1894. június 23-án nyolcadik és utolsó alkalommal ültek össze Párizsban a nemzetközi olimpiai kongresszus tagjai. Az este zárásaként Pierre de Coubertin az alábbi szavakat intézte kollégái felé: „Emelem poharam az olimpiai eszméért, amely úgy hasított át az idők ködén, mint egy mindent átütő fénysugár, és amely a 20. század küszöbén egy vidám remény ígéretével tért vissza.” A beszéd egy 1500 éve elfeledett hagyomány újraéledését jelentette, a Le Pré Catelan záró bankettjéig vezető út ugyanakkor korántsem volt akadálymentes.

Pierre de Frédy, Baron de Coubertin 1863. január 1-én született, arisztokrata szülők gyermekeként. A család elképesztő anyagi jólétét a francia-porosz háború rengette meg: mire a visszatértek Párizsba, a főváros romokban hevert. Az újkori olimpiák atyját gyerekként rettentően megviselték az események: elmondása szerint a következő két évben rengeteg időt töltött a szobájába zárkózva egy képzeletbeli ország megteremtésével, melyben helyreállt a rend, és egy jobb világ várta a lakókat. A kis Pierre kiváló tanuló volt: már iskolásként elvarázsolta az antik kultúra, bűvölete pedig csak erősödött, amikor 11 éves korában komoly ásatások kezdődtek az ókori Olümpia területén.

Míg családja a Bourbon-ház elkötelezett híve volt, és a monarchia visszatértére várt, Pierre de Coubertin a francia köztársaságnak, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméinek a megszállottja lett. Szülei a templomban, a hadseregben, vagy a jog területén képzelték el fiukat, ő azonban inkább az oktatás felé fordult, és célja annak megreformálása lett. A Párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében ismerkedett meg a kor vezető értelmiségével. Legnagyobb szövetségesét a 73 éves Jules Simon személyében találta meg: a korábbi francia miniszterelnök segítségével Coubertin politikai befolyást szerzett, és az oktatás fejlesztésének, valamint a sport népszerűsítésének vezéralakjává vált.

1890-ben őt választották a Francia Sportközösségek Szövetségének (USFSA) elnökének, ezzel pedig az ország sportéletének elsőszámú vezetőjévé vált. Itt ismerkedett meg Henri Didon domonkos atyával, akinek mottója („Citius Altius Fortius”, vagyis „Gyorsabban, magasabbra, erősebben”) a játékok jelmondata lett. Ugyanezen év októberében válthatott szót először William Penny Brookes doktorral, aki a Wenlocki Olimpiai Játékok alapítója és szervezője volt. Ezt a sportfesztivál több szempontból is az újkori olimpiák előfutárának tekinthető.

Coubertin 1892-ben beszélt először egy új olimpia lehetőségéről – közönsége ekkor kinevette, de ez sem tántorította el. 1894. június 16-án, a Sorbonne nagytermében hívta életre az első olimpiai kongresszust. A béke eszméje már ekkor a mozgalom legfontosabbja volt: a következő 13 Nobel békedíj nyertesi közül hatan is tiszteletüket tették a rendezvényen.

A kongresszus sikere után bár a görög király, I. György táviratban gratulált a bárónak, a miniszterelnök, Charilaos Trikoupis figyelmeztette: Görögország nem engedheti meg magának a játékokat. 1894. novemberében Coubertin két hetet töltött Athénban, mely során emberfeletti erőfeszítések árán igyekezett megmenteni az olimpiát a politikai katasztrófától. Közbenjárása végül sikeresnek bizonyult, az 1896-os olimpia pedig minden várakozást felülmúlt: a 100 ezres városban 120 ezren gyűltek össze a megnyitóra. Ennek ellenére Coubertin elutasította a király azon javaslatát, hogy Athén állandó házigazdája legyen a játékoknak – a görög sajtó ezt követően „jogos örökségük tolvajának” titulálta.

Az 1897-es Le Havre-i kongresszuson Coubertin igyekezett ismét kezébe venni az irányítást, és hazájába, az 1900-as világkiállításra készülő Párizsba hozta a játékokat. A St. Louis-i olimpia szervezését egy személyes tragédia nehezítette: Coubertin fia, Jacques ekkor kapott stroke-ot, és egy életre mentális sérültté vált. Lánya, Renée gyerekkorát ennek következtében komoly aggodalom kísérte mind Coubertin, mind felesége, Marie Rothan részéről.

1914-ben kitört az első világháború, Coubertin pedig Párizsból a semleges Lausanne-ba költöztette a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot. Az 1916-os berlini olimpia elmaradt, a következőt pedig az újjáépítés jegyében Antwerpen rendezhette. Ekkor mutatták be a játékok zászlaját, melyet a báró tervezett. Az olimpiai bizottságban ugyanakkor felerősödtek az őt ellenző hangok, különösen vezetői stílusát, illetve a nők olimpiai részvételét illetően. Coubertin végül kijátszotta ellenfeleit: 1921-ben lemondott, a testület vezetését egy általa kijelölt végrehajtó bizottságra hagyta, utolsó kívánságaként pedig az 1924-es játékok Párizsba helyezését kérte.

Visszalépését követően volt még egy befejezetlen ügye: visszatért az oktatáshoz. Idős korára sem hagyott fel az értelmiségi szférában folytatott tevékenységeivel: 1927-ben között kiadta négy kötetes könyvsorozatát A világ egyetemes története címmel, barátjával, dr. Francis Messerlivel pedig olimpiai könyvtárat nyitott Lausanne-ban.

Ötkarikás távolságtartásának a nácik hatalomátvételét követő berlini olimpia, valamint egy globális bojkott lehetősége vetett véget. „A történelem problémái és válaszútjai folytatódni fognak, de a rettentő tudatlanság helyét fokozatosan átveszi a megértés, a közös megegyezés pedig enyhíteni fogja a lobbanékony gyűlöletet. Ezen az úton mindaz, amiért az utóbbi fél évszázadban dolgoztam, csak erősödni fog” – írta a záróünnepségre az idealizmusából és lelkesedéséből mit sem vesztő 73 éves legenda.

Egy évvel később, 1937. szeptember 2-án Coubertin éppen napi sétáján járt a genfi Le Grange Parkban, amikor váratlanul összeesett. Halála világszerte egyetemes gyászt váltott ki. Kívánságának megfelelően a görögök a szívét Olümpia egyik oszlopába zárták. „Egy olyan fontos, modern intézmény sem köszönheti létezését annyira egyetlen ember tevékenységének, mint az olimpia” – emlékezett rá John MacAloon, a Chicagói Egyetem professzora.

Coubertin a sportban látta meg a számára legfontosabb értékeket: a fegyelmet, a kitartást, az önfeláldozást, a csapatmunkát. A háború árnyékában olyan versenyt indított útjára, mely a nemzetközi egyetértést és a világbékét hirdette. Bár napjainkban az olimpiai családon kívül kevesen ismerik, önfeláldozásának köszönhetően öröksége tovább él. Végső célkitűzése, hogy a világot a sport által barátságban és békében egyesítse, ugyanakkor még befejezésre vár.

(olympic.org, fotók: IOC)