„Ne feledjétek, mit kiáltottak a csatába induló rómaiak: dicsőség – vagy halál!” – hangzott a harcba hívó mondat 2000. október 1-én Sydney-ben. A nemzeti tizenhárom pedig ment, és 24 év után ismét a dobogó legmagasabb fokára állhatott fel az ötkarikás játékokon. Az idézett mondat, egy akkor 28 éves szőke fiatalember, nevezett Varga Zsolt szájából hangzott el, aki amolyan szellemi vezére lett a csapatnak. Ám máshogy is alakulhatott volna az az októberi nap, ha sok-sok évvel korábban a véletlen nem szól közbe.
Varga Zsolt kissé testesebb kisfiú volt, viszont szeretett volna sportolni, konkrétabban birkózóként képzelte el a jövőjét. A családi legendárium szerint édesanyjával éppen a 47-es villamoson utaztak hazafelé, amikor meglátták a KSI felhívását, miszerint több sportágban toboroznak gyerekeket – többek között birkózásban és vízilabdában –, a Komjádiban és a Népstadionban. Nos, tudjuk be a véletlennek és a sorsnak, hogy Varga Zsolt édesanyja a Népstadion helyett a Komjádiba vitte le gyermekét birkózó-toborzóra. Ha már ott voltak, megnézték a kis Zsoltot, a vízfekvése jó volt, így azt tanácsolták, ha a karfiolfülűek még sem vennék fel, hozzák vissza, mert úszónak, vagy vízilabdázónak jó lehet.
Nem árulunk el nagy titkot azzal, ha elmondjuk: a szőnyeg helyett a medence lett Varga Zsolt második otthona, és egy év úszás után át is nyergelt a vízipólóra, amely az ő kicsit zömökebb alkatának jobban megfelelt. Hogy mennyire, azt elért eredményei bizonyítják, hiszen Barcelona és Atlanta után, Sydney-ben végre felállhatott a dobogó legfelső fokára – persze közben bezsebelt még válogatott- és klubszinten pár érmet és trófeát –, mely helyből a legendák közé emelte tizenhárom társával együtt.
Sportpszichológusok a megmondhatói, hogy minden csapatba kellenek olyan tagok, akik – jelen esetben – a parton tudnak igazán hozzátenni a nagy egészhez (jó, mondjuk Varga Zsoltra a vízben sem lehetett panasz). Mai szülinaposunk pedig elvitathatatlanul a Kemény-legények lelki vezetője volt a sydney-i olimpián. A csapat krónikása, Csurka Gergely könyvében így idézte a híres brisbane-i „hegyibeszédet”:
„Itt és most egyet kell tudnotok: kik vagytok valójában. Ha ezzel tisztában vagytok, nem lehet gondotok. Ti férfiak vagytok, férfiak, akik nem félnek egy ilyen versenytől. Mert történhet ott bármi – utána is férfiak maradnak. Természetesen jobb győzni, mint vereséget szenvedni, de sem ez, sem az nem uralhatja az életedet később. Ha győzöl, utána sem szabad úgy élned, hogy a sírköveden csak az álljon: itt nyugszik X. Y. olimpiai bajnok. Legfeljebb az: olimpiai bajnok – is. Ha pedig kikapsz, nem keseredhetsz el annyira, hogy utána ne tudj magadhoz térni. A legfontosabb: maradj férfi, ezt követően is. Ugyanaz a férfi, azzal a tudattal, hogy képes voltál valami világraszólót véghezvinni. Ám csak ez a győzelem nem töltheti ki az életedet, különben nagyobb csalódás ér később, mint ha kikaptál volna. Ha itt nyersz, az arra legyen jó, hogy tudd magadról: ezt megoldottam, most már bármit meg tudok oldani. Ezért van értelme, ezért kell megnyerni az olimpiát.
De nem szabad félned a vereségtől sem. Mi, magyarok sosem az ellenféllel küzdünk, hanem ezzel a vereségmumussal. Azzal megyünk be, hogy csak ne kapjak ki. Holott ez a démon nem létezik a valóságban. Csak akkor, ha mi hiszünk benne. Ha viszont tisztában vagy azzal, hol a helyed, ha úgy állsz oda, hogy jöhet akár vereség is, nem érdekes, mert megoldom, mert ez nem téríthet el az utamtól, sőt, szinte várod, hogyha a sors ezt szabta ki rád, akkor méltósággal szembenézhess vele, hogy utána azzal jöjj haza, ott voltam, megtettem mindent, nem sikerült – úgy mindjárt más.”
Az már biztos, hogy Varga Zsolt a saját tanácsát megfogadta, hiszen az olimpiai bajnok után ott áll, hogy az utóbbi évek egyik legsikeresebb klubedzője, akit egymás után kétszer megválasztott a szakma a világ legjobb edzőjének, és elég csak egy Fradi-meccset megnézni, hogy az ember lássa azt a mentalitást és tüzet, ami játékosként is jellemezte, trénerként is tudja kamatoztatni, és hol van még a vége…
Az Isten éltesse sokáig még Varga Zsoltot!