Eredményeiről, pályafutásáról és arról, hogy bejárta a világot, már nem egy írás készült. Az SBTC színeiben huszonkétszer nyert magyar bajnokságot, megjárta az 1964-es és az 1968-as olimpiát, nyert Európa-bajnoki ezüstérmet, és két Európa-csúcsot is elért.

Napjainkban is még mindig eltökélt célja, hogy minél több embert vegyen rá a mozgásra. Az alábbiakban Nógrád megye valaha élt legsikeresebb atlétájával készült születésnapi beszélgetés olvasható.

- Ki volt nagy hatással önre fiatalkorában?

"Csóró családban nőttem fel az anyukámmal és az öcsémmel. Anyám a dróthúzó üzemben, és egy pékségben dolgozott, este pedig a fát hordta az erdőből. Rengeteget dolgozott és nagyon sok mindent kibírt.
Félárva gyerekként nevelkedtem, apám 1946-ban meghalt, de én arra törekedtem, hogy kiemelkedhessek, és jobban éljek a világban. Nekem szerencsém volt, hogy jött a sport. A régi öregeket is csodáltam, akik nyolcvanévesen hátizsákkal jöttek vissza a Don-kanyartól.

- Összehasonlítaná a gyerekkorát a mai fiatalokéval?

"Nekem még igazán boldog gyerekkorom lehetett. Fel tudtunk mászni a fákra a madarak fészkeihez, és sajnálom, hogy a mai gyerekek erre már nem képesek. Elhiszem, hogy szükség van a technikára, de nem ilyen áron. A mai gyerekek nem mozognak, tizenévesen görbe hátúak.

A testkultúra már régóta olyan fontos, mint a szellemi kultúra, de én tovább megyek, mert szerintem a testkultúra fontosabb, mint a szellemi kultúra, mert ha egy kicsit jobban érdekli a gyereket az, hogy hol van az Achilles-e, akkor úgyis elővesz egy könyvet, hogy utánanézzen. Ma már csak óriási tehetséggel és óriási szorgalommal lehet valaki világklasszis, míg az én időmben még egy közepes tehetség is beérhetett, ha szorgalmas volt."

- Hogyan „futott be”?

"Ez egy isteni szerencse volt. Az egyik srác szólt, hogy menjek el az SBTC-be, és bekerültem egy nagyon jó kis lelkes közösségbe. Elmentem, megszerettem, aztán kibontakozott az őstehetségem. Apám száz kilométerre hajtotta el a tehenet Bükkaranyosról Debrecenbe, őt ezért csodáltam, és talán tőle örököltem a szívósságát.

Ráéreztem a sportra és szerettem is. Jöttek a kis sikerek és élmények. Manapság a kevés verseny miatt a sikerélmény is csekély. Régen városon belüli bajnokságok is voltak, manapság meg már megyebajnokság sincs. 11 éves korig csináljon a gyerek mindent. Akkor üljenek le a szakemberek, és döntsék el, hogy melyik gyerek milyen sportágat visz tovább."

- Voltak irigyei, amikor kezdett sikeres lenni?

"Mindig volt. Ezzel nem szabad foglalkozni, csak a cél lebeghet a szemünk előtt. Sok ember megváltozott körülöttem, amikor 1964-ben kikerültem a tokiói olimpiára. Addig hülyének néztek, amiért futkározok. Engem ez se érdekelt, csináltam a dolgom. Nem vagyunk egyformák, az unalmas is lenne. Persze, sokan támogattak is. Az ember, ha dolgozik, előbb-utóbb elismeri a másik is."

- Ha már szóba került Tokió! Hogy emlékszik vissza az első olimpiájára?

"Japánban az ötezres előfutamok után kiestem. Meg is voltam fázva, hőemelkedéssel futottam, ezért sem sikerült döntőbe jutnom. Huszonkét éves voltam, még tapasztalatlan. De nem keseregtem, tudtam, hogy többre vagyok hivatott ennél."

- Második ötkarikás játékán – a várakozások ellenére – 22. lett 10.000 méteren (30:54,8 perccel), a maratont pedig a táv felénél feladta.

"Esélyem sem volt a jó szereplésre, annak ellenére, hogy 5000 méteren ranglista-vezetőként érkeztem az olimpiára. De nem csak én voltam esélytelen, hanem az összes tengerszinten élő versenyző is. Az egyik szervezet azt az ostoba és igazságtalan döntést hozta, hogy a tengerszinten élő versenyzők az olimpia évében csak egy hónapot tölthetnek el magaslaton.

Ez a döntés nem érintette a magaslaton élő afrikai és mexikói atlétákat. A világ akkori élversenyzőinek semmi keresnivalójuk nem volt a mexikói fővárosban. Az én nullával felérő esélyeimet még csökkentette, hogy az előző évi próbaolimpián nagyon kikészültem és tartottam a magaslattól. Egy szó, mint száz, az olimpiákkal nem volt szerencsém…"

(Forrás: masz.hu)