Tragikus rajt

A világhálóra kiszivárgott videofelvételen tökéletesen látszott, hogy Vanessa Sahinovic, Verena Breit és Luna Pajer gondtalanul sétált, talán az volt a téma köztük, ki mit gyakorol majd az edzésen – merthogy éppen oda igyekeztek –, de az is lehet, hogy a tizenöt éves lányok éppen az ebédlőben feltűnt valamelyik srácról beszélgettek. Miért is ne tehették volna, hiszen előttük állt az élet, szépek voltak, csinosak, fiatalok, vidámak, szerelmesek. Nem látták, nem láthatták, hogy a hátuk mögött elindult egy monstrum, egy nagy busz, amely néhány pillanattal később, mindenféle lassítás nélkül elütötte őket, felülírva ezzel mindent, amit addig az előttük álló életről gondoltak.

Szörnyű látvány volt, aki látta, sosem felejti el.

Vanessa, Verena és Luna szerencsére köztünk maradtak, ám 2015. június 11-én egy majd’ tizennégy tonnás busz a testüket és a lelküket mindörökre összetörte.

Elsők és szerencsések

Honnan tudja egy sportoló, hogy nagyon korai időpontra rakták a versenyszámát? Onnan, hogy már verseny után megy a megnyitóra… A „magyar elsők” nem biztos, hogy száz százalékig hálás szerepét a szinkronúszó duó, Fodor Adél és Harcsa Viktória kapta meg, ezzel ők lettek az első, Magyarországot képviselő sportolók, akik az Európa Játékokon versenyezhettek – nagyjából akkor, amikor a későn kelők még csak reggeliztek.

Hogy ott voltak, az részben annak is köszönhető, hogy valaki fogta föntről a kezüket. A két lány verseny előtti edzését ugyanis az osztrákokkal azonos időpontra írták ki a szervezők, és ugyanazzal a busszal is indultak volna az uszodába. Az edzők végül úgy határoztak, hogy a magyar szinkronúszók egy shuttle-lal később mennek – így a mieink csak az osztrák versenyzőket ért horrorbaleset sokkoló nyomait és a helyszínelést látták.

„Ezzel az erővel mi is ott lehettünk volna” – mondták.

Van, amikor ennyin múlik.

Nagy lapátolás

De még mekkora!

Az azeri fővárostól több mint négyórás buszútra lévő Mingacsevir is csatlakozott a világ azon településeihez, amelyekre a magyar kajak-kenusport legjei okán is gondolhatunk. Ugyanis ebben az átlag európai számára korábban kevéssé ismert városban…

…nyerte meg az Európa Játékok történetének első magyar aranyát a Szabó Gabriella, Kárász Anna, Kozák Danuta, Vad Ninetta kajak négyes.

…lett az első duplázó magyar hölgy, hiszen Kozák Danuta a négyes mellett K-1 200 méteren is győzött.

…ünnepelhettük az első duplázó magyar férfisportolót, mert Kammerer Zoltán K-2 1000 méteren Szalai Tamással, K-4 1000 méteren pedig Kulifai Tamás, Tóth Dávid és Pauman Dániel társaságában állhatott fel a dobogó tetejére.

…nyerték a kajak-kenu-mezőnyben a legtöbb aranyat a magyarok, ötöt, hiszen a fentieken kívül még K-1 200 méteren Dudás Miklós is legyőzhetetlen volt.

…nyerték a legtöbb érmet a mieink, szám szerint tízet, ugyanis az öt arany mellé öt bronz is dukált.

…nyerték meg a magyarok – multisporteseményen immár sokadszor – a sportág éremtáblázatát.

…lett ismét a magyar küldöttség legeredményesebb sportága a kajak-kenu.

Nagy lapátolás, sokadik rész – folytatás 2016-ban Rióban.

A legsimább arany

Jó, nem a legsimább. A legmeggyőzőbben megnyert. A legnagyobb fölénnyel megnyert. Vagy valami ilyesmi.
Sastin Marianna aranyérme a birkózók női 60 kilogrammos súlycsoportjában.
A magyar világbajnok felmérte a konkurenciát, jól megnézte magának a riválisokat, majd szép akkurátusan összecsomagolt minden szembejövő bátor vállalkozót a Hejdar Alijev Arénában – a nyolcaddöntőtől a fináléig. Az egyetlen, aki tartotta vele a lépést, a bolgár Tajbe Juszein volt, de ő meg – ahogy várták is – elfáradt a hajrára, és vesztesként hagyta el a szőnyeget. Miután Sastin őt kipipálta, már nem volt megállás, az ukrán Szvetlana Herhel és az orosz Szvetlana Lipatova is ment a levesbe. 13:2, 7:0 – a legfontosabb mérkőzéseken.
Ahogy a magabiztosságtól az egész versenyen sugárzó bajnoknő mondta, olyan respektje volt, hogy szinte pontot sem mertek rajta csinálni.
Ezt még a birkózásért megőrülő azeri közönség is megsüvegelte. Ők pedig már csak értenek hozzá.

Technikai tus volt – az egész mezőnnyel szemben.

Rendíthetetlen

Tehetség. Akarat. Erő. Kitartás. Gyötrelem. Diadal.
Barka Emese útja az aranyéremig 58 kilogrammban, néhány szóban összefoglalva.
Nem volt könnyű, de hát annak, aki edzői szerint eszelős mennyiséget tréningezik és túldolgozza riválisait, „profiljába illett” a küzdelmes arany. Sorra jöttek az ifjúsági vagy felnőtt nagy versenyeken érmes birkózók az ágán, majd sorra mentek is – Barka pedig mindvégig állva maradt. A döntőben, 3:2-nél, a hajrában az ukrán Tetjana Lavrencsuk mindent megpróbált. A lelátón drukkoló magyarok idegei cafatokra voltak már tépve. Rekedtre üvöltötték magukat.
Barka Emese meg állt. Állt. Állt. Megtartotta. Az ukrán ellenfelet, majd nem sokkal később az aranyérmet is. Monoklival, zúzódásokkal érkezett az interjúzónába, mint aki csatából jött.

„Ha kell, egy évig is elbirkózom úgy, hogy nem csinál rajtam akciót. Olyan önbizalmam volt, hogy bármeddig ott tudtam volna állni.”

Vannak rendíthetetlen emberek. Egy közülük aranyérmet ünnepelhetett.

Csillogás és nyomor

A kettősség érzése uralkodott a bakui játékokra érkező vendégekben, amire az azeriek akaratlanul is rápakoltak néhány lapáttal.

Talán ha nem próbálták volna ennyire kétségbeesetten elfedni a valóságot…

Az erőlködés rosszul sült el, a helyiek többet vesztettek, mint nyertek az ügyön. A sportolói és médiafaluval átellenben lévő nyomornegyedet – miként a városban máshol is – mintegy háromméteres fallal próbálták „eldugni” az idegen szem elől, a résztvevőket szállító buszok hivatalos útvonalán álló, nem túl jó állapotban lévő házak elé álfalat húztak fel, a triatlon és a kerékpár utcai versenyeinek mentén újonnan épített, de üresen álló házak díszelegtek – mindezen persze előszeretettel csámcsogtak a nyugati médiamunkások. A kontraszt azért is volt szembetűnő, mert eközben a belváros és a tengerparti rész valóban csodás, a játékokra épült létesítmények és azok környéke pazar, a luxusszállodák, az utakat uraló modern autók és a belváros utcáiban lévő trendi világmárkák csillogó üzletei pedig mind-mind a gazdagság üzenetét hordozták.

Csillogás és nyomor – ez (is) az Európa Játékok velejárója volt.

A meglepő nyolcadik

Hogy egy tanulmányt idézzünk: „A sportoló Szent Grálja, hogy zónába kerüljön. A zóna – az optimális teljesítmény zónája, hogy teljes névvel illessük – az abszolút maximumot, a sportbeli tökéletességet jelenti.”

Hát, a magyar aerobikcsoport – Szöllősi Panna, Lendvay Dóra, Hegyi Dóra, Bali Dániel és Farkas Balázs – már tudja, milyen a zónába kerülni.

Aranyfényű.

Olyan napjuk volt, amikor minden összejött, ráadásul élesben. Úgy, ahogy talán még edzésen sem – pedig néhány száz, néhány ezer gyakorlat már mögöttük volt ekkor. Szinkronban van minden, tökéletes a dinamika, pontosak az elemek, edző, versenyző egyaránt erről álmodik.

Karrierjük legmagasabb pontszáma a jutalom. Még megy a döntő, még jönnek riválisok, de a lihegőben hitetlenkedve ülő, a kapott pontszámtól örömittas aerobikosok már valahol tudják – ennek a gyakorlatnak mindenki behódol.

Így is történt. A küldöttség tagjai örömükben sírva fogadják a győzteseket – az Európa Játékok nyolcadik, egyben Bakuban utolsó magyar aranyérmeseit. A legnagyobb meglepetést okozó aranyérmeseinket.

Lassabban, alacsonyabbra, gyengébben

Na, ne vicceljünk. Mert annak ez kicsit erős. Leginkább ezt a végkövetkeztetést lehetett levonni az atlétikaversenyek után.

Az atlétika ugyebár az az olimpiai sportág, melyben adott egy irdatlan méretű, szupermodern stadion, a küzdőtéren egy eldobott kő biztos eltalál legalább egy világklasszist, a közönség virtuális élet-halál harcot folytat a jegyekért, a kommentátorok eksztázisban üvöltik végig a versenyt, és az egészről úgy, ahogy van, sugárzik, hogy ez tényleg egy királyi (királynői…) sportág.

Ebből Azerbajdzsánban is megvolt az irdatlan méretű, szupermodern stadion.

A napos lelátó húszezer székéért három biztonsági őr és öt önkéntes harcolt, a pár ezres közönség pedig az árnyékba mélyen visszahúzódva, udvariasan figyelte, hogy mi zajlik a pályán.

Például tizenkilenc méter alatti dobás kalapácsvetésben és rúdugrókísérlet 250 centiméteren.

Nem könnyű így új híveket szerezni az atlétikának, és nem könnyű megoldani azt a kötélhúzást sem, amit az Európai Olimpiai Bizottság és az Európai Atlétikai Szövetség folytatott – utóbbi végül csak a kontinens legalsó vonalát engedte versenyezni, előbbi pedig jobb híján lenyelte a békát. Négy év múlva ismét próbálkozhatnak – kell is, mert egy erős Európa Játékokhoz óriási szükség lenne erős atlétikamezőnyre.

Az érmes doyen

Bognár Richárd óriási figura.

A londoni olimpián szerzett hatodik helye remek alkalom volt arra, hogy megismerjük a sztoriját. Közel negyvenéves volt, amikor dupla trapban elkezdett versenyezni, s bár az eredményei nyilvánvalóvá teszik, hogy van érzéke hozzá, a mentalitása, a lazasága egyáltalán nem a kőkeményen dolgozó élsportolóra emlékeztet. Pedig sok meló van az eredményei mögött, ám ő mégis könnyedén, mosolyogva, viccelődve teszi a dolgát. A játékokra épült káprázatos bakui lőtéren, miután a 142-es eredményt hozó alapversennyel a negyedik helyen kvalifikálta magát az elődöntőbe – csak összehasonlításképpen, három éve az olimpián 137-el jutott tovább –, kifelé jövet odaszólt a lelátón szurkoló magyaroknak: „Nem tudom, mi van, kicsit lassú vagyok”, majd kacsintott egyet.

A döntőt végül elbukta az orosz Vitalij Fokajevvel szemben, ám azt követően sem a meleget, a szelet, a napot vagy bármi más külső körülményt hibáztatott, csakis saját magára volt kicsit bosszús, mert, mint mondta, ő rontott, nem más.

A játékok legidősebb (bocs’, legrutinosabb) és talán leglazább magyar érmese végig úgy versenyzett, mintha nem is a bakui érem vagy az olimpiai kvóta lenne a tét, csak éppen a haverokkal szórakozott volna otthon, egy hóbortos szombat este a kert végében.

Bár, ki tudja. Lehet, hogy esetében valóban ez történt.

Drámai végjáték

Az úszóversenyek helyi kommentátora egyszer csak rákapcsolt, és úgy tombolt, mintha nem is utánpótláskorú versenyzők lennének a medencében, hanem épp egy olimpiai finálé dőlne el hidegrázós küzdelemben, telt ház előtt.
Ami azt illeti, volt is oka rá. A magyar Juhász Janka és az olasz Sveva Schiazzano olyan csatát vívott ezerötszáz méteren, amely izgalmában simán verte a felnőtt világelit versenyeit, főleg, mert ott leginkább csak az a kérdés, hogy hány méterrel nyer Katie Ledecky.
Ehhez képest itt volt minden. Két eltérő taktika, két, magából mindent kipréselő úszó és egy óriási hajrá. A végén szinte egyszerre csaptak be – de csak szinte. Schiazzano huszonkét századmásodperccel előzött. Övé lett az arany.

Juhász Jankáé pedig az ezüst, de micsoda ezüst ez! Az Európa Játékok úszóversenyeinek legdrámaibb körülmények között megnyert magyar ezüstérme.

Money, money, money

El kell ismerni, az azeriek mindent bedobtak, csak, hogy az 1. Európa Játékok lehetőleg a tökéletesség szinonimájaként kerüljön be a sporttörténelembe. A nyolcmilliárd dolláros költségvetéssel olyan magasra tették a lécet, amit négy év múlva – vagy bármikor később – nehéz lesz átugrani.

Mondjuk, van is miből költeniük, hiszen az olaj és a gáz olyan „fizetőeszköz” a 21. században, amellyel gyakorlatilag bármi elérhető, bármi megvehető. Arra legalábbis elegendő, hogy napjaink egyik szupersztárját, Lady Gagát Bakuba repítsék csak azért, hogy az amúgy is pazar megnyitón egyetlen számot elénekeljen, hogy olimpia-kompatibilis létesítményeket vadonatúj sportolói és médiafalut húzzanak fel a fővárosban, hogy a világhírű Cirque du Soleil korábbi rendezőjét szerződtetve olyan záróünnepséget rittyentsenek, ami után még a véresszájú kritikusoknak is eláll a szavuk. Persze azt se feledjük, hogy ilyen körítés mellett törvényszerű volt az éremtáblázaton – amelyen végül Magyarország 8 arany-, 4 ezüst- és 8 bronzéremmel a tizenegyedik helyen végzett – az oroszok mögött másodikként záró hazai sportolók megdicsőülése, mert Bakuban láthatóan ez sem volt mellékes szempont, sőt…

Így aztán amolyan modernkori Montecuccoliként megállapíthatjuk, nem csak a háborúhoz, egy sikeres multisportesemény megrendezéséhez is három dolog feltétlenül szükséges: pénz, pénz, és pénz.

Kínok a páston

Az rendben van, hogy a magyar vívósport második vonala vett részt az Európa Játékokon. Az is, hogy nem volt értelme az elsőt kiküldeni – Európa-bajnokság és világbajnokság között, igen rossz időpontban.
Az már nincs feltétlenül rendben, hogy a megszerezhető negyvenkét éremből egy sem került a magyar küldöttség birtokába – úgy, hogy más nagy vívónemzetek is akadtak, melyek otthon hagyták legjobbjaikat. Egyéniben a negyeddöntőig, csapatban az elődöntőig sem sikerült eljutni – utóbbiban ehhez egy kört kellett volna menni –, a versenyek végén a magyar női tőrözők már egy eredményjelző-hiba miatt a bemelegítő csarnokban vívtak a németekkel, nem a fő helyszínen. Akár szimbolikusnak is nevezhetjük – sajnos a magyar vívók végig statisztaszerepbe kényszerültek Bakuban.
Ez pedig nem fest túlságosan szép képet a hátország állapotáról. A második vonal nagyon gyenge bizonyítvánnyal hagyta el Azerbajdzsánt.
Az olaszok, a románok, a franciák, az ukránok, az oroszok, a lengyelek, a britek, az észtek, a németek, a norvégok, sőt, még az azeriek is éremmel, érmekkel.

Elszalasztott esélyek

Egy sportág, amely kapaszkodik, minden követ megmozgat annak érdekében, hogy ott lehessen a nyári olimpia műsorán, s büszkék lehetünk arra, hogy ezen út egyik fontos állomásán a mieink is szerephez jutottak. Mert kétség sem fér hozzá, hogy a strandlabdarúgó-torna az Európa Játékok egyik leglátványosabb programpontja volt, amihez a Weisz Tamás szövetségi kapitány irányította magyar válogatott is sokat tett hozzá.

A hetedik hellyel? – vetődik fel a kérdés.

Nos, ha kizárólag a száraz tényeket nézzük, a nyolccsapatos mezőny utolsó előtti helyén végezni nem tekinthető extra produkciónak, még úgy sem, hogy a mieink újoncnak számítottak az elitmezőnyben. A számok mögé nézve azonban jól látható, hogy a magyar együttes az oroszok, a spanyolok, az olaszok és az ukránok ellen is partiban volt, sőt több alkalommal előnyről kapott ki – talán, ha hoznának egy szabályt, mely szerint a magyar válogatott egyetlen ellenfelével szemben sem vezethet két góllal…

„A vereségek ellenére megmutattuk, hogy minden szempontból a kontinens legjobbjai közé tartozunk, de az is látszik, hogy a meccsrutin még hiányzik a csapatból, jó pár hasonló színvonalú meccsre van szükség, hogy ezt megszerezzük” – nyilatkozta összegzésül Weisz Tamás. Mindez egyfelől természetesen igaz, de azt se feledjük, hogy éppen a magyar csapat szereplése bizonyította, hogy ebben a sportágban – kis rutinnal felvértezve – bármelyik együttes méltó partnere lehet a legjobbaknak is. Márpedig, ha valami, ez feltétlenül segíthet abban, hogy a strandlabdarúgás az Európa Játékok után a nagytestvér, vagyis a nyári olimpia programjában is helyet követeljen magának.

Tiszta Hollywood

Az amerikai filmfőváros legjobb rendezői is elégedetten csettinthetnek: micsoda sztori!

Adva van egy hős, Ilham Zakijev, aki nem sokkal a tizenkilencedik születésnapja előtt katonai járőrszolgálatot teljesített Hegyi-Karabahban, amikor egy örmény oldalon harcoló mesterlövész fejbe lőtte. A golyó keresztülment a koponyáján, Zakijev öt napig kómában feküdt és megvakult. Hősünk ráadásul akkor már versenyszerűen judózott, amit a látása elvesztése után sem hagyott abba, nyert két paralimpiát, két világbajnoki- és hat Európa-bajnoki aranyat.

Nem lehet nem szeretni.

Amolyan nagy mackó, nemzeti ikon, aki az Európa Játékok előtt megígérte Ilham Alijevnek, Azerbajdzsán elnökének, hogy megnyeri a versenyt. A kiváló dramaturgiai érzékkel megáldott szervezők az ő versenyszámát, a vak judósok +90 kilós súlycsoportjának küzdelmeit június 26-ra tették, nyilván nem véletlenül: aznap volt hősünk fiának születésnapja, ráadásul éppen akkor ünnepelték Azerbajdzsán fegyveres erőinek napját. Az elnök természetesen ott volt az édesapjáról elnevezett sportcsarnok lelátóján, majd amikor Zakijev ígéretét betartva győzött, több mint hatezer, lelkesen tapsoló szurkoló előtt maga akasztotta a nyakába az aranyérmet.

Amellett, hogy Ilham Zakijev története megrendítő és felemelő egyben, az is kiderült, hogy már a nem feltétlenül a világ legdemokratikusabb államai közé sorolt Azerbajdzsánban is pontosan tudják, mi fán terem a showbiznisz.

(Sport 2015/Szűcs Miklós és Marosi Gergely, fotó. MOB/Szalmás Péter)