1964. október 10., szombat. A nyári hőség, illetve a szeptemberi tájfunok miatt ekkor gyulladt fel a tokiói Nemzeti Stadionban az olimpiai láng. Az ezt követő 14 nap történetét arany betűkkel írhatnák a magyar sporthistóriák nagykönyvébe, hiszen 10 bajnoki címünk még ma sem elhanyagolható mennyiség, ha játékonként nézzük megnyert aranyaik számát. A sportesemény emellett világszerte komoly elismerésekben részesült: sportolók és sportvezetők egyaránt minden idők legprecízebben megszervezett olimpiájaként számoltak be róla.

Már az aznap esti megnyitó is elképesztő történeteket hordozott magában, elég csak a Fudzsijama felett ötkarikát formáló repülőgépek látványára gondolni. A legjelentősebb közülük talán Yoshinori Sakai-é, akiről talán kevesen hallhattak. Az atléta 1945. augusztus 6-án született. Ezen a napon hullott rá Hirosimára a „kisfiú” – az amerikaiak a háború lezárásaként dobtak atombombát a milliós japán városra. Az 1964-es olimpia az ország újjáépítése és a béke előtt tisztelgett – nem véletlen tehát, hogy Sakait találták a legalkalmasabbnak arra, hogy meggyújtsa az olimpiai lángot. A 182 sportolóból álló magyar delegáció az atléta Kulcsár Gergely vezetésével vonult be a tokiói stadionba.

Június 24-ig 93 nemzet 5151 sportolója mérkőzött meg a 163 aranyéremért. Több fontos újdonsággal is itt találkozhatott először az olimpiákat figyelő nagyérdemű: a sportágak közül a röplabda és a judo debütálására is a japán fővárosban került sor, valamint itt mutatkozott be ötkarikás sporteseményen az elektromos időmérő rendszer is.

A magyar sikerek azonban nagyban hozzájárultak az nóvumok feledésbe merüléséhez. Polyák Imre például zsinórban három elveszített döntő után szerezte meg első birkózó aranyát, Rejtő Ildikó duplázott tőrvívásban (a női egyes mellett Ágoston Judittal, Dömölky Lídiával, Juhász Katalinnal és Marosi Paulával csapatban is nyert), Hammerl László pedig úgy lőtt világcsúcsot a sportlövészek fekvő sportpuska számában, hogy korábbi eredménye alapján ki sem kellett volna jutnia a játékokra. Vívóink közül Pézsa Tibor kardban; Bárány Árpád, Gábor Tamás, Kausz István, Nemere Zoltán és Kulcsár Győző pedig párbajtőr csapatban diadalmaskodtak – utóbbinak ez volt az első ötkarikás aranya a négyből. A birkózók érdemeit – címét később Mexikóvárosban is megvédő – Kozma István is győzelemmel öregbítette, bravúrját pedig az öttusázó Török Ferenc is lemásolta, ráadásul ő csapatban is bronzérmet szerzett Tokióban. A labdajátékokban szintén folytatódott sikerszériánk: futballistáink 8 év után ültek fel ismét a világ trónjára (majd Mexikóvárosban is ott maradtak), vízilabdázóink pedig zsinórban 8. olimpiai érmükkel gazdagították az ország nemesfémkészletét. Az említett diadalok mellett további 7 ezüst- és 4 bronzérmet szerzett a magyar csapat, így 22 medálunkkal a 6. helyen zártunk az éremtáblán.

A jövőre Tokióba utazó sportolók saját szemükkel is tapasztalhatják majd az 1964-es játékok örökségét. Az akkori létesítmények közül több még ma is áll, sőt, a Tokyo Metropolitan Gymnasium, valamint a Nippon Budokan 55 év után ismét ötkarikás esemény házigazdája lesz. Előbbi az asztaliteniszezők, utóbbi pedig a judósok és a taekwandósok otthona lesz.

Bár a játékok körítése teljesen átalakult, nem a stadionok az egyetlen állandók az olimpiai képletben. Japánban 1964-hez hasonlóan a jövő év is a megújulásról, az újjáépítésről szól. Hirosima helyett ezúttal Fukusima katasztrófája a fájdalmas emlékek apropója, ugyanakkor az ázsiai nemzet ismét megmutatta, hogy a legsúlyosabb tragédiák után is képes a feltámadásra. Emlékezés, újrakezdés, béke – mindezek változatlanul megmaradtak. Reméljük, az akkori magyar sikerekhez hasonlóan teljesítenek majd jövőre sportolóink a japán fővárosban.

(Források: olympic.org, JochaPress, Képes Sport, Tokyo2020, MOB-összeállítás, fotó: MTI)