A focipályán kezdte, majd az atlétikain folytatta, hogy végül a kézilabdát is otthagyva a szőnyegen kössön ki, és legyen kétszeres bronzérmes szabadfogású birkózó. Csatári József hetvenöt éves, őt köszöntjük.
Susu, ahogy sportberkeken belül becézik, 1943-ban született Budapesten. Már egészen fiatalon a mozgásé volt nála a főszerep, eleinte a futballpályán rúgta a bőrt, ám már 14 évesen „nagy lábon élt”, és 47-es stoplis cipő híján átpártolt az atlétákhoz, azon belül is a súlylökés felé kacsintgatott, de hamar elvették a kedvét tőle, hiszen egy hónap után is csak futatták. Majd következett a kézilabda, de az időközben 50-re nőtt tappancsokra se volt a sportágnak megfelelő tornacsuka, így megint másik mozgásforma felé kellett néznie.
Csatári József hentestanuló volt, a Vágóhídon dolgozott, ahol egyik társa meginvitálta a Kinizsi Húsosba, így találta meg végül sportágát, a birkózást. 1959-ben, Budapesten a serdülők között harmadik lett, három évvel később pedig már a válogatott keretbe is meghívták edzőpartnernek. Mivel nem akart fogyasztani, így a magasabb súlycsoportban próbálta ki magát, ahol a korszak nagy egyénisége, a tragikusan fiatalon elhunyt Kozma István volt az egyeduralkodó, és bár rendre eldobta, még is rengeteget tanult tőle.
1963-ban a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott, ám a ’64-es tokiói játékokra még nem utazhatott. Ekkor váltott klubot, valamint fogásnemet, és igazolt a Budapesti Honvédhoz, ahol a berlini olimpia bajnoka, Kárpáti Károly lett az edzője. Ötven évvel ez előtt, a mexikói játékokon a 97 kg-osok között lett bronzérmes, melyre így emlékezett vissza: „A mongol Bayanmunkh ellen dőlt el, hogy érmes leszek-e vagy sem. Akkoriban háromszor három percet birkóztunk, nyolc percig ikszre álltunk, de keményen meghajtottam és megintették. Ekkor következett életem leghosszabb perce, a végén alig bírtam lejönni a szőnyegről, le kellett ülnöm a szélére. Mondjuk a mongol sem volt friss, olyan őrült erővel küzdöttünk… Kozma Picivel rengeteget edzettem, hetente hétszer, a többiek féltek tőle, én nem, ha eldobott, hát eldobott, örültem, hogy repülök, amikor meg nem, akkor belefogtam. Viszont megszoktam a kötöttfogást és a nehézsúlyt, s amikor szegény Pici meghalt, vállaltam a helyét a világversenyeken, világbajnoki ezüstérmes és olimpiai negyedik lettem a másik szakágban, egy súllyal feljebb, nálam jóval nehezebbek ellen.”
Négy évvel később Münchenben ugyancsak bronzérmet szerezett, ám ezúttal már a 100 kg-os súlycsoportban. Kétszeres vb-ezüstérmes, egyéniben tizenkilenc, csapatban pedig huszonegy magyar bajnoki címet szerezett. 1975-ben vonult vissza.
A sport mellett elvégezte a vendéglátóipari technikumot, így először a Honvéd margitszigeti klubházának lett a vezetője, majd visszatért a Vágóhídra, ahonnan 1985-ben ment nyugdíjba, megromlott egészségi állapota miatt.
Ha teheti, részt vesz az olimpiai család eseményein; ősszel a delegáció tagja volt a jubileumi mexikói túrán, majd decemberben a szépkorúakat köszöntő idei karácsonyi ebéden is.
Három lánya van, unokái is rendre sportolnak, ő maga pedig szívesen néz bármit, ami sport, főleg a focit, valamint szenvedélyes keresztrejtvényfejtő és lángosimádó. Utóbbiból még nagyon sokat kívánunk neki a Fény utcai piacon, az Isten éltesse sokáig Csatári Józsefet!
(MOB, forrás: nso, jochapress.hu, fotó: MOB/Szalmás Péter, MTI/Pálfai Gábor)