A műholdak forradalma

1957-ben a Szovjetunió Föld körüli pályára állította az első műholdat, a Szputnyikot. Az eszközben rejlő kommunikációs lehetőségek hamar felkeltették a világ érdeklődését. Ezen célra az amerikaiak kezdték el alkalmazni őket először az 1950-es évek végén, majd 1963 júliusában az első geoszinkron műholdat, a Syncom II-t is üzembe helyezték. Céljuk egy globális telekommunikációs hálózat létrehozása volt. Közben az 1964-es tokiói olimpia szervezőinek fejében számtalan ötlet keringett arról, hogyan tehetnék a játékokat minél innovatívabbá. A szatellit láttán egy merész ötlettől vezérelve kapcsolatba léptek Washingtonnal, majd feltették a kérdést, hogy lehetséges-e az eszközök segítségével televíziós jeleket is továbbítani, ez ugyanis lehetővé tenné a játékok azonos idejű, globális közvetítését.

„Meleg üdvözletben részesültek" – mondta az esetről John Slater, a Western Carolina University professzora. „A két kormány kölcsönös támogatásával, és több ügynökség közös munkájával a Japán Közvetítő Társaság felállított egy jeladó központot Tokiótól északra, az amerikai haditengerészet pedig Point Muguban épített fogadó állomást. A NASA a tesztelés céljából a Csendes-óceán felé vezényelte a Syncom II-t, majd 1964 augusztusában fellőtte és pályára állította a Syncom III-at, hogy az feleljen a közvetítésekért. Ehhez az amerikai külügyminisztérium biztosította a szükséges rádiós frekvenciákat. A rendszer pedig működött..."

Amerikától Európán át Ázsiáig, az olimpia szurkolói a világ minden táján figyelemmel követhették tévéiken a játékokat. Ami ma, a 21. században, a kommunikációs érában már hétköznapinak tűnik, 55 évvel ezelőtt óriási dobás volt.

Hatalmas lépés a rúdugróknak

A rúdugrás emberemlékezet óta az atlétikai programok részét képezte. Pierre de Coubertin ragaszkodott hozzá, hogy a versenyszám már 1896-ban az olimpiai program része legyen, fejlődése pedig ezáltal rohamosan felgyorsult: megjelentek többek között a landoló matracok és a modern pályakialakítás, valamint a fa vagy bambusz helyett fémből készült ugrórudak is.

Az amerikai Don Bragg ilyen körülmények között, az 1960-as római játékokon 4,7 méterig jutott. Ekkor kezdett új fejlesztésekbe a NASA, melynek köszönhetően megjelentek az üvegszálas rudak. Ezek jóval rugalmasabbak voltak, és sokkal nagyobb kinetikus energiával rendelkeztek, mint bármely korábbi variánsuk. Amíg Bragg fémből készült rúdja 45 fokos elhajlásra volt képes, napjaink rúdugrói a 90°-ot igyekeznek elérni addig a pontig, amikor az kiegyenesedni kezd. Bragg honfitársa, Fred Hansen ennek köszönhetően 5,18-as eredményt ért el az amerikai válogatón, júliusban 5,28 méteres világcsúcsot állított fel Los Angelesben, Tokióban pedig három 5 méter feletti ugrással, magabiztosan szerezte meg az aranyérmet. A japán főváros olimpiája során a technológia globálisan is elterjedt, napjainkra pedig minden profi ezt használja. A világrekord azóta egészen 6 méter fölé emelkedett.

„Megérintő" változások a medencében

Miután 1960-ban Rómában egy hibás döntés következtében John Dewitt tizedre azonos idővel szerezte meg az aranyérmet Lance Larson előtt a 100 méteres gyorsúszás döntőjében, a tokiói játékok szervezői úgy vélték, elérkezett az idő a versenyeket eldöntő emberi hibák megszüntetésére.

Tokióban átalakított nyomásérzékelők kerültek a medencék falába. Az eszköz debütálását hosszas finomhangolás követte, melynek eredményeként az 1967-es Pánamerikai Játékoktól kezdve minden jelentős sporteseményen e rendszer váltotta fel a manuális időmérést.

Búcsú a salaktól

Az 1964-es olimpia volt az utolsó alkalom, hogy az atlétika ötkarikás futamait salakon rendezték. A talajt hasonlóképp kell elképzelni, mint amit a Roland Garros tenisztornáján a mai napig használnak. A pályákat kezdetben kötelekkel választották el, Tokióban viszont már műanyag vonalakról beszélhettünk. A változás már ezzel elkezdődött.

„A salak mindig egyenetlen volt és hosszú stoplik kellettek hozzá, melyek belefúródtak a pályába, az anyag pedig ráragadt a cipőnkre. Ez jóval nehezebbé tette a haladást" – emlékezett vissza Ollan Cassell, a világcsúcsot felállító amerikai 4x400 méteres váltó tagja.

A verseny után elterjedtebbé váltak a szintetikus anyagból készült pályák, melyek már teljesen más tulajdonságokkal rendelkeznek. „Az időjárás hatásait minimalizáló pályán szükségünk lett a jóval kisebb szegecsekkel rendelkező cipőkre, melyek a lehető legkevésbé sértik fel a talajt" – mondta Cassell. Mexikóvárosban már szintetikus pályán, elektromos időmérő rendszerrel állhattak rajthoz a felek – az amerikai Jim Hines 9.95-ös világrekorddal koronázta meg az atlétikai forradalmat.

Folytatás jövőre

Ahogyan 1964-ben, úgy 2020-ban is különös hangsúlyt fektetnek a japán szervezők a játékok minél modernebbé tételére. A helyszínek és az olimpiai falu energiahasználatát kizárólag megújuló energiaforrásokból (szél- és napenergiából) fedezik majd, az érmeket elhasznált mobiltelefonokból kinyert nemesfémekből készítik, a játékok során felhasznált anyagok 99%-át újrahasznosítják, a sportolókat károsanyag-kibocsájtás nélküli önvezető autók fuvarozzák majd, a lebonyolítást robotok egész garmadája segítheti, és így tovább. Ahogy 1964-ben, úgy 2020-ban is új korszak kezdődik el az ötkarikás időszámításban.

(olympic.org; fotók: Getty Images)