Az a jó a magyar vízilabdában, hogy bár olimpiákban – azaz 4 éves ciklusokban – számolunk, olyan kiugróan sok idő nem telt el sose egy-egy szépen csillogó érem megszerzése között, legyen az akár Eb, vagy vb. Igaz ugyan, hogy ez az a sportág, ahol a hagyományok miatt az ezüst szinte már kudarcnak számít. No, de Bodnár Andrásnak mindegyik éremfajtából jutott rendesen.

Az 1942-ben, Ungváron született pólósunk gyerekkorát Egerben töltötte, ahol az uszoda közelsége miatt a medencében kötött ki. Ahogy sok mindenkinek, neki is a kötelek között indult élsportolói pályafutása, majd párhuzamosan kezdett el vízilabdázni. E két sportágat olyan szinten űzte egymás mellett évekig, hogy a római és tokiói olimpián gyorsúszásban is rajthoz állt. A tisztes helytállás megvolt mindkét alkalommal, ám márványtáblára való tetteit mégis, mint vízipólós „követte el”. Majd eljött az a pont is, amikor végleg döntenie kellett, hiszen két sportág és az orvosi egyetem nem éppen mondhatni, hogy erősítették egymást hosszú távon.

Így maradt a vízilabda és a másik vágy, a sebészet. Bodnár András 12 éves korában döntötte el, hogy a műtőben képzeli el a jövőjét, ekkor operálták vakbéllel, és akkori elhatározása mellett végig kitartott. Diplomája megszerzése után, már olimpiai bajnokként lett a SOTE I. számú Sebészeti Klinikájának tanársegédje, majd osztályvezetője. Később vezette a Korányi Frigyes és Sándor, illetve Erzsébet Kórház Sebészeti Osztályát, majd a Bajcsy-Zsilinszky Kórházból vonult nyugdíjba szintén osztályvezető főorvosként. Sportos tisztségei közt tagja volt a LEN orvosbizottságának is; az olimpiai mozgalomért végzett munkája elismerésért ma is a Magyar Olimpiai Bizottság tiszteletbeli tagja.

De vissza a vízilabdához, hiszen itt sem akármit tett le az asztalra. Még nem volt nagykorú, amikor bekerült a válogatott keretbe, tizennyolc évesen a római játékokról már egy bronzzal a zsebében jött haza. Összesen négy olimpián járt, mindről éremmel tért meg kishazánkba, a legfényesebbet éppen Tokióban nyerte. A sors fintora, hogy abból a ’64-es bajnokcsapatból már egyedül csak ő él, viszont tavaly ott lehetett ismét a japán fővárosban, és szurkolhatott a jelenkori válogatott bronzmérkőzésén! De tagja volt az 1973-ban első ízben kiírt világbajnokságot megnyerő csapatnak, és szinte már természetes, hogy Eb-n is került a nyakába aranyérem. A Magyar Vízilabda Szövetség 1989-ben alakult – korábban az úszó szövetségen belül működött –, első elnöke pedig Bodnár András volt.

András érdemeit műtőasztalon innen és medencén túl napestig lehetne sorolni. Az elmúlt években viszont egy olyan ügyet mondhat magáénak, amiről keveset beszélünk, bár annál fontosabb. Zsivótzky Gyula halála után ő lett a Mező Ferenc Közalapítvány elnöke, ami azóta átalakult a MOB Mező Ferenc Sportbizottságává, amelynek fő tevékenysége a rászoruló egykori élsportolók és sportszakemberek támogatása, segítése, hiszen ahogy ő fogalmazott egy interjúban „nem szabad elfelejtenünk, hogy előttünk is voltak sportolók”. Az örökifjú Bodnár Andrást látva hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy gyakorlatilag a saját korosztályának tagjait segíti áldozatos munkájával. Nyolcvanévesen is aktív életet él, a sport ma már a teniszre redukálódott nála, de unokáit is ő viszi sportolni.

Kívánjuk, hogy sokáig maradjon még körünkben, az Isten éltesse Bodnár Andrást!