Az apartheid-rezsim, az ország faji szegregációs politikája miatt 1964 és 1992 között dél-afrikaiak generációi estek el az olimpiai álmaiktól. Amikor hosszú idő után, 1992-ben Dél-Afrika ismét meghívást kapott, hogy szerepeljen a barcelonai olimpián, Elana Meyer egyike volt azoknak, akik élhettek a régóta várt eséllyel.

Egy világklasszis sportoló élete az 1980-as, 1990-es évek Dél-Afrikájában

„Míg Zola Budd (1985 és 1986 terepfutó világbajnoka) Dél-Afrikában volt, éveken át versenyeztünk egymással. Ott volt nekünk ő, aki vilgászínvonalat képviselt, egy globális jelenség volt, és aki ellen már 14 éves korom óta versenyeztem. Dél-Afrikában hosszú időn át kifejezetten kemény és kielégítő verseny zajlott.

Előfordult, hogy Zola nagy különbséggel győzött velem szemben, én pedig csupán fejlődni akartam, mígnem 1984-ben Zola lehetőséget kapott, hogy az Egyesült Királyság színeiben részt vehessen a Los Angeles-i olimpián. Abban az évben én is kvalifikáltam magam.

Évekkel később ez nagyon szíven ütött, hiszen a világ legjobbjaival akartam harcba szállni. Sokáig nem igazán zavart, mert akkora volt a verseny Dél-Afrikában, aztán amikor láttam Zolát versenyezni, egyszerre elkezdtem vágyni arra, hogy a nemzetközi mezőnyben is kipróbáljam magam. Ezután évről évre fejlődtem, majd az 1988-as játékokat ismét ki kellett hagynom.”

Változás a dél-afrikai helyzetben

„Az 1990-es évek elején, amikor Nelson Mandelát kiengedték a börtönből, elkezdett pislákolni a fény az alagút végén, hogy mi sportolók is megkapjuk az esélyt, hogy nemzetközi versenyeken vehessünk részt. Akkorra az időeredményeim világviszonylatban is versenyképesek voltak. Zola pedig visszatért Dél-Afrikába, de ezúttal – első ízben – én jöttem ki jobban kettőnk összecsapásából.

Ezután már nem csupán papíron akartam síkra szállni a legjobbak ellen. 1991 elején az enyém volt a világ legjobb 3000 méteres eredménye síkfutásban. Tudtam, hogy elvi síkon versenyképes vagyok, de addig még nem volt lehetőségem Dél-Afrikán kívül versenyezni. Nehéz helyzet volt. 1991-ben készen álltunk, hogy elutazhatunk a világbajnokságra, azonban akkor Dél-Afrikában különböző atlétikai szervezetek léteztek, ezeknek pedig egyesülniük kellett, ami időbe telt.

Így az 1991-es világbajnokságot a lelátóról néztem végig... Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentebn, hogy nekem igenis ott lenne a helyem a futópályán, a versenyzők között. Ebben az évben tele voltam frusztrációval.”

Zöld út az 1992-es olimpiára

„Liz McColgan (Nagy-Britannia) volt az aktuális világbajnok, én pedig azt gondoltam, hogy nem ártana néhányszor megmérkőzni vele, viszont valahogy soha nem kerültünk ugyanabba a futamba. Első európai versenyemre Hollandiában került sor. 3000 méteren versenyeztem, ahol Sonia O’Sullivan legyőzött (Sydney olimpiai ezüstérmese 5000 méteren). Innen Stockholmba utaztam, ahol 5000 méteren nyerni tudtam, majd Nizzába vezetett az utam, ahol nem tudtam bekerülni ugyanabba a futamba, mint Liz McColgan, így 1500 méteren versenyeztem. Ez elég önbizalmat adott ahhoz, hogy tudjam, jó formában vagyok és kész vagyok a világ legjobbjai ellen versenyezni.”

Kérdések a dél-afrikai politikai helyzetről

„Sportolóként mindig a legtöbbet akarod kihozni magadból és a sportra akarsz koncentrálni, de abban a pillanatban, amikor 25 éves voltam, láttam, hogy mi történt Zolával. 18 éves volt, amikor elhagyta az országot és Nagy-Britanniát képviselte az olimpián... Láttam és figyelemmel kísértem azokat a nehézségeket, amelyekkel neki kellett megbírkóznia, és rájöttem, hogy bár nem akarok politikai szereplő lenni, nekem is megvan a felelősségem abban, hogy elmondjam a véleményemet.

Jó lecke volt ez arra, hogy lássam, nem válaszolhatom egyszerűen azt, hogy „nem foglalkozom a politikával”. Később, kilépve a nemzetközi porondra tudtam, hogy ki kell állnod azért, amiben hiszel, ehhez pedig hinned kell valamiben. Nem lehetsz csupán egy futó, aki csak a és kizárólag a sporttal van elfoglalva. Kérdéseket fognak neked feltenni.

Amikor megérkeztem egy eseményre, a repülőtéren az első dolog egy sajtótájékoztató volt, leginkább politikai vonatkozású kérdésekkel. Aztán, talán az utolsó kérdés az volt, hogy „mit vársz a versenytől?”.

Tudom, hogy az embereket nem csupán a dél-afrikai futók érdekelték, kíváncsiak voltak az ország történetére és az apartheid-rezsim sportolókra és egyénekre gyakorolt hatására is. Tudtam, hogy itt nem csupán az atlétikáról van szó, hanem az emberi jogokról is.”

A barcelonai olimpia

„Amikor megérkeztem Barcelonába, akkor azrt gondoltam, hogy „oké, itt vagyunk, ez a valóság. Végre lehetőségünk nyílik versenyezni.” Óriási érzelmi kavalkád volt. Felszabadult, izgatott és éhes voltam.”

(Forrás és képek: olympic.org)