„Az ember mindig többet akar, miért nem lett második hely a harmadikból, győzelem az ezüstéremből” – ezek Sterbinszky Amália szavai. Ugyan csak sejtjük, hogyan válhat valaki a XX. század legjobb magyar női kézilabdázójává, egészen biztos, hogy az önmagának utat törő tehetség, a szorgalom és a kitartás mellett a fenti mondatból sugárzó múlhatatlan motiváció is szükséges hozzá.

Na meg persze a sors kegye, a csillagok elképesztően szerencsés együttállása is kell ahhoz, hogy egy olyan párját ritkító klasszis szülessen, mint az 1950. szeptember 29-én Hajdúszoboszlón világra jött Sterbinszky. Amál hat testvérével együtt nevelkedett a szülői házban. Közülük ketten már akkor kézilabdáztak, mikor ő általános iskolás korában még atletizált. Azt mondják, a magasugráshoz is volt affinitása. Ki tudja?! Lehet, hogy abban is világverő lett volna. Ez azonban sosem derült ki, hiszen az ekkor még hol salakos, hol betonborítású kézipálya már ekkor is vonzotta Sterbinszkyt, akinek talentumára korán felfigyeltek, így a hozzá hasonló adottságokkal megáldott Gizi nővérével együtt előbb Hajdúszoboszlóra, majd Debrecenbe mentek kézilabdázni.

A cívisvárosban a kézilabdázás mellett a szalagmunka, a csapágygyártás töltötte ki idejét, egészen addig, amíg egy debreceni ifjúsági tornán fel nem figyelt Amálra a Ferencváros akkori trénere, Elek Gyula. A debreceniek nem szívesen váltak meg tőle, így amikor ő mégis elfogadta a zöld-fehérek ajánlatát, büntetésből egy évig nem játszhatott. Ez akár derékba is törhette volna felfelé ívelő pályáját, de nem így történt. Sterbinszky Amália kiegészítő sportágakat űzött, rengeteget edzett, a kihagyás nem hagyott nyomot rajta. Már csak azért sem, mert Török Bódog, a női kéziválogatottat 23 éven át irányító legendás szövetségi kapitány játéklehetőséget biztosított neki.

Manapság szinte elképzelni sem lehet, hogy valaki egy évig alig játsszon, úgy, hogy közben makk egészséges. Azt meg aztán pláne nem, hogy valaki úgy legyen a nemzeti csapat tagja, hogy nincs a kezében a klubmeccsek rutinja. A Sterbinszkybe vetett bizalom viszont meghozta a gyümölcsét, mert a Ferencvárosban való debütálása után karrierjében kezdetét vette egy több, mint tíz éven át tartó lenyűgöző sikerszéria.

Tizenegyszer lett magyar bajnok. Egyszer a Fradival, majd miután a zöld-fehérektől nem kapta meg a neki beígért lakást, átigazolt ahhoz a Vasashoz, amely addig egyszer sem ünnepelhetett és velük is tízszer nyert bajnokságot. Kilencszer magasba emelhette a Magyar Népköztársaság Kupát, ötször volt gólkirály, háromszor pedig az év magyar kézilabdázójának választották. Angyalföldön olyan kiváló szakemberekkel dolgozhatott együtt, mint Fleck Ottó, Csík János vagy éppen az edzői társadalomba akkor ajtóstul rontó és oda új színeket hozó Mocsai Lajos. A Vasas akkoriban annyira jó csapat volt, hogy a sorozatos bajnoki címek után már csak a BEK-serleg hiányzott a vitrinjükből. Gódorné, Angyal, Csíkné, Gombai, Sterbinszky... és még sorolhatnánk. Félelmetes névsor.

Két vesztes döntő után aztán 1982-ben az együttes jelentős részénél jóval fiatalabb Mocsaival sikerült elérni az áttörést és megszerezni a hőn áhított BEK-trófeát. Ekkoriban még két mérkőzésen dőlt el a BEK-győztes kiléte. Sporttörténelmi, ikonikus momentum volt, amikor a Budapesten, a Radnicski Beograd ellen megnyert finálés párharc második meccse után a társak valósággal trónra emelték, bőrfotelben ülve a vállukon vitték Sterbinszkyt. A döntő visszavágóján a balátlövő Sterbinszky Amália szerezte a legtöbb gólt, 8 találattal vette ki a részét a belgrádi együttes legyőzéséből. Klubszinten 1982-ben csúcsra ért, az ezt megelőző több, mint tíz év azonban válogatott sikereket is hozott.

A – Vasas-játékosokkal teletűzdelt – nemzeti csapat a hetvenes években háromszor lett világbajnoki bronzérmes, 1982-ben pedig a magyar fővárosban, a sportágat ekkoriban uraló szovjetek mögött zárva, ezüstérmet szerzett. Csoda talán, hogy Sterbinszky a ’82-es esztendőt tartja legjobbjának?! Persze 1976 is különleges helyet foglal el a klasszis kézilabdázó szívében. A női kézilabda ekkor kapott első ízben helyet az ötkarikás játékok palettáján, a magyar válogatott pedig – soraiban Sterbinszkyvel – rögtön bronzéremmel tért haza. A zseniális balátlövő az 1980-as moszkvai nyári játékokon negyedikként végző csapatban is szerepelt, de nem kérdés számára, hogy a kanadai a kedvenc olimpiája.

Az 1982-es csúcsév után Sterbinszky Dániába igazolt, ahol a Shakespeare Hamletjéből ismert Helsingør városának csapatában játszott. Két év után felhagyott az élsporttal, de nem tért haza, a mai napig Dániában él. Először edzőnek állt, viszont hamarosan eltávolodott a kézilabdázástól, ideje nagy részét saját vállalkozásának szentelte. Természetgyógyászati klinikát nyitott, ahol elsősorban sportsérüléseket kezel. Olyan kiválóságok is megfordultak már keze alatt, mint a dán labdarúgás egyetlen Aranylabdása, Allan Simonsen.

A Vasas Aranygyűrűsének, örökös bajnokának, az angyalföldi kézilabdacsarnok névadójának meg sem fordul a fejében a nyugdíj. Rendszeresen fut, rendkívül egészséges életet él és természetesen a motiváció sem tűnt el az életéből. Igaz, hogy ma már nem a gólszerzés, a kézilabdagyőzelmek lebegnek a szeme előtt, de a páciensek egészsége, gyógyítása legalább ekkora ösztönző erővel bír.

Sterbinszky Amália kedden ünnepli 70. születésnapját. Jó egészséget kívánunk!

(MOB-összeállítás; Képek: MTI)