egy világversenyen. Mondhatom, elég sok mindent tudok a sportágamról, de eddig valahogy nem jött össze ez az ihletettség, ez a koncentráltság.

Minek köszönhető, hogy éppen most álltak össze a csillagai? Miben volt más ez az Imre Géza, mint akit korábban láthattunk a páston?

Abban, hogy most elengedte az egyéni szereplés vágyát. Már nem vártam magamtól ilyen eredményt, és így egyszerűen nem éreztem terhet, elvárást magammal szemben. Igazából úgy utaztam ki erre a világbajnokságra, hogy csak a csapateredményre koncentrálok, ezért egyéniben végtelenül élvezni tudtam a vívást. Az idei svájci Európa-bajnokságon pont az ellenkezőjét éltem meg. Annyira be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok még jó egyéni eredményre, és még megállom a helyem a fiatalok között, hogy teljesen begörcsöltem. Olyan rosszul ment a vívás, hogy a végén már szinte magamat szúrtam meg a páston. Akkor eldöntöttem, nekem már nem szabad ennyire ráfeszülnöm semmire.

Korábban volt olyan olimpia, világ- vagy Európa-bajnokság, amelyre ennél is jobb formában érkezett, de mégis valamin elcsúszott a nagy siker?

Az eddigi legjobb egyéni szereplésemet az 1996-os atlantai olimpián éltem meg, amelyen bronzérmes lettem. Szinte biztos, hogy akkor fizikailag jobb állapotban voltam, de talán túlizgultam azt a versenyt. Érdekes a vívósport, hiszen versenyről versenyre változik az élboly és nem feltétlenül rosszabb vívó az, aki mondjuk a 32 közé jutásért kiesik, és nem jobb az, aki eljut a fináléig. Állandó körforgás ez, és akadnak olyan pillanatok, amikor az embernek felragyog a szerencsecsillagja.

A felesége, a korábbi kiváló kézilabdázó Kökény Bea nem unja még?

Mit?

A huszonkettedik idényét.

Viccesen mindig azt mondjuk, hogy ez a különlét a hosszú házasságunk titka. Bea korábbi sportolóként tökéletesen átlátja, hogy mit jelent nekem a vívás, és tudja, hogy még mindig, így negyven felett is képes vagyok a jó eredményre. Amíg ezen a szinten tudok sportolni, addig mindenben támogat.

Hányszor mondta már neki, hogy: szívem, ez lesz az utolsó...?

Olimpiából már kettőre. Világbajnokságból... nem is tudom. Talán pont erre, a moszkvai versenyre mondtam azt, hogy ha nem kerülünk be a csapattal a legjobb négy közé, akkor szinte biztos, hogy világbajnokságon többet már nem veszek részt. A csapatsiker elmaradt, de azért az egyéni világbajnoki cím után újra el kell gondolkodnom...

A megértésen és elfogadáson kívül a felesége mivel tudja még önt támogatni?

Azzal, hogy rengeteg terhet levesz a vállamról. Kiváló irányító volt a pályán és ebből a szerepből szerencsére a magánéletünkben sem bújt ki. Tökéletesen vezényli le a gyerekek mindennapjait, igazi szervező, kivitelező, olyan hátteret ad, ami mellett nekem tényleg könnyű a munkámra, a feladataimra koncentrálnom. Ugyanakkor korábbi sportolóként ő érti is az életemet. Nem kell elmagyarázni neki, hogy nyáron miért vonulok edzőtáborba, mit jelentenek a felkészülési szakaszok, a versenyek és tudja, hogy a világbajnoki rajt előtt egy nappal hogyan érdemes velem beszélni.

Hogyan?

Ilyenkor nem szeretem az elnyújtott beszélgetéseket. Nem kérdezi, hogy ideges vagyok-e, mert úgyis tudja jól, hogy az vagyok. Nem faggat feleslegesen, elköszön és inkább békén hagy.

1993 óta a felnőtt válogatott tagja. Össze tudja számolni, hogy hányszor kellett felállnia a padlóról és megújulnia ez alatt az idő alatt?

Voltak mélypontok. Az egyik legnagyobb a 2000-es olimpia idején, amikor nem jutottunk ki a csapattal Sydneybe. Bea ráadásul ott volt, sőt, ezüstérmesek lettek. Én meg a barátokkal itthon néztem a versenyeket. De a vívásra egyszerűen képtelen voltam odakapcsolni. Az eredményeket követtem, és belül szorítottam is a többiek sikeréért, de nézni nem akartam őket, mert nagyon fájt. A következő évben megszerzett csapatvilágbajnoki cím rángatott ki ebből az állapotból. Egyébként megújulásra mindig szükség van ebben a sportágban. Nemcsak lelkileg, hanem azért is, mert folyamatosan változik a vívás. Ma már olyan asszók vannak, amelyekben nem csak a technikai tudás érvényesül, fontos lett a fizikai állóképesség, a gyorsaság, a robbanékonyság is. A 2008-as pekingi olimpia után éreztem úgy, hogy valami nagy ugrásra van szükség a folytatáshoz. Akkor kezdtem el együtt dolgozni az olimpiai bronzérmes kenussal, Zala Gyurival, aki személyi edzőként nyújt nekem segítséget, és 2009. január eleje óta vagyunk együtt a jelenlegi tréneremmel, Dancsházy-Nagy Tamással, akivel különleges a kapcsolatunk.

Barátok?

Tulajdonképpen igen. Tamás mindössze másfél évvel idősebb nálam. Kadetban együtt tőröztünk, párbajtőröztünk és többször meg is vert engem, amit persze viccesen a mai napig felemleget. Ő nem csak abban segít, hogyan kell a tust adni, milyen taktikával vívjak, emberileg is mellettem áll, motivál. Moszkvában, amikor kinéztem a pástról, Tamásban olyan embert láttam, aki tántoríthatatlan. Ha ideges lett volna, talán átragad rám is ez az érzés, és akkor nem biztos, hogy most világbajnokként beszélgetnék önnel.

Ha már a taktikát emlegette: gyakran érzi úgy az ember, hogy a pást világa olyan, mint a színház.

Ez inkább a kardozókra jellemző, ott aztán tényleg el kell adnia magát az embernek. Nálunk egyszerű a helyzet: vagy ég a lámpa, vagy nem. Ettől függetlenül persze mindenki szeretné valahogy a zsűrit befolyásolni. Van, aki rájátszik erre, van, akiből ez ösztönszerűen jön.

Ön mit csinál?

Én elfojtok. Nekem nincs arra energiám, hogy még kiabáljak is. Igaz, most a világbajnokságon megnyíltam, megjött a hangom, de amúgy abszolút a csöndes vívók közé tartozom.

A magánéletben is ilyen csendes és kiegyensúlyozott?

Kiabálni otthon sem szoktam, nem lépek ki önmagamból, de idegeskedni, görcsölni azért tudok dolgokon.

Például min?

Egészen apró ügyeken, amelyeket képtelen vagyok elengedni, és ilyenkor Beának kell rám szólnia, hogy fejezzem be és lépjek már tovább. Csernus Imre pszichológussal sokat dolgoztunk azon, hogyan változtassak ezen és ő tanított meg arra is, hogyan legyek határozottabb, keményebb, önzőbb.

Kimondta a kulcsszót, hiszen sokan úgy vélik, kimagasló sportolói eredményt nem lehet önzés nélkül elérni. Osztja ezt a véleményt?

Tulajdonképpen igen. Nagyon fontos, hogy minden igényedet, elképzelésedet mások elé helyezd. Aki kevésbé önző, abból lesznek a csapatsportolók, bár ott is vannak olyan posztok, amelyeken elengedhetetlen ez a habitus. Tőlem idegen ez a hozzáállás, zsigerből nem is tudnék ilyen lenni, így tudatosan kell kialakítanom ezt az állapotot.

Vannak rigolyái?

Ó hogyne! Minél idősebb az ember, annál több rigolyát szed össze. Például a bemutatás után, az asszó előtt szeretem én előbb felvenni a sisakot. Ha esetleg az ellenfelem gyorsabb ebben, akkor kényszeresen úgy érzem, jobban oda kell figyelnem. És a próbaszúrásnál is törekszem arra, hogy én szúrjam meg előbb az ellenfél kosarát. Hogy miért? Ezt ne kérdezze, nem tudok rá válaszolni. És bár nem tartozik a rigolyák közé, de az edzőtáborban és a versenyeken is kialakítottam már egy menetrendet, napi rutint, amely szerint élek. Boczkó Gábor a szobatársam, összeszoktunk, összecsiszolódtunk már a hosszú évek alatt. Vicces, de volt olyan idény, amikor többet aludtam vele, mint a feleségemmel, így Gábor napirendjét és rigolyáit is kívülről fújom már. Én például korábban kelek és reggelizem. Ő sokáig alszik és csak egy kávét iszik. Én már este összekészítem a holmimat, hogy reggel ne zavarjam őt a szöszmötölésemmel, de most Moszkvában is megtettem ezt, pedig kivételesen egyedül voltam a szobában.

A gyerekeiről még nem beszéltünk. Bence és Szofi is kézilabdázik, ráadásul Bencéről úgy tartják, nagy tehetség.

Inkább mondjuk azt, hogy ügyes. A tehetség szót nem szeretem. Mert a tehetségek sokáig azok maradnak, aztán egyszer csak abbahagyják a sportot.

Zavarja, hogy nem a vívással próbálkoznak?

Nem, ők választották maguknak a kézilabdát, Bence ráadásul ötévesen. Nagyon lelkes, bár egyszer már volt egy kis hullámvölgy a pályafutásában, 2013-ban, amikor csapatban világbajnokok lettünk, úgy döntött, megpróbálkozik a vívással. Le is jött párszor edzeni, de hát aki egyszerűen labdával a kezében születik, az nem tud váltani. Szóval a vívás csak egy aprócska fellángolás volt a részéről.

Gondolom, azért a gyerekek kérdezgetik önt a pályafutásáról.

Szofi még kislány és egyáltalán nem a sportról beszélgetünk. Ő csacsog, mesél, mint az apás lányok általában. Bence azonban igazi sportfüggő, mint az édesanyja. Minden sportágból szinte minden adatot képes megjegyezni. Percre pontosan tudja, hogy mikor, kikkel vívok egy-egy versenyen, az ellenfeleim hol állnak a világranglistán, és folyamatosan sportot néz a televízióban. Nagyon elhivatott srác, aki most már kamaszodik is, így olykor-olykor nehéz vele bírni.

Főként úgy, hogy sokat van távol.

És ez az, amitől igazán félek. Azt már gyerekkorom óta tudom, hogy a sport lemondásokkal jár. Annak idején nem voltam ott a saját ballagásomon, a szalagavatómon és az érettségimre is egy olaszországi versenyről estem be. A bulik kimaradtak az osztálytársakkal, de ez csak kicsit zavart, mert azok az élmények, azok a hatások, amik a sportban értek, rengeteget adtak nekem. De azt, hogy távol vagy a családtól, hogy hetek telnek el nélkülük, nagyon nehéz feldolgozni. Gyakran nyomaszt, hogy kimaradok az életükből, hogy nincs időm megélni velük programokat, vagy ha éppen hazaesek egy fárasztó edzés vagy edzőtábor után, én fúrom meg a közös kiruccanást azzal, hogy inkább otthon ülnék. A hétköznapi fáradtság miatt olykor nincs türelmem vagy energiám végighallgatni őket, és ezért rettenetesen mérges vagyok magamra. Pedig fontos lenne, hiszen a gyerekek éppen abban a korban vannak. Aztán van, hogy én megyek értük az iskolába, beülnek az autóba és olyan furcsán érdekes, kamaszos-felnőttes beszélgetések alakulnak ki közöttünk, amiket nagyon szeretek.

Nehéz a sportolói burokból kilépni?

Valójában riasztó ez is. Szerencsések vagyunk, hiszen abból élünk, amit szeretünk, amit szenvedéllyel tudunk csinálni nap mint nap. Még a kudarcok ellenére is. Sportolóként kivételes életünk van, utazunk, sikereket érünk el, megkapunk minden figyelmet. És ha belegondolok, hogy el kellene menni dolgozni, vállalni valami civil foglalkozást... Olyan idegennek érzem az egészet. Nem hinném, hogy képes lennék reggel nyolctól ötig egy irodában ülni, olyan helyen, ahol nem értik azt a humort, azt a nyelvet, amit az edzőteremben beszéltem éveken át. Ezért is jó, hogy Somfai Peti barátommal elkezdtünk a Honvédban edzősködni. Nem mondom, hogy egyszerű összeegyeztetni a felkészülésemet és az edzői munkámat, de nagyon élvezem.

Elégedett?

Most eszembe jutott Kulcsár Győző egyik kérdése, amit nem nekem, hanem valaki másnak tett fel a fülem hallatára.

Mi volt az?

„Nem volt ebben több?” Éveken át ez a mondat járt a fejemben, és eddig, a moszkvai győzelemig mindig azt mondtam magamnak: de Géza, ebben több volt. Most szerencsére el tudom magamat bizonytalanítani, mert megjött az az eredmény, amit vártam. Megkaptam azt az elégtételt, azt az érzést, amit mindig is szerettem volna.

Lehet ezt még tetézni? Mondjuk a riói olimpián?

Minden előfordulhat. Ez is, de az ellenkezője is. Most az a fontos, hogy a csapattal kivívjuk a kvalifikációt. Mint mondtam, én igazi csapatember vagyok, és elsősorban a csapat sikeréről álmodozom.

És amikor a moszkvai döntő után este lefeküdt aludni a szállodai szobájában, miről álmodott?

Elég sokáig tartott az a nap. A vacsora után még koccintottunk, és magamban mosolyogtam, mert visszaidéztem a 2007-ben szintén nem ifjúként világbajnoki címet szerző Kulcsár Krisztián szavait: „ilyen győzelem után bármennyit ihatsz, nem tudsz berúgni". Tényleg nem tudtam. Ahogyan kiengedni sem. Hajnalodott már, mire végre elaludtam. Este még a fejem fölé, a lámpára felakasztottam az aranyérmet, hogy ha felébredek és felnézek, akkor tudjam, nem csak álmodtam ezt az egészet. Mert valóban sokszor álmodtam erről a győzelemről, és sokszor el is kellett engednem ezt a pillanatot. Olyan megélni ezt a világbajnoki címet, mint egy szép mesét. És még mindig elmerengek azon, hogy tényleg beadtam-e azt az utolsó tust a végén...

Akik 30 után jutottak a csúcsra

Éretlenek voltak-e, vagy csak a szerencse nem szegődött melléjük hosszú éveken át? Ki tudja? Tény, sok olyan sportoló van, aki már túlfutva a biológiai csúcsán szerzi meg pályafutása legnagyobb eredményét. Kezdjük a sort talán az olasz labdarúgó-válogatott kapusával, Dino Zoff-fal, aki 1968-tól volt a csapat hálóőre, ám csak 1982-ben, 40 esztendősen élhette meg, mit jelent világbajnoknak lenni, miután a spanyolországi vb-n 3-1-re legyőzték az NSZK válogatottját. A teniszezők között is számtalan példa van a kortalanságra: a horvátok világklasszisa, Goran Ivanisevic három elvesztett wimbledoni finálé után 30 esztendősen lett a torna legjobbja, az ecuadori Andrés Gómez szintén 30 volt, amikor a Roland Garros fináléjában legyőzte a jóval esélyesebbnek kikiáltott Andre Agassit, s egy idei példa: az olasz Flavia Pennetta 33 évesen nyerte meg a US Opent, s pályája csúcsán rögtön be is jelentette visszavonulását. A kajakosoknál az olasz Josefa Idem Sydneyben 36 esztendősen lett olimpiai bajnok, majd Athénban, sőt 44 esztendősen Pekingben is a dobogó második fokára állhatott fel.

Akik mentálisan nem voltak elég erősek a sikerhez

Mert egyszer az életben össze kell jönnie... Vagy nem. Sose lehet tudni, hogy a sors vagy a szerencse ki mellé szegődik. Kiváló kötöttfogású birkózónk, Deák Bárdos Mihály ötszörös egyéni világbajnoki ezüstérmesnek vallhatja magát, Szabó Tünde karrierjére Egerszegi Krisztina zsenialitása vetett ezüstös árnyékot, a sportágban maradva a világcsúcsokat halmozó Gyarmati Andrea számára sem jött össze a hőn áhított olimpiai aranyérem, pedig 1972-ben a 100 méteres pillangóúszás középfutamából világcsúccsal lépett tovább, a döntőben azonban rossz rajt miatt a harmadik helyen zárt. Wichmann Tamás kilenc világbajnoki címe mellé nem tudta megszerezni az olimpiai győzelmet – pedig ő is a korszaka legnagyobb kenusa volt.

(Sport 2015/Lipiczky Ágnes, fotó: MTI/Kollányi Péter)