Mielőtt elutazott Rióba, úgy fogalmazott, a realitásnak a pontszerzést tartja, de szeretne érmet nyerni. Tudja kötni egy naphoz, amikor valahol a dobogón állva, esetleg a kávéját kavargatva, az ágyában heverészve vagy bármit csinálva arra jutott, ez az érem igenis sikerülhet?
Igazából csak a Gyulai István-emlékversenyen kezdtem elhinni, két héttel az olimpia előtt, amikor országos csúcsot értem el. Igaz, hogy csak egy centit javítottam a korábbi rekordomon, de nem sokkal voltunk az Európa-bajnokság után, a munka kellős közepében. Úgy gondoltam, hogy ha fáradtabb állapotban is képes vagyok 19.49 méteres eredményre, Rióban pedig pihenten jó napot fogok ki, ott a húsz méter közelébe juthatok, amivel tényleg elcsíphetek egy érmet.

A Gyulai-emlékversenyen azonban végül is nem állhatott fel a dobogóra. A három nagyágyú, a kétszeres olimpiai bajnok új-zélandi Valerie Adams, a vb-címvédő német Christina Schwanitz és a fedett pályás vb-győztes amerikai Michelle Carter mögött negyedik lett, és nyilván ők sem a székesfehérvári viadalra időzítették a csúcsformát. Rióban pedig még számolnia kellett az ugyancsak húsz méter felett tudó kínai Kung Li-csiaóval is.
Így van, de ha az egész évet nézzük, eléggé érdekesen alakultak a versenyek. A fedett pályás vb-n, amelyen Michelle mögött ezüstérmes lettem, Valerie-t sikerült legyőznöm. Az első Gyémánt Liga-versenyen, Dohában megelőztem Michelle-t, és volt olyan viadal, amelyen pedig Christinát. Gyakorlatilag négyen-öten alkotjuk az élmezőnyt, és egymás között cserélgetjük a helyezéseket. Ha szigorúan a világranglistát nézzük, az olimpián nem kellett volna a dobogón állnom, de tudtam, hogy Rióban bármi megtörténhet.

Az év eleji portlandi fedett pályás vb mellett még ne szaladjunk el. Ott úgy lett ezüstérmes, hogy az utolsó sorozatban vezetett, Carter a hatodik kísérletével vitte el az orra elől az aranyat. Mégsem átkozta a sorsot, amit ebben a helyzetben kevesen álltak volna meg.
Az amerikai lányról tudni kell, hogy nagyon jó versenyzőtípus. Amikor téthelyzet van, és szorul a hurok a nyaka körül, képes kihozni magából a maximumot. Ezt láthattuk később Rióban is, hiszen ott is az utolsó kísérletével győzött. Szóval, a vb-n is számolni kellett azzal, hogy a végén nagyon beletalálhat, így is lett, de én az ezüstéremnek is örültem. Úgy megyek a versenyekre, hogy a helyezések helyett inkább az eredményekben, méterekben, centikben gondolkozom, ez így volt a fedett pályás vb-n és az olimpián is. S ha országos csúcsot döntök, nem szabad elégedetlenkednem. Ezen a szinten már minden egyes centit meg kell becsülni.

Ezt megtapasztalhattuk Rióban is. A harmadik sorozat után 19.39 méterrel állt a negyedik helyen úgy, hogy a harmadik Kung is ennyit lökött, de neki jobb volt a második legjobb eredménye. Ezután egy 19.38-as lökéssel eléje került. A hatodik sorozatban a 19.87-es országos csúcsa megegyezett az akkor második helyen álló Carter eredményével, és megint a rosszabb második lökése miatt húzta a rövidebbet.
Ezért is szurkoltam Michelle-nek, hogy a végén dobjon egy nagyot, mert hiába lettem volna úgy is elégedett, kis tüskét mégiscsak hagyott volna a lelkem mélyén, ha a rosszabb második eredményem miatt szorulok mögéje. De aztán nem ez történt, hiszen olyan nagyot dobott, 20.63-at, amivel megnyerte az olimpiát.

A végén a kínai versenyző még visszaelőzhette volna önt, és akkor ugrik az érem. Oda mert nézni Kung utolsó kísérleténél?
Néztem, de közben majdnem lerágtam a körmömet. A kínai lány idén csak egy versenyen indult, ám azon 20.43-at lökött, szóval volt miért izgulnom. Ráadásul a szervezők az utolsó öt kísérlet között hosszabb szüneteket tartottak, mind addig, hogy jobban ránk vonják a figyelmet. Így kétségkívül volt feszültség rendesen a levegőben.

Négy éve ott volt Londonban is, és 17.48 méterrel a 24. helyen végzett huszonhárom évesen. Ebben a korban a súlylökők még nem érettek a feladatra, és az első olimpiáján egyébként is minden rászakad az emberre?
Pontosan, mindkét megállapítás helytálló. Akkor még meglehetősen tapasztalatlan voltam, nálunk eleve huszonhét-harminc évesen lesz valaki érett versenyző. És a saját bőrömön éreztem, hogy az olimpia tényleg nem hasonlítható semmilyen más versenyhez.

Tudja, hogy ön előtt legutóbb mikor állt magyar atlétanő olimpiai dobogón?
Igen, 1968-ban, amikor Németh Angéla megnyerte a gerelyhajítást.

Plusz még volt két bronzunk is a női vonalon, a férfiaknál Zsivótzky Gyula pedig győzött kalapácsvetésben, és beesett még egy ezüst és két bronz. Ugyanakkor Rióban, tekintettel arra, hogy Pars Krisztián meglehetősen leromlott állapotban utazott ki (a kalapácsvetés címvédője 7. lett – a szerk.), a magyar atlétika csak öntől remélhetett érmet. Érzett némi nyomást emiatt?
Több oldalról is éreztem, s nem csak a magyar szövetség vagy a klubom, a Békéscsabai AC felől. Tisztában voltam azzal, hogy a családom, a szeretteim és az ismerőseim is mennyire szeretnék, ha éremmel jönnék haza. Rengetegen szurkoltak nekem, és várták a jó eredményt tőlem. A sportolóknak azonban már csak ilyen az élete, ezt meg kell tanulnunk kezelni. Sokáig nekem sem ment, csak sportpszichológus segítségével sikerült megbirkóznom azzal, hogy kizárjam a külvilágot, és arra koncentráljak, amire kell.

Hogy érzi, a többiek mikor döbbentek rá, hogy itt van egy magyar lány, és most már vele is számolni kell?
Talán a 2014-es, sopoti fedett pályás vb-n, amelyen a hatodik helyen végeztem, akkor kezdtek el jönni az eredmények. S még ugyanabban az évben bronzérmes lettem a zürichi szabadtéri Eb-n.

Mégpedig országos csúccsal, és azóta további négy világversenyen döntött rekordot. Mit mondjunk, zseniális a formaidőzítése! Mi a titok?
Az edzőm, Eperjesi László van a háttérben, akivel már tizenhat esztendeje dolgozunk együtt. S az utóbbi három-négy évben jöttünk rá igazából arra, mi az az edzésmunka, amelyet el kell végeznem ahhoz, hogy a megfelelő időben legyek csúcsformában. Ez most már bejáratott módon működik, de az országos csúcsokhoz azért mindig jó napot is ki kell fogni.

Az olimpia után itthon is volt egy igen jó napja, hiszen a Szuperliga-döntőben diszkosszal 60.94 métert dobott, jó másfél métert javított addigi legjobbján. Ám az igazi sztori az, hogy ezzel az eredménnyel Rióban is döntőbe jutott volna.
Az az érdekes, hogy a Szuperligát megelőző napon Berlinben versenyeztem, és reggel öt órakor indultam haza, nem sokat aludtam. Mi tagadás, eléggé fáradt voltam, sokan csodálkoztak is és kérdezték, hogyan tudtam így majdnem hatvanegy métert dobni. Azt válaszoltam, hogy minden összejött, jó volt a dobókör, a szél, én pedig elég fáradt voltam ahhoz, hogy ne tudjak azon gondolkozni, miként kellene nagyot dobni. Sokszor az a baj, hogy az ember túlagyalja a dobásokat, ez a legrosszabb.

Azért említsük meg, hogy diszkoszvetésben is van múltja.
Huszonhárom éves koromig párhuzamosan foglalkoztam a diszkoszvetéssel és a súlylökéssel, manapság azonban már ritkán dobok diszkosszal. Leginkább akkor, amikor meg akarom törni az edzések monotóniáját. Ám a jelek szerint így sem megy rosszul, hogy nem készülök rá! De félre a tréfával, én súlyt is forgásos technikával lökök, a diszkosz ezért sem áll távol tőlem. Igaz persze, hogy a dobókörök nem azonosak, és a kéz is máshogy megy. A 60.94 méter egyébként nemzetközi szinten nem sokat ér, ahhoz, hogy diszkosszal is ugyanolyan eredményes legyek, mint súlylökésben, még legalább öt-hat métert, de inkább hetet hozzá kellene tennem. Ennek azonban nincs realitása.

Utánanéztem: a 2006-os és a 2008-as junior-vb-n mindkét számban indult, és mindkét alkalommal diszkosszal végzett előrébb. Miért került mégis előtérbe a súlylökés?
Sőt, még a 2011-es U23-as Eb-n is diszkosszal voltam jobb, bronzérmes lettem, súlylökésben pedig csak ötödik. Az edzőmmel mégis úgy gondoltuk, hogy hosszú távon a súlylökésben sokkal eredményesebb lehetek.

A súlyemelés hogyan jött a képbe? Ebben is kétszeres magyar bajnok.
A szakítás, a felvétel, a nyakból lökés, a fekve nyomás, a guggolás mind az edzéseim szerves része. Alapvetően Szegeden készülök, olykor egy teremben a súlyemelőkkel, és megállapodtam velük, hogy cserébe az országos bajnokságon segítem őket. Az persze, hogy súlyemelésben is vannak ob-aranyaim, igazából nem az én érdemem. A magyarázat sokkalta inkább az, hogy nem nagyon van konkurenciám.

Még az olimpia előtt olyan híreket olvashattunk, hogy méltatlan körülmények közepette készül, télen fűtetlen teremben… Javult azóta a helyzet?
Már van fűtés, és a két-három évvel ezelőtti, valóban rémes helyzetből sikerült elmozdulnunk. Az Etelka sori dobópályáról pedig elköltöztünk a SZVSE sporttelepére, ahol a Magyar Atlétikai Szövetség, az EMMI és a Békéscsabai AC támogatásával új dobópályát építettünk. Készül a konditermünk és a súlyemelőtermünk is, szép lassan igyekszünk előbbre lépkedni, támogatókat keresni, megpróbáljuk rendezni a körülményeket. Nem csak miattam, az utánpótlás miatt is, mert sok fiatalunk van, és folyamatosan bővül a csoportunk. Szeretnénk, ha nagyon jó utánpótlásbázis működne itt.

A téli felkészüléshez még visszakanyarodnék, mert úgy tudom, valójában ez a problémás.
Hiába lenne pénzünk egy versenysúlylökőkör megvételére, a teremben nem tudnánk ott hagyni, mindig el kell pakolnunk magunk után. És ez nem egyszerű, négy ember is kevés a mozgatásához. Ezért készítettünk egy könnyebb változatot, és vettünk még tatamikat, arra lökök teremsúlygolyókkal. Ezek gumiborításúak, nem törnek össze semmit, de tatamira kell lökni őket, mert különben tönkremennének. Tavaly hármat vagy négyet is leamortizáltam, ami nem olcsó mulatság, darabja negyvenezer forint. Szóval, vigyáznom kell rájuk, de tavaly még csak húsz négyzetméter tatamink volt, és így tulajdonképpen célba is kellett dobnom…

A súlylökésben az sem éppen előny, hogy csak 172 centire nőtt. Ha tízzel magasabb lenne, mennyivel tudná messzebbre lökni a súlygolyót?
Jó kérdés… Amikor egy magasabb versenyző lök, a súlygolyó eleve hosszabb utat járhat be, és a hosszabb kar is előnyt jelent. Ám a nagyobb tömeget nehezebb megmozgatni, így ami nekem a hátrányom, azt az előnyömre tudom fordítani. Én arra építek, hogy gyors és dinamikus vagyok, s ezzel fel tudom venni a versenyt a 185-190 centi magasságúakkal. Sőt, a 194 centis Valerie-vel is.

A húsz méterhez tizenhárom centi hiányzik, ami szinte semmiség. Nagyon birizgálja a fantáziáját, hogy az mikor lesz meg?
Persze, hiszen az mégiscsak álomhatár. És ezzel együtt lélektani határ is, amit ha átlép az ember, utána biztosan belelendül. Nem tagadom, már idén szerettem volna túljutni a húsz méteren, és bízom benne, hogy jövőre sikerül is.

Talán már a belgrádi fedett pályás Európa-bajnokságon? Vagy a londoni szabadtéri vb-n?
Jövőre valóban ez a két fő verseny. Belgrádba címvédőként megyek, és jó lenne úgy is távozni. S persze a gyűjteményemből még hiányzik egy szabadtéri vb-érem is, ezért Londonban szeretnék tenni.

Tokióra is gondol már, vagy az még nagyon messze van?
Természetesen gondolok, hiszen négyéves ciklusokban készülünk. S azért dolgozom, hogy Japánból egy kicsit fényesebb éremmel jöhessek haza, mint Rióból. Ahol pénteki napon lettem harmadik, hétfőn pedig már edzettem. Igaz, akkor még csak azért, mert az olimpia után még volt hat versenyem, kettő a Gyémánt Liga-sorozatban. De úgy voltam vele, hogy „Road to Rio!” mintájára én már akkor megnyitom a „Road to Tokió!” fejezetet az életemben.

Rekordok egymás után

Márton Anita a 2014-es zürichi Európa-bajnokságon 19.04 méteres eredménnyel lett bronzérmes, a 2015-ös pekingi vb-n 19.48 méterrel végzett a negyedik helyen, s ahogy említettük, a riói olimpián 19.87 méterrel érdemelte ki a bronzérmet. Fedett pályán a 2015-ös prágai Európa-bajnokságot 19.23 méterrel nyerte meg, idén pedig a portlandi vb-n 19.33 méterrel lett ezüstérmes. Mind az öt említett eredmény egyidejűleg új országos csúcsot jelentett! Ebbe a sorba az idei amszterdami Eb-t nem illeszthetjük be, mert az ezen ezüstérmes békéscsabai versenyző „csak” 18.72 métert dobott, de emiatt azért nem kell pironkodnia...

A Magyar Olimpiai Bizottság szerkesztésében és kiadásában megjelent kiadványt 2016 november 30-án mutatta be a MOB. A Sport 2016 évkönyv 8490 forintért vásárolható meg.

(Sport 2016/Fábik Tibor, fotó: MOB/Szalmás Péter)