Fábián László hatodik tusáját vívja

Boldog születésnapot! A MOB sportigazgatója, az olimpiai bajnok Fábián László 50 éves!

2013. 02. 17.
Megosztás

Február 18-án ünnepli 50. születésnapját a kétszeres olimpikon, sokszoros világ- és Európa-bajnok öttusázó, Szöul olimpiai bajnoka, Fábián László, aki 2013 január elejétől látja el a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) sportigazgatói feladatait.

Fábián László 1971-től 1980-ig a Budapesti Honvéd úszója, ’80-tól ’96-ig a klub öttusázója, ’82-től ’88-ig a piros-fehérek, majd ’93-ig a BSE, majd a Honvéd vívója volt. Nemzetközi szintű eredményeket öttusában és párbajtőrvívásban ért el. Öttusázásban 1981-től ’95-ig, vívásban ’87-től ’90-ig volt tagja a magyar válogatottnak. Két olimpián vett részt: 1988-ban, Szöulban Mizsér Attilával és Martinek Jánossal tagja volt az aranyérmes öttusa csapatnak. A párbajtőrcsapat tagjaként 6. helyezést ért el.

Barcelonában, csapatban az ötödik helyet szerezte meg. Többszörös világ- és Európa-bajnok, sokszoros magyar bajnok. 1988-ban megkapta a Magyar Népköztársaság Csillagrendjét, ’97-ben Angyalföld Díszpolgára, 2001-ben az ISM Elismerő Oklevéllel jutalmazta. 1989-ben az Év magyar férfi sportolója, többször az Év magyar öttusázója és az Év magyar csapata címet is elnyerte. Fábián László az aktív sportolástól 1996-ban vonult vissza. Szakedzői, vendéglátóipari, közgazdaságtudományi diplomákkal rendelkezik. 1995-től a Budapesti Honvéd öttusaszakosztályának elnöke, társelnöke, elnökségi tagja lett, majd ’96-tól a MOB tagja; ’93 óta az Olimpiai Bajnokok Klubja elnökségi tagja, 2004-től alelnöke. A Magyar Speciális Olimpia Szövetség társelnöke, melynek 20 éve a tagja. Sportvezetőként sokat tett az öttusaversenyek lebonyolítási rendjének megújításáért. Fábián László négy gyermeket nevel

Az alábbiakban két írással tisztelgünk a hétfőn kerek születésnapját ünneplő, sportoló-sportvezető előtt.

Fábián László 50 éves (a Magyar Távirati Iroda írása)

Az olimpiai csapatverseny utolsó magyar aranyérmes triójának tagja az MTI felvetésére, miszerint a kerek évforduló jó alkalom lenne arra, hogy mérleget készítsen, úgy reagált: csak akkor tesz ilyet, ha valami véglegesen lezárul az életében."Nekem eddig egy ilyen korszakom volt, az 1971. szeptember 1. és 1996. szeptember 1. közötti időszak, vagyis attól kezdve, hogy leigazolt a Bp. Honvéd addig, amíg 25 év után elköszöntem a klubtól. Az öttusázást 1994-ben hagytam abba. Összegezni ezt az időszakot lehet" - mondta, hozzátéve: bízik benne, hogy lesznek még feladatok az életében. "Az azonban biztos, hogy öt diploma megszerzése után iskolapadba már nem fogok ülni."

Fábián László párbajtőrvívásban is jeleskedett, 1989-ben országos bajnokságot is nyert, sőt olimpián a magyar vívóválogatottban is szerepelt, de mégiscsak az öttusa számított a fő sportágának, ebben volt egy korszak egyik meghatározó alakja. Az öttusás évekre visszatekintve csak amiatt szomorú, hogy abba kellett hagynia. "Hiányzik a közeg, a barátok, az utazások, az eredmények, a játékosság, ugyanis a sportot játéknak tekintettem, élveztem. Szörnyű, hogy sportolóként megöregszik az ember. Bevallom, boldog lennék, ha ma is a páston vagy az uszodában lehetnék." - mondta.
Talán nem véletlen, hogy ezt a két számot hozta fel példaként, mivel ez volt a két kedvence. "Bizonyára freudi elszólás volt, hogy nem a futópályát említettem..." - tette hozzá tréfásan.

A legnagyobb sikerei felelevenítésekor nem az olimpiai győzelmet nevezte meg, hanem az 1981-es Ifjúsági Barátság Versenyt, amelyen negyedik lett, illetve az 1982-es csapatbajnokságot, amelyet megnyert a Honvéd. "Ennek a csapatnak már én is tagja voltam a „nagy öregek”, Császári Attila, Kancsal Tamás és Buzgó József mellett. A pályafutásom elején történt, és azért volt fontos, mert akkor hittem el, hogy az öttusában is lehet keresnivalóm. Az úszás után hamar befogadtak az öttusázók, viszonylag gyorsan jöttek az eredmények, és akkor döbbentem rá, hogy ebből még bármi lehet. A sok érem között, amit szereztem, magasan a legfényesebb az olimpiai arany, de számomra ugyanolyan kedves minden Eb- vagy vb-érem, meg az öt egyéni országos bajnoki címem, nehéz kiemelni bármit is." Mindehhez hozzátette, hogy olimpiacentrikus országban az olimpiai arany a legértékesebb, de a szíve az 1989-es budapesti világbajnoki győzelemhez húz: "Fantasztikus volt a hangulat, a rendezés, no meg a hatalmas közönség."

A mai öttusát illetően azt mondta, örül annak, hogy a változtatások a sportág látványosabbá tételét célozzák, de a tempót egy kicsit gyorsnak tartja. "A döntések alátámasztására tapasztalatok, tesztversenyek kellenének. Az eddigi változtatások, a lézerpisztolyos lövészet vagy a kombinált szám bevezetése szerencsésen beváltak, de átgondoltabban kellene a szabályokat változtatni. Nekünk, akik értjük a sportágat, érthetőek a változások, de nem magunknak csináljuk az öttusát. Kíváncsi vagyok, hogy egy laikus sportszerető mit mond róla. Nem a régi öttusával akarom összehasonlítani, mert annak nincs értelme, csupán tudni akarom: érti-e a lényegét, szépségét mindenki annak, amit lát." - nyilatkozott Fábián László.

Elmondása szerint az 1994-től, illetve 1996-tól kezdődő időszak - az öttusázás után még két évig vívott - komoly felkészülés volt számára arra, amit mások már húszévesen elkezdenek: dolgozott multi cégnél, önkormányzatnál, az állami szektorban, majd saját cégeinél, és próbálta utolérni azokat, akiknek már gyakorlatuk volt a civil életben.

Fábián László januártól a Magyar Olimpiai Bizottság sportigazgatója. "A magyar sportban ennél magasabb tisztségbe nem is álmodhattam volna magam, sőt, talán erre a posztra sem. Nagy öröm és felelősség, hogy rám bízták ezt a feladatot. Szeretném, ha ezen a területen is maradandó nyomokat hagynék magam után, még ha ez érmekben nem is mérhető - mondta. - A MOB-nak megnövekedett a szerepe, és a mi hozzáértésünkön múlik, miként tudunk élni azzal a lehetőséggel, hogy az állam kiemelten kezeli a sportot. Hozzáfűzte: most készítik az "alapfelmérést" arról, hány egyesületben, szakosztályban mennyien sportolnak, ehhez tudják majd mérni az elmozdulást. "Ha mondjuk egy év múlva többen és jobb körülmények között sportolhatnak, az már eredménynek tekinthető. A sport több pénzt kap a kormánytól, ennek meg kell, hogy legyen az eredménye" - szögezte le.

Az aranyérem története – a ’88-as öttusacsapat (Buzgó József írása)

Az 1988-as, szöuli kettős öttusa-siker egy évvel korábban, a moulins-i világbajnokságon fogant meg. A Fábián, Mizsér, Martinek trió a franciaországi kisvárosban aranyérmes lett. No, de hogyan? Az első tusa, a lovaglás után tökutolsó helyen álltak, több mint hatszáz ponttal lemaradva a legnagyobb rivális, a szovjet válogatott mögött, az éllovas kanadaiakkal szemben pedig még ennél nagyobb volt a hátrányuk. Ember nem volt, aki akkor arra gondolt, hogy képesek lesznek ekkora hátrányt ledolgozni. Mégis megtették! A második tusában, a vívásban agyba-főbe verték mezőnyt, háromszáz pontot vertek a második helyen végző szovjetekre! A záró szám, a futás előtt még mindig volt 186 pontnyi hátrányuk, ám a végén mégis a magyar zászló kúszott a legmagasabbra az eredményhirdetéskor! Nem csak ledolgozták a hátrányt, hanem 36 ponttal meg is toldották azt. Tulajdonképpen ekkor született meg az új aranycsapat, Fábián Laci még bezsebelte az egyéni bronzérmet is ráadásként.

A záró banketten már arról beszélt mindenki, hogy ezt a három magyar legényt – ha csak valami fatális dolog nem jön közbe – képtelenség lesz legyőzni az egy évvel később esedékes olimpián…

Már vagy tíz órája repültünk Dél-Korea fővárosa, Szöul felé, éppen a jubileumi, 100. partihoz készülődtünk a speciális öttusázó kártyajátékban, a barbiban, amikor hírtelen a következő mondat hagyta el a szám: „Gyerekek! Tudjátok, mi a legnagyobb baj? Az, hogy Darnyi Tamás egy nappal korábban lesz olimpiai bajnok, mint ti, ő szerzi majd a magyar küldöttség első aranyérmét, nekünk csak a második, illetve a harmadik jut majd.” „Miért is?” – kérdezett vissza Fábián Joel. „Hát azon egyszerű oknál fogva, hogy a 400 vegyes döntőjét kedden rendezik, mi pedig csak szerdán délben nyerjük meg a két aranyat.” Talán, mert ők is ugyan így gondolkodtak?

A valaha élt egyik legjobb futballbíró, a Nemzeti Színház örökös ügyelője, Zsolt István az 1984-es, varsói „Rab Nemzetek Olimpiáján” lett a magyar öttusasport őszinte híve, aki „Szöuli különgép” címmel könyvet írt az 1988-as olimpiáról, és ebben pontosan le is jegyezte mindezt. Persze, eleinte egy kicsit csodálkozott, de amikor emlékeztettem az egy évvel korábbi világbajnokságon történtekre, azt mondta: „Tulajdonképpen, ez így lenne természetes, de magyar sportolókról lévén szó, egy kicsit szokatlan, mármint hogy ennyire magától értetődő természetességgel jelentjük ki, hogy két aranyat nyerünk.”

Miután Zsolt úr, a koronatanú, már régen eltávozott közülünk, színezhetném még az egészet, de tényleg így történt. Nyílván másként íródna most a történet, ha mondjuk, két ezüstérmet nyerünk…

Fantasztikus volt látni a magyar öttusázókat Szöulban. A négy fiú - mert ott volt ám velünk a tartalék posztjára kárhoztatott Dobi Lajos is – valóban úgy járt-kelt az olimpiai faluban, ahogyan a leendő győzteseknek kell. Önbizalomtól duzzadóan, alig várva, hogy felhangozzék, a „Lovas! Indulj!” – vezényszó.

Alig pirkadt, amikor elindultunk az olimpiai faluból az első tusa, a lovaglás helyszínére. Sokáig tartott az út, és a várakozásokkal ellentétben, eléggé feszült volt a hangulat. Mintha megéreztük volna, hogy nem lesz egy fáklyásmenet…

Martinek Jani és Mizsér Rizsa közepes képességű lóval is jól oldotta meg a feladatát, Fábián Lacinak azonban, hát hogyan is fogalmazzak, egy „háromlábú táltos” jutott. Szegény Joel. Talán még fülét is megharapta a pacinak, hogy jobb teljesítményre sarkallja, de az nem kívánta az ugrálást. Valahogy azért célba értek, de egyértelművé vált, hogy az egyéni aranyra leginkább esélyesnek tartott Fábián Laci, már „csak” a csapataranyban reménykedhet. Csak…

Hányan cseréltek volna vele!?

A vívás fantasztikus volt! Ahogyan mondani szokás, az ellenfelek többnyire csak a kézfogásoknál értek a mieinkhez, akik mosolyogva, lazán, könnyedén adták a szebbnél szebb tusokat.

Az úszásban nem történt semmi különös, mindenki olyan időt ért el, amilyenre számítottunk. Kimondva, kimondatlanul tudtuk, amennyiben a következő tusában, a lövészetben nem bakizunk, azaz a srácok nem lőnek „tököt”, akkor ember nincs, aki elveheti tőlünk a csapat aranyát.

Rizsának és Janinak komoly esélye volt az egyéni győzelemre is! Rizsa ráadásul a mezőny legjobb lövői közé tartozott, az olimpiát megelőző versenyeken ritkán ért el 198 körnél kevesebbet, arról nem is beszélve, hogy futásban is kimagasló eredményre volt képes. Amennyiben tehát hozza korábbi lövőátlagát, szinte biztosak lehettünk abban, hogy az ő nyakába kerül az egyéni arany.

Jani lövészete ezzel szemben eléggé bizonytalan volt, viszont úgy futott, mint a gép, ha elkapja a fonalat, nem lehet megállítani. Neki nem volt veszíteni valója. A csapatarany szinte zsákban, az egyéni meg csodálatos ráadás lett volna.

Hab a tortán.

Szinte érinteni lehetett a feszültséget a lőtéren, amikor a versenyzők elfoglalták állásaikat. A hazug mosolyok napja volt ez. Mindenki úgy tett, mintha az égvilágon semmi sem zavarná. Leadunk húsz lövést, aztán kész. Aha, meg ahogyan azt Móricka elképzeli… Az olimpia azért olimpia, hogy mindenki be legyen sz…a, de alaposan. Citeráztak a lábak, szemmel is jól láthatóan remegtek a karok. Egy-két outsidert leszámítva, a szokottnál hat-nyolc körrel kevesebbet ért el a mezőny, sajnos Rizsa is közéjük tartozott, de Jani önmagához képest elfogadhatóan lőtt, s ezzel ő lépett elő az első számú esélyessé az egyéni aranyra. Vahtang Jagorasvili előzte meg, akinél sokkal jobb futó volt. Hátulról esetleg jöhetett volna az olasz Carlo Massullo, akit a legjobb futók között tartottak számon, de reális esélye nem volt arra, hogy „megfogja” Martinek Janit.

Az olaszok egyébként viszonylag pontosan céloztak, így csapatban ők álltak az élen négy szám után, de azt mindenki tudta, hogy szétfutjuk őket.

Szerencsére nagyon kemény futópályát jelöltek ki a rendezők, olyat, ami nekünk kedvezett!

Tizenegykor indult útjára a gyönyör! Minden úgy alakult, ahogyan azt a futás előtt elterveztük. Mintha nem is olimpián, hanem egy háztömb körüli versenyen lettünk volna… Pedig dehogy!

Martinek Jani ellenállhatatlanul száguldott a cél, az egyéni olimpiai bajnoki cím felé, Mizsér Attila a negyedik helyen rohant, Fábián Laci is egyre másra hagyta maga mögött az előtte rajtolókat, egészen a hetedik helyig futott föl!

Martinek János, Mizsér Attila, Fábián László megszerezte azt a két aranyat, amiért Szöulba jöttünk.

Este, a csodálatos helyszínen megtartott banketten, begyűjtöttük a harmadik aranyat is. Aki ott volt, tanúsíthatja, nincs a világon még egy öttusacsapat, versenyzőstől, edzőstől, orvosostól, gyúróstól, amelyik úgy, olyan átéléssel tud mulatni, mint a magyar!

(Fotók: MTI, MOB archívum, Harsányi Péter és Kovács Anikó/MOB)