Hogy kezdődött?

Vidéki parasztcsaládból származom, a háromezres lakosú Garáról – érdekesség, hogy odavalósi Páncsics és Albert is, és Bajáról van egy Hosszú Katinkánk, szóval nem akárkik kerültek ki onnan. A lényeg, hogy a szülőfalunkat el kellett hagyni. Más volt akkor a politikai helyzet, úgyhogy én már Baján jártam általános iskolába, szerettem a sportot, a Sugovica közelsége miatt különösen a vízi sportokat és a labdajátékokat – emlékezett vissza Dunai Antal.

Egyértelmű volt, hogy sportoló lesz?

Több mindenhez volt tehetségem, például a magasugráshoz, de én futballista akartam lenni, úgyhogy ebből is csak azt szűrtem le, hogy akkor majd magasra tudok ugrani fejelni. Érdekes, hogy egyszer egy nagynevű argentin futballistától megkérdeztem, hogyan lehet valaki Puskás, Pelé, Maradona? Rögtön rávágta, hogy a legfontosabb a tehetség és nagyon sok munka. Hát én úgy érzem, megdolgoztam mindenért. Tizenhat évesen bekerültem az NB III-as felnőtt csapatba, Albert bátyjával együtt játszottam, ő huszonnyolc volt, csókolomot köszöntem neki. Ott olyan edzőink voltak, akik meg tudták mutatni, hogy kell rúgni kapásból, belsővel, külsővel, teli rüszttel – ezt nem lehet laptopból megtanulni…

Később azt írták önről az újságok: „…játéka gyors, lendületes, gólveszélyes”.

Pedig akkor még éppen, hogy nem voltam az. Hirtelen megnőtt, enyhén görbelábú, magas fiú voltam, de lassú. Meg is szóltak a szurkolók, hogy ügyes ez a Dujmov – mert ez volt az eredeti családnevünk, de a válogatottba kerüléskor megváltoztattuk magyarosra –, a labda nem haragszik rá, csak hát lassú. Nagyon bántott. Tudtam, hogy jó csatár csak akkor lehetek, ha gyors leszek, úgyhogy ezt mindenáron el akartam érni.

Hogy sikerült?

Elmentem a testnevelő tanáromhoz, aki atlétika edző is volt, és megkérdeztem: miként lehetnék gyors? Azt mondta, van négy évem, hogy felhozzam magam, mert húszéves korig lehet ezt fejleszteni, de ahhoz dolgozni kell. Kérte, fussak előtte, és én futottam, a görbe lábaimat kifelé dobálva, ingó felsőtesttel. Nézett egy kicsit, de hamar azt mondta, álljak meg, mert ha tovább folytatom, elmegy a kedve a futástól örökre. Megmutatta, hogyan kell. Vettem egy szögescipőt, abban gyakoroltam. A harmincméteres sprinteket elsősorban, mert a futballban nem a száz méter a legfontosabb – persze, az is fontos – hanem a harminc. Nem egyik napról a másikra, de a lényeg, hogy 11 másodpercen belül futottam a százat, és három és fél alatt a harmincat. Le is szerződtettek Pécsre, sose felejtem el az első bajnoki meccsemet. Huszonötezer ember előtt gólt rúgtam…

Az atlétikaedzéseket nem hagyta abba, amikor jöttek a sikerek?

Dehogyis! Ha jött egy fővárosi csapat és délután meccs volt, én már délelőtt kint voltam a pályán és futottam ötvenszer harminc métert, ahogy az atlétaedző tanácsolta. Nagy hasznát vettem ennek a gyorsaságnak, mindig elértem a labdát. A futás, a mozgás a mai napig megvan az életemben, évtizedekig jártam a Héliába az olimpiai bajnokokkal, aztán miután a járvány miatt a család nem engedett, otthon folytattam az edzéseket, mert Fótligeten is van egy saját konditermem négy géppel.

Hogy került az Újpesthez? Olvastam, hogy mivel szórta a gólokat, volt bőven ajánlata.

Az teljes képhez hozzátartozik, hogy elég korán megnősültem, a feleségem gyönyörű tornászlány volt, hatvan éve vagyunk együtt. Ritka ez manapság, de ha én egyszer valamire kimondom az igent, akkor ahhoz tartom is magamat. De a lényeg, hogy hatvannégy őszén több csapat is keresett, az Újpest volt az egyik, és ők ajánlottak egy lakást is, ami a családalapítás miatt sokat nyomott a latban, mert lakást szerezni akkoriban nem volt olyan egyszerű. Huszonegy éves voltam, három lakás közül választhattam, az egyik itt volt a Csörsz utcában, a hetedik emeleten, liftes házban, kilátással egy focipályára. Naná, hogy azt választottam. Nagyon szerettünk ott lakni, és nagyon szerettem az Újpestben futballozni – hálát adok az Istennek, hogy oda kerültem.

Hétszer nyertek bajnoki címet – ehhez azért tudni kellett valamit!

Úgy bizony! Göröcs ötször volt gólkirály, Fazekas háromszor, én háromszor, de volt olyan is, hogy több mint száz gólt rúgtunk, mégsem nyertük meg a bajnokságot. De a hét bajnoki cím miatt szerintem abszolút nincs okunk szégyenkezni, főleg, hogy nagymúltú és nagynevű fővárosi csapatok játszottak a bajnokságban, nagynevű labdarúgókkal. A Fazekas, Göröcs, Dunai, Bene, Zámbó sorból, ha kiengednek minket külföldre, egy spanyol, német vagy angol topcsapatban, vagy középcsapatban mindenképp helyünk lett volna. De nem engedtek…

Mi lett volna, ha engedik?

Akkor most a szállodámban beszélgetünk a tengerparton, és maguk ott nyaralnak – mosolyog. – Elégedett vagyok a pályafutásommal, és utóbb edzőként azért eljutottam Spanyolországba, ezért beszélek ilyen jól spanyolul, és többek között ezért volt lehetőségem találkozni Lionel Messivel. A menedzsere játékosom volt, ő hozott össze minket, kaptam tőle mezt és persze készültek közös képek is.

Egyvalamiről nem beszéltünk, és az az olimpia. Egy arany, egy ezüst – nem rossz mérleg!

Nem rossz, de ahhoz képest, hogy lehetett volna három arany is… Na mindegy! Szóval lettem ifi-válogatott, utánpótlás-válogatott, B-válogatott, olimpiai válogatott, öt olimpián voltam, igaz ebből kettőn MOB-tagként, de Tokió a mai napig bánt. Olyan közel voltam az aranyéremhez, végigjátszottam a selejtezőket, gólokat is rúgtam, de azután hazaküldtek ötünket. Pedig, ha csak egy percre pályára lépek, akkor most van még egy aranyam, és ott lehettem volna az aranygépen.

Mire gondolt akkor?

Fiatal voltam, azt gondoltam, lesz még olimpiám, és aranyam is, szerencsére lett is. Sohasem felejtem el a mexikói ünneplést. Más sportágbeliekkel együtt ünnepeltünk, mert persze elmentünk egymás versenyeire is drukkolni, és amikor este kitört az ünneplés, jött egy mariachi-zenekar hatalmas sombrerókban és énekelték a Guantanamerát. Ment a tánc, megöleltük egymást, csak az tudja, hogy az milyen nagyszerű érzés volt, aki ott volt abban a kultúrházban. Aztán a záróünnepség, amelyen vittük a magyar zászlót, az olimpiai csapatból a legtöbben ott voltunk, egyenruhában – fantasztikus érzés volt. Aztán hetvenkettőben Váradi góljával félidőben vezettünk, szóval meglehetett volna az újabb győzelem, de azután másként alakult.

Azért ugye teljes az élete? Azért ugye boldog ez a nyolcvanadik születésnap?

Persze, hogy boldog! Sok mindent csinálok, tagja vagyok a MOB-nak, segítek az MLSZ-ben, dolgozom a Mező Ferenc Alapítványban, a Vasas Alapítványban, jövök-megyek, szóval nem unatkozom, ha így kérdezi, és boldoggá tesz, amit csinálok.

(MOB-Média; fotó: MTI, MOB)