Afrikában fehérnek számít, Magyarországon feketének; lári nyelven beszélt nagymamájával. Legálisan csépelheti menyasszonyát – noha ő is kap rendesen… –, akivel még nem döntöttek: kutya vagy kert. Ha a szükség úgy hozza, a garázsában is lefekteti a tatamit. Ha éppen nem koplal, irány a „streetfood”. Pilótaálmokat kergetett, mégis, inkább diplomata lehet belőle. Utazásait kaparós térképen jegyzi. A kézilabdát szerette, később versenyt nyert sportága őshazájában, és ha kvalifikál, ott lehet az olimpián a karate debütálásánál. A világbajnoki ezüstérmes Tadissi Yves Martialnak Tokió után mi más is lenne a célja, mint a budapesti vb-n a dobogó teteje…

Afrika vagy Európa?

– Alapvetően mindkettő kedves számomra. Édesapám kongói származású, a családjának egy része az afrikai országban él, egy másik pedig Franciaországban. Apukám ’82-ben jött a Kongói Köztársaságból Magyarországra, a Debreceni Egyetem hallgatója volt. Én 15 évesen utaztam először az afrikai fővárosba, Brazzaville-be, akkor ismertem meg az ottani kultúrát és az ottani rokonaimat. Érdekesség, hogy a francia mellett a nemzeti nyelvet, a lingalát és a lárit is használják, némi kevéskét én is elsajátítottam. 2017-ben voltam ott legutóbb, akkor már Rékát, a menyasszonyomat is vittem magammal. Mindig nagy élményt jelent, nagyon szeretek utazni. A francia családomnál sokszor voltam, szüleim már egészen kicsi koromban kivittek, többször nyelvtanulás céljából is kiutaztam. Jól megy a francia és az angol is.

Így már egyértelmű a bőrszíned… Szabad így fogalmaznom?

– Igen, így pontos. Édesanyám magyar, szabolcsi, én Budapesten születtem. Amúgy nem egészen egyértelmű, hiszen itthon ugyan feketének titulálnak, Kongóban viszont fehérnek számítok, úgy mondják: mundélé.

Mi a neved jelentése?

– A Tadissi a családnevem, a Martial pedig harcost jelent. Becenevem fonetikusan Márszi. Sose felejtem el, 14 lehettem, amikor rongyosra hordtam egy tékvondós karatecipőt, Adidas volt, és rá volt írva: Martial Arts – ez kábé annyit jelent: harcművészetek. Nagyon büszke voltam a cipőmre és persze a nevemre is.

Miért pont karate?

– Egészen kicsi koromban kezdődött. A Havanna-lakótelepen laktunk. Már ötévesen az óvodában karatéztam, a közeli Kono Karate Klubban Módos Viktóriánál és Horváth Gábornál. Szerintem a szüleimben volt egyfajta elhatározás: mivel félig afrikai vagyok, és ha ezért valami atrocitás érne, meg tudjam védeni magam. Erre sosem került sor, talán oviban, szóban. Ma Hecker Balázs, a válogatott edzője a mesterem, de nevelőedzőimmel ma is konzultálok. Emellett kiskoromban rövid ideig úsztam is, de valójában kézilabdázó szerettem volna lenni. Iskolás koromban a kettőt párhuzamosan csináltam, épphogy csak átöltözni volt időm két edzés közt. A Kono Karate Klubban apukám minden alakommal lejött velem, később már át is öltözött, megkapta a tiszteletbeli feketeöves címet. Aztán ’99-től, amióta versenyzem, minden mérkőzésemet felvette videóra, kezdetben a klasszikus VHS-re – ma már mind megvan, digitalizálva. Hatalmas karatefan apukám, de anyukámnak is sokat köszönhetek.

Hogyan éled meg a pandémia időszakát?

– Ősszel átestem a koronavíruson én is. Nem volt vészes, de nem játék. Komoly orvosi ellenőrzések után kezdhettem újra edzeni. Tavasszal egyébként a garázsunkban lefektettem a tatamit, párommal azon „ütjük-vágjuk” egymást, és kialakítottam egy kis konditermet is. Réka – mintegy 12 éves ismeretség köt össze, őt is a karaténak köszönhetem – egyetemi világ- és Európa-bajnoki bronzérmes, mindent tud a sportágról. Egy 8-szor 8-as területen zajlanak a versenyek, nekem 4-szer 4-re volt helyem. Megoldottuk.

Azt mondod: Rékát is a karaténak köszönheted. Mit még?

– A karate sok mindenre megtanít. Fizikai aktivitás, fegyelem, tisztelet, a küzdeni tudás, célorientáltság, mindemellett közösség, barátok, egy új család. Sport, küzdősport, harcművészet, szellemiség, mindezek harmóniája. Talán ezért is lett a Magyarock-kampányban a személyes szlogenem: mi vagyunk a harmónia.

Tokió. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1998-tól ismeri el hivatalosan is a karatét, majd 2016-ban született döntés, hogy a tokiói olimpián a programba kerül. A sportág 2021-ben debütálhat.

– Óriási öröm ez a sportág képviselőinek, régóta készülünk rá. Nagy lehetőség ez, annál is inkább, mert Párizst illetően még bizonytalan a helyzet. Hárspataki Gáborral és a többiekkel készülünk, nincs még kvótánk, de 2021 júniusában lesz egy kvalifikációs verseny, amin a dobogós helyezéssel meg lehet váltani az olimpiai részvételt. Japán egyébként a karate őshazája, szép emlék köt az országhoz. 2016-ban Okinava szigetén nyertem az első világkupámat, ami után egy csodálatos szamurájkardot kaptam a győzelmemért.

2023-ban Budapest karatevébét rendez.

– 2013-ban Európa-bajnokságnak voltunk a házigazdái, de ott egyéni számban nem álltam tatamira. Szeretnék hazai környezetben világbajnokságot nyerni. Vébéezüstöm már van, egyetemi vébét nyertem, világranglistát is vezettem, de az a vb-arany még hiányzik. Tokió után pályafutásom nagyon szép befejezése lenne 32 évesen egy Budapesten nyert aranyérem.

Kutya vagy kert?

– Mindkettő aktuális. Csepelen Rékával beköltöztünk első közös otthonunkba, a lakáshoz tartozik egy kis kert. Sose gondoltam korábban, hogy érdekelni fog a kertápolás, a gyep trágyázása, a fű szellőztetése, meg ilyesmik. Nagyon jó szabadidőkitöltés. Ugyanakkor, már régóta szerettünk volna egy kiskutyát, és mivel a párom kerek születésnapjához közelít, utazással pedig idén nem tudunk ünnepelni, a családdal együttműködve megleptem egy kis négylábúval, egy berni pásztorkölyökkel. Meglátjuk, a kert és a kutya hogyan fér meg egymással.

Konyha…

– Elvagyok a konyhában, nemrég még egy főzős könyvben is szerepeltem. De igazán a „streetfood”, ami vonz. Úgyhogy, ha éppen nem kell fogyasztanom, a testsúlyomra figyelnem, akkor irány az utca – és eszem egy jót.

Toyota…

– Óriási segítség, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság közreműködésével hozzájuthattam a felkészülésem idején egy Toyotához. Csepelről Újpestre, meg vissza, napi közel 60 kilométert ingázom. Nagyon megkönnyíti a mindennapjaimat, maximálisan kihasználom a lehetőséget.

Hobbid az utazás…

– Igen, a sport és a családi kötelékek miatt rengeteget utaztam, és utazom most is. Szerencsém, hogy menyasszonyom is válogatott, így sokszor a versenyekre is együtt tudunk menni. Ha kedvtelésből van módunk utazni, alapelvünk, hogy ugyanoda még egyszer nem megyünk vissza. Nagy felfedezők vagyunk. És mindenhonnan hozunk hűtőmágnest, anélkül nem jövünk haza. Otthon pedig van egy kaparós térképünk, azon vezetjük, hol voltunk eddig. Például Észak-Amerikának még adósai vagyunk…

Az utazásokkal kapcsolatba hozható a jövőd? Valami azt súgja, igen. Közel 30 vagy, mennyire gondolsz a civil életre?

– Készültél belőlem? Igen. Korábban pilóta szerettem volna lenni, gyerekkoromban, amikor repülőre ültem, mindig az ablak mellé ültem. Nagyon megfogott a repülés, kerestem azt az iskolát, ahol elsajátíthattam volna ezt a szép szakmát. A Nyíregyházi Főiskolára kellett volna járnom, de ezt nem tudtam a sporttal összeegyeztetni. Választanom kellett, így lemondtam arról, hogy pilóta legyek. Közelebb kerestem a továbbtanulás lehetőségét. És mivel a nyelvek jól mennek, érdekel a diplomácia, a Közszolgálati Egyetemre jelentkeztem, ahová a párom is járt. Nemzetközi igazgatást, államtudományt, közigazgatást hallgattam az alapszakon, amit a sportigazgatással és a sportfinanszírozással kapcsolatos állami szerepvállalás témakörökre kihegyezve végeztem a mesterszakon. A sportirányításban, sportdiplomáciában képzelem el a jövőmet. Ehhez jó iskola volt a bécsi ENSZ-iroda ösztöndíja, és nagyon büszke vagyok arra is, hogy a Magyar Olimpiai Bizottságban a hagyományőrzők csapatát erősíthetem, a fiatal korosztályt képviselem, szeretnék aktív lenni. Amikor Kulcsár Krisztián elnök úrral találkoztam, úgy köszönt: „üdv a családban”. Nagyon nagy büszkeség az olimpiai családhoz tartozni. Van egy vágyam is, 2018-ban nem volt sikeres a kandidálásom a nemzetközi szövetségünk sportolói bizottságába – ilyennek tagja például Knoch Viktor gyorskorcsolyázó, Fazekas-Zur Krisztina kajakozó, vagy korábban Szilágyi Áron vívó (a szerk.) –, ezt szeretném jövőre, vagy 2023-ban újra megpályázni. Úgyhogy van tervem bőven…

(Fotó: MOB/Szalmás Péter, MKSZ/Nagy Ákos, Facebook/Tadissi Martial)