Guro, ahogy sporttársai becézték, 1928-ban született Budapesten, a „Dráva utcába" – ahogy ő fogalmaz. A Kandó Kálmán Híradástechnikai Technikumban tanult, de közben az Elektromos Műveknél dolgozott villanyszerelőként, innen került a kajak közelébe 1945-ben, ugyanis munkahelyének volt ilyen szakosztálya, majd '46-tól már versenyzett is, de inkább csak hobbiként tekintett rá. Majd 1949-ben bekerült az OTSB által összeállított válogatott keretbe. Olyan előnyei voltak, mint a heti plusz kalória adag, ami szám szerint 20 dkg szalámit és 10 dkg vajat jelentett, amit a fiatal siheder szervezet a Jászaitól – ahol az a hentes volt, ahol átvehette a neki járó penzumot – a Dráva utcáig aztán el is pusztított gyorsan – idézte fel egy interjúban Gurovits.

Az első fordulat 1950-ben következett be, hiszen behívták katonának, ahonnan nem igen volt esély az edzések látogatására, így szép lassan le is tett a sportolói pályafutásról, de mint egy deus ex machinaként megjelent egy Domonkos nevű tiszt, és mire észbekapott Granek István, Kulcsár János és Andrási Gyulával társulva alapítója lett a Honvéd kajak-kenu szakosztályának, akikkel párosban és négyesben is szép sikereket ért el a honi bajnokságban. Innen gyakorlatilag egyenes út vezetett az '52-es játékokra való felkészüléshez, amelyen egyesben tervezett rajthoz állni. Ám jött egy nap Varga Ferenc, aki maga is kiváló kajakos volt, hogy egyesben nem visznek ki senkit az olimpiára, és üljenek össze K-2 10.000-en. Gurovits József először gondolkodott rajta, de végül belement, mert nem szeretett volna lemondani a részvételről. Helsinkiben pedig – a kezdeti nehézségek, és szokatlan felállás, valamint hogy nem egy régóta összeszokott párosról volt szó – megszerezték a magyar kajak-kenu sport első érmét, ami egy nagyon szépen csillogó bronz lett végül. Szokták mondani, hogy „csak az arany számít", ám Gurovits ma is szeretettel gondol vissza az olimpiára és az ott elért helyezésükre, ahogy ő fogalmaz, „akkor ez volt a reális eredmény" tőlük.

Hogy később nem lett ennek az eredménynek egy még fényesebb folytatása, annak oka a mindent elsöprő szerelem, és az akkori magyar valóság áldástalan helyzete. Már ismert sportolóként találkozott a Margitszigeten a kor legígéretesebb és egyben a magyar gyorskorcsolyasport első női bajnokával, Földváry-Boér Máriával. Mária családi háttere miatt rendszeridegennek számított, az akkori politikai helyzet pedig nem csak az ő, hanem vőlegénye sportkarrierjét is kikezdte. Addigi párostársa 1955 májusában, egy bécsi verseny előtt közölte vele, hogy többet nem fogják a válogatottba hívni, a pontos indokot ma sem lehet tudni. Ekkor fejezte be az élsportot és kezdett dolgozni a Néphadsereg nevű napilapnál, mint riporter.

Aztán megint közbe szólt a történelem. Az újságnál 1956 szeptemberében előbb felmondtak neki, majd a forradalom kitörése után, immár Magyar Honvédnak átkeresztelt laphoz visszahívták. Majd november 26-án a szerkesztőséget körbevették a tankok és éppen-hogy csak sikerült elmenekülnie, hogy aztán másnap egyöntetű családi döntésként feleségével és anyósával, valamint egy hátizsákkal útra keljenek az osztrák határ felé. Nem csak mesei szófordulat, hogy három éjjel és három nap mentek, mire elérték a határt, amin szerencsésen átjutottak, ami azért is komoly teljesítménynek mondható, mivel Mária már áldott állapotban volt. Az innsbrucki menekülttáborból aztán egy svájci sporttárs segítségével Zürichbe kerültek, azóta is ott élnek.

Gurovits Svájcban már csak hobbiból sportolt, ahol alapított egy magyar klubot is. Kint először esti iskolában a munka és család mellett, előbb géptervezést tanult, majd elsajátította a számítógépes géptervezés mesterségét is. Egy tervezőirodánál dolgozott 33 éven keresztül, ahol komoly megbecsülést vívott ki magának, még nyugdíj után is besegített, ha kellett. Mióta megtehetik, évente hazautaznak feleségével, ahol idejük nagy részét balatonföldvári nyaralójukban töltik. Két fiúk született, akik szintén büszkék magyar gyökereikre.

Gurovits József feleségének gondolatival zárnánk, aki nem csak férjéről, de életükről is megható szeretettel beszél egy interjúban: „A sport – nemcsak nekem, Józsinak is – sok örömet adott, de az akkori körülmények ezt is sokszor megkeserítették. A Jóisten legszebb ajándékának tartom, hogy 1953-ban megismerhettem a férjemet. Akkortájt életem legnehezebb időszakát éltem. Recsken raboskodó bátyámról, Elemérről sokáig semmit nem tudtunk, és egyébként is jövőkép nélkül, nagyon nehezen éltünk. Józsi – annak ellenére, hogy az ő gyermekkora is szomorú volt – az első pillanattól kezdve körülvett az önzetlen szeretetével, a legnehezebb időkben is mellettem állt, amit nagyon nagy öröm volt megélni. Mellette tanultam meg boldognak lenni. Amikor – már mint svájci állampolgárok – először hazalátogattunk, egy gyermekkori ismerősöm találkozásunk során azt mondta: „Mária, te megtanultál nevetni!" És ez így volt valóban, és ezt én Józsinak köszönhetem. Nála kiválóbb személyiségű embert nem ismerek, és ezt még akkor is el kell mondanom, ha tudom, hogy szerénysége miatt nem viseli jól a dicséretet, illetve nem szereti, ha róla beszélek. Hogy mi az életünk tanulsága? Egyrészt talán az, hogy a gyűlölet, illetve az erre alapozott ideológia csak szenvedést, kínokat okoz egyénileg és társadalmilag egyaránt. A szeretet viszont épít, előrevisz, és átsegít a legmélyebb időszakokon is. Személyesen nekünk még a család szeretete, és az általunk szeretett személyektől kapott megbecsülés, egyéniségünk kölcsönös tiszteletben tartása is fontos volt. Egyben utólag is köszönetet mondok azoknak, akik néha a saját biztonságukat is veszélybe sodorva segítettek nekünk. Számunkra ők testesítik meg a hétköznapi hősöket."

Gurovits József is hős a maga nemében, és ennyi viszontagság után az Isten éltesse 90. születésnapján!

(A fotón balról Tuza József, Novák Gábor, Gurovits József, Söptei Ernő és Varga Ferenc)

(MOB, forrás: nso.hu, jochapress.hu; fotó: MTI/Tóth László)