Mohácsi Ferenc 1929. október 25-én született Budapesten. Édesapja orvosi műszerész volt, talán ennek is köszönhető, hogy később ő is hasonló pályára lépett. Családjával Sashalmon éltek, a sporttal is itt került közelebbi kapcsolatba. Kisgyerekként előbb csak a pályáról kiszálló labdákat rugdosta vissza a Sashalmi Atlétikai Sport Club focipályájának kapuja mögül, majd szép lassan bekerült a csapatba, egészen az ifi válogatottságig vitte. A II. világháború után Jákics Rezső bokszolni hívta a BESZKÁRT-hoz, de a futballt se hagyta ott, és Jákics tragikus halála után inkább utóbbinál maradt. Nemsokkal később barátai invitálásra kezdett el kajakozni. Sashalomról járt a pünkösdfürdői telepre edzeni, ami még ma sem számít kis távolságnak, nemhogy a ’40-es évek végén, az ’50-es évek elejének Magyarországán. 1947-ben már harmadik lett az ifi ob-n K-1 500 méteren. Ám még ezután is egy ideig párhuzamosan lapátolt és rúgta a bőrt. A döntő lökést a kor egyik legjobb női versenyzője, Déri Emma adta meg, aki egyszer azt találta mondani, hogy nem lesz belőle igazi kajakos, mert mindig elmegy focizni.

Mohit – ahogy a sporttársak hívják – ez a kijelentés annyira felpiszkálta, hogy innentől kezdve tartósan elkötelezte magát a kajak-kenu mellett, 1948-ban már a válogatott keretbe is bekerült. Első nemzetközi versenyére 1949-ben, Poznanban került sor, ahol két ezüstérmes egységnek is tagja volt. Jöttek sorban is a szép eredmények, igaz mindig második-harmadik volt csak a sorban. Bár a focipályáktól elszakadt, kiegészítő sportágként elkezdett síelni. Váltóban és csapatban is sikerült bajnoki címet szereznie, illetve téli háromtusában is háromszor. A 1949-1955 között a síválogatott-keretnek is tagja volt olyannyira, hogy a sporthivatal választás elé állította: a téli, vagy a nyári olimpiai játékokra szeretne-e inkább készülni. Nos, előbbit Cortina d’Ampezzoban, utóbbit Melbourne-ben rendezték, Mohácsi pedig úgy gondolta, inkább Ausztrália felé tekint, ám azt még ő se gondolta ekkor, hogy egy másik szakágban fog majd versenyezni ott…

Ismert közhely, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró, és Mohácsi Ferenc ezt a saját bőrén tapasztalta. Történt ugyanis, hogy egy 1955-ös bécsi versenyről az abszolút favoritnak számító kenukettes Wieland-Halmai páros Halmai fele nem tért haza, így Wieland Károlynak új pár után kellett néznie. A kor kenusai közül mindenkivel összetérdelt már, mikor Szabó Ferenc szólt neki, hogy Mohácsit kéne kipróbálnia, hiszen ő egy igazi all-round versenyző. Mohácsit is meg kellett győzni, aki kéthetes „próbaidőt” kért. Az összetérdelés sikerült, és az ’56-os olimpiára már mint a C-2 1000 méteres egység tagja utazott.

A melbourne-i olimpia nem csak a sportsikerek miatt vált emlékezetessé, főleg magyar szempontból. A forradalom kitörésekor sportolóink már mondhatni féllábbal a repülőn voltak, hiszen 1956-ban november 22. és december 8. között rendezték meg az ötkarikás játékokat az ausztráliai „nyárban”. Sokan sokhelyen és sokféleképpen elmondták már akkori élményeiket, hiszen komoly szakmai és erkölcsi dilemmát okozott akkor az utazás. Mohácsi Ferenc egy interjúban így emlékezett vissza azokra a napokra: „Sokszor megkérdezték, hogy sportolóként miként éltük meg a forradalmat. Minden esetben elmondtam, hogy nehezen. Elsősorban azért, mert sportolók voltunk, és éppen egy olimpiára készültünk. A zűrzavaros helyzet miatt gyakorlatilag másfél-két hónap kiesett a felkészülésünkből. Biztos vagyok benne, ha nyugodt körülmények között tudtunk volna Melbourne-re koncentrálni, akkor 1956 novemberében túlszárnyaltuk volna a helsinki sikereket. Ehelyett egy szál melegítőben és egy kis szatyorral vágtunk neki a nagy útnak. November 4-én indultunk busszal Prágába. Természetesen láttuk a befelé özönlő tankokat, ami szintén meghatározta a lelkiállapotunkat. Prágából a francia légitársaság vitt minket Ausztráliába úgy, hogy felelős magyar kormány hiányában a csehszlovák vezetés vállalt garanciát a repülőjegyek megtérítésére. Ausztráliában a kinti magyarok vettek pártfogásba bennünket, de sajnos az itthoni helyzetről ők sem tudtak pontos tájékoztatást adni. A szovjet versenyzők többsége egyébként nem is hallott a magyarországi eseményekről, ők csak akkor értesültek a forradalomról, és annak leveréséről, amikor megláttak bennünket a gyászszalagos, Kossuth-címeres melegítőnkben.”

A kihagyott edzések rányomták a bélyeget a teljesítményükre, és egy gyenge rajt után „csak” a harmadik helyen végeztek. Nem véletlen az idéző jel, hiszen ahogy Mohácsi Ferenc is fogalmazott a Kajak-Kenu Történelem riporterének: aki bármelyik világversenyen felállhat a dobogóra, az már egy nagyon jó eredményt ért el. Ő pedig se ’56-ban, se most nem érez csalódást a bronzérem miatt, hiszen az is megeshetett volna, hogy úgy fejezi be sportolói pályafutását, hogy soha nem jut ki olimpiára.

A játékok után bár búcsút vett a kajak-kenutól, az aktív sportolást nem hagyta abba, hiszen mind sportpisztolylövésben, mind motorcsónaksportban kipróbálta magát. Utóbbiban 1959-ben a 250 köbcentis siklóhajók-kategóriában országos bajnok lett. De elévülhetetlen érdemei vannak a magyar búvársport megteremtésében is. Nemcsak a Magyar Honvédelmi Szövetségnél volt a búvárszakosztály szakágvezetője, de a Magyar Könnyűbúvársport Szövetség főtitkári teendőit is ellátta egészen 1989-ig. 1972-től 1989-ig a Búvár Világszövetség végrehajtó bizottságának a tagja, valamint nemzetközi versenyellenőr. Műszerész végzettsége mellé 1966-ban a Testnevelési Egyetemen szerezett tanári diplomát.

Hogy mennyire a sport – jó értelemben – megszállottja, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ötven évvel a melbourne-i olimpia után négy számban is masters magyar bajnoki címet nyert.

Az Isten éltesse Mohácsi Ferencet!

(MOB-összeállítás; fotó: Kajak-Kenu Szövetség, JochaPress)