Bárány Árpád 1931. június 24-én született Budapesten. A gödöllői Premontrei Gimnáziumban kezdett vívni testnevelő tanára, Ötvös Károly biztatására, majd 1945-től a pesti piaristáknál folytatta tanulmányait és a sportágat is. Az akkori sporthivatal 1947-ben több sportágban is országos bajnokságot rendezett, hogy felfedezze a tehetséges gyerekeket. Bárány Árpád is a kiválasztottak között lehetett, Ganzmann Ferenc tanítványa lett, melynek eredményeképpen 16 évesen harmadikként végzett, egy évre rá pedig már meg is nyerte a bajnokságot. Az ’50-es évek elején nem a vívás volt a legtámogatottabb sportág hazánkban, ami Bárány lehetőségeire is rányomta a bélyeget, akit időközben felvettek a Tanárképző Főiskolára, így négy évig kimaradt a vívás az életéből.

A helsinki olimpia után, az ott elért eredmények hatására a honi sportvezetés nagyobb figyelmet kezdett szentelni az öttusának, minek hatására az addigi két (Honvéd, Csepel) klub mellett, az Újpesti Dózsa is életre hívta saját szakosztályát. Az éppen főiskolai tanulmányai végeztével, mint testnevelő tanár, Bárány kapva kapott az alkalmon, hiszen komplett felszerelést kaptak az egyesület öttusázói, vívásban is. Gödöllőn tanított akkoriban, így onnan hazafelé a Tattersallban lovagolt, viszont komolyan sose foglalkoztatta, hogy Benedek Gáborék nyomdokaiba lépjen, mert a futás és az úszás nem volt az erőssége. Ennek ellenére, vagy éppen ezért 1956-ban téli öttusában, csapatban megnyeri az országos bajnokságot, hiszen a már említett két gyengébbik sportágát ebben a versenyszámban sífutásra és lesiklásra cserélték.

A görög drámákban általában erre mondják, hogy deux es machina, történt ugyanis, hogy öttusázók és válogatott párbajtőrözők körmérkőzést vívtak egymással, melynek végeredményeként Bárány Árpád az ötödik helyen végzett olyan kiválóságokat megelőzve, mint a Kausz István, vagy Sákovics József, így Rerrich Béla – aki később edzőként a svéd párbajtőriskola megteremtője volt – invitálásra áttér véglegesen a párbajtőrre. Első nemzetközi versenye az 1957-es párizsi világbajnokság volt, ahol egyéniben és csapatban is ezüstérmet szerzett. Egy évre rá szintén ezüst-, majd az ’59-es budapesti vb-n aranyérmes csapatban. A római olimpián 4. helyen zárnak társaival. A következő olimpiász nemzetközi versenyek szintjén nem hoz sok érmet, a tokiói olimpiára pedig Sákovics József szövetségi kapitány hajthatatlansága okán, aki szembement felsőbb érdekekkel, őt viszi ki a csapat tagjaként. A bizalmat meghálálta, így nem éppen favoritnak számító férfi párbajtőrcsapat (Kulcsár Győző, Kausz István, Nemere Zoltán, Gábor Tamás és Bárány Árpád) nem kis meglepetésre – ám egy percre sem megingva – megnyerte a csapataranyat.

Bár 1968-ig vívott, a tokiói játékok után bekövetkezett a nemzedékváltás a válogatottnál, ahogy egy korábbi interjúban fogalmazott: „A generációk között mindig van ilyen vetélkedés. Nem szabad azonban elvitatni, hogy az ötvenes évek párbajtőrnemzedéke nyitotta meg az utat Kulcsárék előtt. Az öregek keze benne van az ő kezükben.”

Az aktív évek után sem szakadt el a sportágtól, a Testnevelési Főiskolán 1963-ben szerzett szakedzői oklevelet, 1966-tól pedig a gyakorlatban is kamatoztatta tudását. Sákovics József biztatására 1968-tól két éven át az Iráni Vívó Szövetség állami edzője. Hazatérte után korábbi egyesülte, az MTK jogelődje, a Budapesti Vörös Meteor hívta edzőnek, ’75-től a klub utánpótláscsapatát dirigálta, de az ő nevéhez fűződik az egyesületben rendezett első női párbajtőrverseny is. De volt a vívószövetség szakfelügyelője is, valamint felkapott zsűrielnöknek számított.

Bár vívóversenyekre, amennyiben teheti kilátogat, legtöbb idejét családjával tölti. Idén tavasszal a nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét kapta, valamint vívó olimpiai bajnokaink közül ő a rangidős.

Az Isten éltesse sokáig még jó egészségben Bárány Árpádot!

(MOB-összeállítás; képek: MTI)