Ledőlt a berlini fal. A 40 éven át megosztott és hidegháborús fenyegetettségben élő európai kontinens számára ez több volt puszta gesztusnál, és még ennél is fontosabb volt a generációkkal korábban szétválasztott családok számára.

Francois Carrard, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) korábbi főigazgatója éppen Moszkvában tartózkodott az események előtt, ahová a szovjet sportminiszter hívta meg. „A kelet-német sportminiszter szintén jelen volt. (...) Emlékszem, ahogy megkérdeztem, hogy mi a magyarázat erre a gyors átáramlásra. Valami politikai dolog? Azt válaszolta, hogy nem, csak a fiatalok unatkoznak, mert unalmasnak találják a politikai rendszert. Nem hiszem, hogy blöffölt volna. Szerintem egyszerűen nem hitte el, hogy a rendszer omladozik" – mesélte David Owen újságírónak.

A kelet-európai kommunista rezsimek nyugtalansága a sportvilágra is kihatott. A Szöulban 102 medáljával az éremtábla 2. helyén záró Kelet-Németország, valamint az ötödikként végző Nyugat-Németország egyesülése egyre tisztábban körvonalazódott. Az NDK híres kék-fehér melegítőit utoljára 1990-ben Splitben, az atlétika Európa-bajnokságon láthatta a nagyérdemű. Természetesen utcahosszal nyertek az éremtáblán.

Ahogy a változás szele elérte Kelet-Európa más államait is, a sportvezetők mindennapjai egyre bonyolultabbakká váltak. „A politikai felbolydulás 1989 és 1992 között számtalan fejfájás okozója volt a NOB-ban" – eleveníti fel az eseményeket David Miller Az Olimpiai Játékok és a NOB hivatalos története című kötetében. „A berlini fal ledöntése, a Szovjetunió szétesése és a jugoszláv konfliktus összesen 17 új állam villámgyors létrejöttéhez vezetett, melyek egyaránt részt akartak venni az olimpiákon. Ez igazi logisztikai rémálommá tette az 1992-es albertville-i és barcelonai játékokat." Carrard szerint pedig az 1976 és 1984 közötti bojkott-éra óta semmi sem volt ennyire megterhelő számukra. A nehézségek ellenére végül a világ legjobb sportolóinak nagy része ott lehetett a játékokon.

1992-ben Barcelonában a 3 balti állam (Észtország, Lettország és Litvánia) már függetlenként szerzett magának olimpiai érmet. Ugyanekkor tért vissza a játékokra 32 év távollét után Dél-Afrika, amely épp Nelson Mandela vezetésével kezdte meg az apartheid elleni küzdelmét. A változás szele láthatóan Európán túlra is eljutott.

A kulcspillanat a posztszovjet államok ötkarikás életében 1992 januárjában jött el, amikor a NOB első embere, Juan Antonio Samaranch az orosz elnökkel, Borisz Jelcinnel találkozott Moszkvában.

„A Szovjet Olimpiai Bizottságot a tagköztársaságok szövetségeinek konföderációjává alakították át, melyben a döntések szavazás útján történtek. Az Össz-oroszországi Olimpiai Bizottság (AROC) 1989. december 1-jén jött létre" – emlékezett vissza Alexander Ratner, a Nemzetközi Sportlövő Szövetség főtitkára, aki könyvet írt Samaranch életéről A hetedik elnök címmel.

„Nem sokkal később már egyértelmű volt, hogy a hatalmas birodalom hamarosan darabokra hullik, valakinek pedig sürgősen tennie kellett valamit, mielőtt Oroszország az olimpiai családon kívül találná magát. 1991. december 9-én az AROC végrehajtó bizottsága elfogadott egy döntést, melynek következtében Oroszország hivatalos felvételi kérvényt nyújtott be a NOB felé."

Samaranch 2 héttel az albertville-i olimpia előtt érkezett meg az orosz fővárosba. Másnap sor került a Jelcinnel való találkozásra is. Carrard szerint az oroszok mindig is tisztelték, és megbíztak Samaranch-ban. Miller elmondása alapján ketten közösen tervezték újra a világ egyik legsikeresebb olimpiai nemzetének sportpolitikáját. „Jelcin támogatta Oroszország részvételét az 1992-es téli és nyári játékokon, így egy egyesített csapatot alakított ki a 12 tagállam részvételével. Samaranch pedig megígérte, hogy elismeri a nemzeti bizottságokat közvetlenül a barcelonai olimpia után. Ennek értelmében az érintettek 1992-ben előzetes egyeztetéseken vehettek részt, melyek során elfogadták, hogy Albertville-ben és Barcelonában az olimpiai zászló alatt, az olimpia himnuszával versenyezhetnek, a tiszteletbeli köztársaságok neve és zászlaja pedig a versenyzői uniformisok karján szerepelhetett " – foglalta össze az eseményeket Ratner.

Carrard szerint az aggodalmaik leginkább a versenyekkel kapcsolatban merültek fel. „Példaként vegyük a legendás szovjet jégkorong-válogatottat. Ha ezt szét kéne darabolnunk, az nem lenne fair. Ezek a játékosok együtt készültek a játékokra." A másik jelentős probléma a média oldaláról jelentkezett: a Szovjetunió felbomlását követően létrejött a Független Államok Szövetsége (FÁK), melyet a média előszeretettel használt nevezékként, a tagállamok nemzeti identitását ugyanakkor sértette.

Jugoszlávia esetén fegyveres konfliktusok is nehezítették a függetlenedési folyamatokat. A NOB-nak folyamatosan tárgyalnia kellett az ENSZ Biztonsági Tanácsával, hogy lehetővé tegye többek között Szerbia és Montenegró biztonságos részvételét a játékokon.

„Kreatívnak kellett lennünk. Felvetettük a 'független sportolók' koncepcióját Barcelonára, miután a 'Jugoszlávia' szó használatát megtiltották. Spanyolországot arra utasítottuk, hogy akadályozza meg a jugoszláv csapat indulását, ám Madrid ekkor még nem függesztette fel Jugoszlávia elismerését. Így esett, hogy a sportminiszter könnyedén elutazhatott Spanyolországba, de a csapatoknak erre nem lett volna lehetőségük"- mondta Carrard. Akkori déli szomszédjaink végül fehér ruhában vehettek részt a barcelonai olimpián, 4 különböző zászló alatt: Horvátország, Szlovénia és Bosznia-Hercegovina függetlenként, Macedónia, Koszovó, Szerbia és Montenegró versenyzői pedig független sportolókként.

Barcelonában az Egyesített Csapat 45 arannyal, 38 ezüsttel és 29 bronzzal az éremtáblázat élén zárt, az egységes Németország pedig 3. lett. 1993-ban Samaranch visszatért Oroszországba, Jelcint pedig egy olimpiai aranyéremmel ajándékozta meg. Az egyetemes sporttörténet egyik különleges fejezete ezzel lezárult.

(insidethegames.biz; fotók: Getty Images)