- Hány órát aludt az elmúlt hetekben?

"Az elmúlt időben, az Eb végéig nem sok idő jutott pihenésre, sokáig voltunk fent, 2-3 órát aludtunk naponta. Az elődöntő és a bronzmeccs napja között sikerült hat órát pihenni, az volt a rekord az Eb és a felkészülés harminc napja alatt, de ez ezzel jár. Azóta már volt időm pihenni."

- Ennyire fárasztó volt az Európa-bajnokság?

"Annyira azért nem. Nagyon jó volt a lányokkal, és a stábbal, nagyon boldog vagyok amiatt, hogy tökéletesen alakult ez a harminc nap együtt."

- Volt már arra ideje, hogy végig gondolja, mit jelent ez a bronzérem a magyar kézilabdázásnak?

"Nem, nem gondolkodtam ilyen dolgokon. Egyszerűen csak boldog és elégedett vagyok amiatt, amit a lányokkal és a segítőkkel elértünk. Egyik oldalról talán megérdemeltük, de még több munkát kíván, hogy meg is tartsuk helyünket. Másfelől ez a siker a magyar kluboké, a klubedzőké is, akik hosszú ideje remek munkát végeznek Magyarországon. Korábbi versenyeken többször is balszerencsések voltunk, de ezúttal jóval több szerencse állt mellénk, így nyerhettünk érmet."

- Gondolta volna 2011 őszén, mikor kinevezték szövetségi kapitánynak, hogy első világversenyén rögtön érmet nyer a magyar válogatottal?

"Nem, de azt tudtam, hogy Magyarországnak nagy hagyományai vannak kézilabdában, itt imádják ezt a játékot, rengeteg jó magyar játékos van. Inkább csak remélhettem ilyen eredményt. Nem is álmodtam éremről, bronzéremről, az én tervem csak az volt, hogy fejlődjenek a velem dolgozó lányok, és öröm legyen nekik a közös munka. Elsősorban ez volt a célom."

- Mindig optimistának és nyitottnak tűnik, azonban amikor az Eb-n elvesztettük az első meccsünket Horvátország ellen, majd a németek ellen is gödörben voltunk 6-1-nél, elgondolkozott a jövőjén. Talán túl pesszimistán állt a dolgokhoz, miért?

"Ez az edző napi rutinjának része, mindenhol rá leselkedő veszélyek veszik körül. Amikor kikaptunk Horvátországtól, az nagyon kritikus volt számomra, mert tudtam, ha vereséget szenvedünk Németországtól is, kiesünk a tornáról, nem maradhat külföldi kapitány a válogatott élén siker nélkül. Emiatt elég pesszimista voltam, de a lányok megfordították nekem és szurkolóiknak azt a mérkőzést. Nagyon boldog voltam ettől, és attól is, hogy ez nekem is a jövőt jelenti."

- Hogyan motiválta a lányokat az első mérkőzést követően?

"Ez valóban nehéz feladat volt számomra, mert én is borúsan láttam a dolgokat, de ott volt körülöttem Bea, Tord, Andreas, Csabi, Csabi és Doki (azaz Siti Bea másodedző, Tord Ellingsen erőnléti edző, Andreas Haugan Smeby videóelemző, Szikra-Mezey Csaba fizioterapeuta, Tímár Csaba masszőr és Dr. Szikora Gyula csapatorvos – szerk.), akiknek szintén szörnyen nagy munkája van ebben. Ha kell, tudok színészt játszva beszédet tartani, egyszerűen elmondtam nekik, mit kéne csinálni és gondolni ebben a helyzetben. Én magam negatív voltam, de nem ezt mutattam a lányoknak. Vagy legalábbis próbáltam, de szerencsével lejöttünk erről az útról és nagyon büszke vagyok a játékosaimra, hogy megcsinálták ezt a hatalmas munkát."

- Mikor gondolt arra először, hogy bejuthatunk az elődöntőbe?

"Amikor legyőztük a spanyolokat, akkor már gondoltam arra, talán elérhetjük ezt. Főleg, miután a németek legyőzték Horvátországot, és biztos volt, hogy négy pontot viszünk magunkkal. Hittem abban is, hogy meg tudjuk verni Montenegrót, Romániát és Oroszországot is. Aztán az első középdöntőt elvesztettük, a montenegróiak ellen Tomori piros lapot kapott, de hittem benne és ezt is adtam tovább a játékosoknak: ha legyőzzük Romániát, ott vagyunk legjobbak között."

- Említette Tomori kizárását. Neki már nem ez volt az első ilyen hibája. Sokkolta Önt a helyzet, csalódott volt emiatt?

"Nem voltam csalódott, mert úgy kezelték őt, mint egy provokátort. Ezt nem éreztem jogosnak, a piros lap után én is nehezen türtőztettem magam, de annak örültem, hogy ő nem csinált nagyobb butaságot. Erős ítélet született, szerintem mindez nem ért pirosat, ezért is támogattam aztán száz százalékkal őt, mert nem hoztak jó döntést a játékvezetők. Zsuzsa volt az, akit végig provokálták a montenegróiak, ez nem volt fair. Nagyon kedvelem őt, ahogy harcol, ahogy viselkedik az edzéseken, napról napra látni rajta a fejlődést. Az eset után is mindenki biztatta őt, de ez természetes, hiszen mi egy jó csapatként működünk."

- Úgy tűnik kifelé, a csapattagok nagyon kedvelik az Ön munkamorálját, egyéniségét, gondolkodását. Erről mi a véleménye?

"A legfontosabb, hogy mindegyiküket tisztelem. Ha vesztünk, ha nyerünk, ugyanúgy viselkedek mindenkivel. Nem eredményfüggő, hogyan viselkedünk, próbálok mindig „normális” maradni, és talán ezt szeretik. Mindig bízom a győzelmükben, mert megérdemlik a sikert. Nagyon szorgalmasak, lojálisak, egyszerűen jó velük dolgozni, lenni, már csak emiatt is jól kell velük bánni."

- Sok újdonságot is bevezetett az első évében. Laptopját gyakran használja edzései segítéséhez, külön szakemberrel rögzítik és elemzik a mérkőzések jeleneteit. Ezeket hogyan fogadták kezdetben a játékosai?

"Minden szituációban próbálunk pozitívan gondolkodni, ezért van ott a kamera is az edzéseken, hogy aztán egyből meg tudjuk mutatni a játékosoknak, mit csinálnak jól. Aztán ott van az edzőnk, Tord is, aki egy mókamester: az egész pályán széles mosollyal fut mindig, úgy vezényli a foglalkozásokat. Az edzéseken én is pontosan tudom, mit akarok látni a játékosoktól. Hogyan fogják meg a labdát, merre passzolják tovább, ezt számon is kérem, de a lényeg mindig az, hogy jó közérzettel, jó hangulatban dolgozzunk."

- És milyen pályán kívüli csapatépítő programjai vannak?

"Ó, ezek csak apróságok! Esténként mindig összeültünk közösen, készültünk kis ajándékokkal a lányoknak, ezeket kisorsoltuk. Néha mindenki kapott, néha csak páran. Közel karácsonyhoz ez természetes volt a torna alatt, de az is vicces volt, ahogy beszereztük ezeket a holmikat. Az azért meglepett, hogy a lányok mennyire jól bírták a felkészülést, és az együtt töltött időt, barátok, ismerősök, rokonok nélkül. Mindig lelkesek voltak, ha kirándultunk, vagy programunk volt, míg Norvégiában a játékosok egy hét után nyűgösek, és szabadidejükben legfeljebb a számítógépük előtt ülnek. A norvég csapatban nem barátok játszanak, mint nálunk."

- 1999-ben a világbajnokságon a magyar csapat úgy lett ötödik, hogy nyolcszor nyert és egyszer kikapott. Most a válogatott úgy lett Eb-bronzérmes, hogy négy győzelem mellett négy vereséget szenvedett. Ez már önmagában is érdekes adat, de azt is jelzi, hogy csak a legfontosabb meccseinket nyertük meg. Hogyan lehetett erre készülni, ezt előre kiszámítani?

"Itt jön képbe a szerencse szerepe. A horvátok ellen elpártolt tőlünk, a bírók munkájától sem voltam boldog, mert az ellenfél nem játszott mindig szabályszerűen. Erre nem tudunk felkészülni, mert az edzéseken csak fair játékot gyakorlunk, csak a szabályok között maradva tudunk játszani. Ugyanez volt Montenegró ellen is. Tudtam, hogy szabotálni fogják a játékunkat az egész meccs alatt, de azt mondom, inkább kapjunk ki, minthogy szabálytalan eszközökkel nyerjünk. Az oroszok elleni középdöntő pedig már nem számított, de ha akartuk volna, nyerhettünk volna, azt gondolom, ott inkább már pihentettem pár játékosomat. Az elődöntőben pedig a norvégok megvertek bennünket. Nincs mese, be kell látni, hogy jobb csapatuk van, jó napot fogtak ki, minket már a meccs előtt is zavartak dolgok, de aznap bárhogy kikaptunk volna. Igaz, nem kaptunk ki óriási különbséggel, mint korábban. Szóval próbáltuk azt tudatosítani, hogy melyek az igazán fontos szakaszok a tornán, és sikerült is ezeket győztesen zárnunk."

- Azt lehetett látni a torna során, hogy a kelet-, vagy dél-európai csapatok ellen ment a játék, az északiak, konkrétabban a norvégok ellen továbbra sem. Ennek mi lehet az oka?

"Igen, az északiak, a dánok, a svédek, a norvégok talán más stílusban játszanak, gyorsabban, de ez a fizikális állapoton is múlik. Ebben még nagy a lemaradásunk. Ha olyan ellenféllel játszunk, aki kicsit lassabban fut, vagy lassan alkalmazza a taktikáját, egy szinten vagyunk bárkivel a világon, az északiak viszont gyorsabbak és kitartóbbak. De most csak a norvégokkal játszottunk, a dánokkal és a svédekkel nem. Talán hozzájuk közelebb vagyunk, talán meg is tudnánk verni őket, hiszen senkitől sem félünk. Ezután az Európa-bajnokság és a harmadik hely után, úgy hiszem, még több munka vár ránk, ez remélem, csak a kezdete volt a fejlődésünknek."

- Milyen a mi stílusunk?

"Ki fogjuk alakítani az idők során. A magyar klubokban zajló munka nagyon jó, erre alapozunk, de fel kell gyorsulnunk, ha meg akarjuk tartani a helyünket a legjobbak között. A magyar stílust nagyon kedvelem, kevés hiányzik ahhoz, hogy nagy tornát is nyerjünk vele."

- Mi volt a legnagyobb fegyverünk a tornán?

"Azt hiszem, a csapatszellem. Harminc napot együtt töltöttünk viták és veszekedések nélkül. Remélem, mindenki szeret tagja lenni ennek a közösségnek, és mindenki tudása legjavát adja a csapatért. Tizenheten voltunk, voltak, akik kevés lehetőséghez jutottak, de nem volt senki, aki panaszkodott volna emiatt, inkább tette a dolgát. Jó érzés volt edzőnek, vezetőnek lenni ebben a csapatban, feladni érte minden mást. Ebből jött ki ez a jó eredmény."

- Mit jelent ez a bronzérem az Ön életében?

"Ez egy nehéz időszak az életemben, úgyhogy most majdnem ez a mindenem. Szövetségi kapitánynak lenni Magyarországon ismeretlen feladat volt számomra, idegennek éreztem magam az első időkben, de most biztonságot érzek. Köszönöm mindenkinek, főleg a szövetségnek, hogy bízott bennem, Siti Beának, hogy ennyire segíti a munkámat. Őt nem ismertem korábban, csak játékosként láttam, de egy álom vele dolgozni. Remélem, a következő évben, a következő decemberig, a szerbiai világbajnokságig is lesz munkám. Egy év tele munkával, felemelt fejjel, kihúzott vállal, és menni előre. Ez sokat jelent nekem."

- A jövő évi világversenyre nem kell selejtezőt játszanunk. Miben kell építkeznünk, fejlődnünk ez idő alatt?

"Nagyon sok lépcsőt kell végigjárnunk együtt, én igyekszem a legjobb munkát végezni a rendelkezésemre álló idő alatt. A női kézilabdában könnyű gyors fejlődést elérni, jó taktikával lövésekben, passzokban, védekezésben, támadásban, kontrákban is lehetünk még jobbak. Számomra ez még csak a kezdet. Szorosabban együtt kell működnöm a klubokkal, és majd közösen kialakítjuk, mik a következő lépések. Jó eredményt nem tudok ígérni, egy edzőnek nem ez a feladata, de jó munkát tudok ígérni, és azt, hogy a magyar női válogatott fejlődni fog. Azt jónak tartom a kézilabda egészének szempontjából, hogy a norvégok nem nyerték meg ezt a tornát is. Lenyűgözött az, ahogy a montenegróiak küzdöttek a döntőben, megérdemelték az aranyat, és ezzel kiegyenlítettebbé válhat a teljes mezőny."

- Érdekelne, milyen érzései voltak a norvégok elleni elődöntő előtt? Egyfelől honfitársai ellen vezette csapatunkat, másfelől a túloldalon játszott az a Heidi Löke, aki miatt anno Magyarországra érkezett és aki a mérkőzés előtt híresztelte el a norvég médiának, hogy kapcsolatuk véget ért.

"Mérges voltam amiatt, ahogy a norvégok viselkedtek. Ez nem volt fair sem velem, sem a csapatommal szemben. Ha még csak rólam szólt volna, az rendben van, de ahogy elterjesztették a médiában Norvégiában, az nem volt korrekt és sok mindenkit megzavart. Nagyon nehéz szituáció volt ez, de számomra különösebb gondot nem okozott, ha csak azt nem veszem, hogy a mérkőzés előtt a szokottnál kicsit idegesebb voltam. De utána már rendben voltam, vasárnap reggel pedig, ahogy felkeltem, végeztem mindennel."

- Mit ért ezalatt?

"Megmondtam Heidinek, hogy el kell válnunk egymástól. Menjen el, én felnőtt ember vagyok, ő egy fiatal aranyos nő, nagyon szép időt töltöttünk együtt, de most már azt csinálhat, amit akar. Én folytatom a munkám Magyarországon, megyek a saját utamon, ő pedig a sajátján, és remélem, azt az életet találja meg, amit megérdemel. Amit a norvégok csináltak velünk a pályán, az háború volt. Minden taktikát bevetettek, az a szombat nehéz volt nekem, de ilyen az élet, ilyen a sport, menni kell tovább. Most el kell rendeznem az életemet, új lakást találni Magyarországon, de nem hiszem, hogy ez nagy probléma lesz. Még nem tudom, hol fogok lakni, lehet, hogy Győrben, lehet, hogy Budapesten, de lehet, hogy Tatabányán vagy Nyíregyházán (közben nevet a saját kiejtésén – a szerk.). Nem tudni, mit hoz az élet."

- Nem magányos nálunk?

"Nem, az emberek nagyon kedvesek velem, mint ahogyan a játékosaim is. Szeretek Magyarországon élni, tetszik az, ahogy az emberek küzdenek a mindennapokban. A magyarok gyakran negatívan beszélnek az életükről, de a mentalitásuk nagyon jó. Nagyon szorgalmasak az itteniek, ugyanakkor lehetnének kicsivel határozottabbak is. Sokkal büszkébbnek kellene lenniük a munkabírásukra, önmagukra, de ezt én mind elfogadom, és büszke vagyok arra, hogy itt dolgozhatok."

- A karácsonyt hol tölti?

"Szenteste a fiammal leszek otthon, Sandefjordban, meglátogatom édesanyámat is. Talán az év utolsó napján is a fiammal leszek, ezt követően ő megy az anyjához, én pedig visszatérek Magyarországra. Hatalmas élmény volt számomra a szerbiai torna, egy nagy kaland, ami most folytatódni fog. "

(Forrás: kezi.hu)