Érzi már azt a rajt előtti izgalmat, amely minden világbajnokság előtt elfogja az embert?

Hogyne érezném! – válaszolta Szerhij Bubka, olimpiai és hatszoros világbajnok rúdugró, aki elképesztően sikeres pályafutása során 35 alkalommal döntötte meg a világcsúcsot. – Úgy hallottam, hogy az előkészületek sikeresen lezajlottak, és minden készen áll a rajtra! Még nem voltam az új stadionban, de láttam róla fotókat, és tudom, hogy kimondottan erre az eseményre épült, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok. Ismerem a magyar sportot, annak történelmét, tudom, hogy mennyire sikeres az olimpiákon, és hogy az emberek mennyire értik és szeretik itt a sportot. Nekem is nehéz kimenni az utcára anélkül, hogy megismerjenek és megszólítsanak, megkérdezzék, hogy Mr. Bubka, hogy van? Ez nagyon megható.

Ki lehet ennek a világbajnokságnak a sztárja? Lehet, hogy éppen a rúdugró Armand Duplantis?

Vannak a sportágunknak meghatározó alakjai, akik nagyszerű eredményeket érnek el, és ezzel népszerűsítik az atlétikát, ilyen Duplantis is. De megmondom őszintén, én annak idején akkor is nagyon boldog voltam, amikor Renaud Lavilleine 2014 februárjában a szülővárosomban, az általam szervezett versenyen döntötte meg a rekordomat. Látni akartam a fejlődést, a jövőt, és nevettem, amikor az emberek nem hitték, hogy lesz valaki, aki jobbat tud Bubkánál. És most itt van Duplantis, aki bármire képes lehet.

Ő a jelen, de látják már a jövőt?

Változik a világ és vele együtt változnia kell a sportnak is: innovatívnak kell lennünk, új ötleteket hozni, felhasználni a modern technikát. Közelebb vinni a közönséghez a sportágat, az utcákon, tereken rendezni versenyeket, mozgásra biztatni a hétköznapi embereket is. Az elmúlt napokban sokat egyeztettünk a sportág jövőjéről, és arra jutottunk, hogy vannak sztárjaink, világbajnokaink nem csupán a pályán, hanem az elnökségben is, és ez lehet a sikeres jövő kulcsa.

Gondolkodik néha azon, hogy ha olyan rúddal ugorhatott volna, mint most Duplantis, mire lett volna képes?

A régi rudakkal is nagyon jó potenciál rejlett bennem, amikor a testem átrepült a rúd fölött, az 634-637 centiméteren történt, ami azt jelenti, hogy elméletben tudtam volna többet. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy amikor felrakod a lécet 630 centire, megvan-e az a mentális képességed, hogy át is ugord. Az első rekordom 581 centi volt, és amikor visszavonultam, 615 centi volt a legjobbam. Ez annak tudható be, hogy sohasem törődtem a határokkal, sőt, mindig arra gondoltam, hogy nekem muszáj megdönteni a rekordokat. A nyolcvanas években senki se gondolta, hogy élő ember a huszadik században hat métert tud ugrani, és én 1985-ben Párizsban felülmúltam ezt a magasságot.

Hogy találta meg újra és újra a motivációt a csúcsok ostromlásához?

Először úgy, hogy megnéztem a mértékegységeket: centiméter, méter, láb, és azt láttam, hogy Amerikában, aki 20 lábat teljesít, az 610 centiméter – megcéloztam hát azt. De azt hiszem, messze még az emberi teljesítőképesség határa, simán lehet ugrani 640, 650 centimétert is.

A csúcsok hősöket adnak a sportéletnek. Szükség van rájuk?

Nagyobb, mint valaha! Mindenki imádja nézni a sztárokat, ők lehetnek a fiatalok valódi példaképei!

Harmincöt alkalommal szárnyalta csúcs az aktuális világcsúcsot, legtöbbször a saját magáét. Gondolta ezt a kezdet kezdetén?

Dehogyis! Imádtam a sportot, de nem gondoltam, hogy ennyi mindent el tudok érni, hogy világbajnoki címet szerzek, hogy világcsúcsokat ugrok, hogy olimpiai bajnok leszek és a világ legjobb atlétája. Minden versenyre azért mentem oda, hogy nyerjek, harcoltam az utolsó leheletemig. És hálás vagyok az ellenfeleknek, mert arra motiváltak, hogy jobb legyek. Olykor legyőztek és megdöntötték a rekordjaimat, de ezáltal lettem én egyre jobb. A karrierem elején elég volt magamnak bizonyítani, de azután szükségem volt külső hatásokra is. A közönségre! Bementem a zsúfolásig telt stadionba, és egy kicsit művésszé váltam, mint a színészek a színházban. Akkor már a szurkolók kedvéért is versenyeztem, nekik akartam megmutatni, mit tudok. És hálás vagyok a közönségnek, hogy általa egyre előrébb és előrébb juthattam.

Felidézné azt a győztes napot Szöulban, amikor a nyakába akasztották az olimpiai aranyérmet?

A legnehezebb és legmegterhelőbb nap volt az életemben. Tudtam, hogy mit és hogyan kellene csinálnom, de a pszichológiai nyomás miatt a testem egyszerűen nem követte az agyam utasításait – teljesen leblokkoltam. Az utolsó 5.90-es ugrás előtt lefeküdtem a földre, hogy kifújjam magam, hogy kimenjen belőlem a stressz. Aztán amikor nekifutottam az ugrásnak, a negyedik lépésnél azt éreztem, hogy itt van újra az igazi Szerhij Bubka. Emlékeztettem magam, hogy senki sem állíthat meg, én most kihozom magamból, ami bennem van. És amikor átrepültem a léc fölött, kiszakadt belőlem minden feszültség. Ordítottam! Leestem, a levegőbe repültem, megint ordítottam, és rohantam, mint egy gyerek. Hihetetlen nap volt, megköszönöm a Jóistennek, hogy olimpiai bajnok lehetek. Felejthetetlen győzelem, felejthetetlen emlék!

Milyen egy jó rúdugró?

Úriember, az ellenfeleket tisztelő profi. Ezek az értékek nagyon fontosak.

Mondjuk nemcsak a sportban, hanem az életben is.

Amikor fiatal voltam, tanultam mindenkitől: a tanároktól, az edzőktől, az ellenfelektől, és ezek a tanítások nagyon nagy hasznomra voltak az utóbbi években. Amikor kitört a háború – ami számomra nagyon fájdalmas –, újból rá kellett jönnöm, mennyire fontosak az olimpiai értékek, amelyeket hirtelen más szemszögből kezdtem nézni. Azt tanultam, hogy éljünk békében, tiszteljük az ellenfelet, fogjunk össze egymásért. Amikor rájöttem, mennyire életbe vágó üzenetek ezek, még büszkébb voltam arra, hogy az olimpiai család tagja vagyok.

Fontos, hogy ezeknek a családoknak a tagjai tartsák egymással a kapcsolatot? Hogy ön például jó viszonyt ápoljon Gyulay Zsolttal, akivel ugyanazon az olimpián nyertek, és akit a napokban meglátogatott a MOB-székházban?

Nagyon fontos! Muszáj segíteni egymásnak, megosztani a tapasztalatokat. Amikor tavaly februárban kitört a háború és a világ összefogott Ukrajnáért, én is sok emberrel vettem fel a kapcsolatot annak érdekében, hogy segíteni tudjunk a gyerekeknek, a fiatal és idősebb sportolóknak. El se hinné, mennyien válaszoltak a hívó szavamra. Egy bökkenő volt csak, hogy nem tudtam adományt küldeni Ukrajnába. És akkor találkoztam az elnökükkel, Gyulay Zsolttal, akitől megkérdeztem, lehetne-e, hogy a MOB fogadja ezeket a csomagokat, és továbbítsa nekünk Ukrajnába. Rögtön igent mondott, ami hatalmas segítséget jelentett akkor, mint ahogy az is, hogy vendégül látták a sportolóinkat az edzőtáborokban. Tiszta szívemből mondok köszönetet ezért. Zsolttal most arról beszéltünk, hogy lehetne még több közös programunk, mert az iskolákban a sporton keresztül tudjuk megmenteni a gyermekeket ezekben a nehéz időkben. Nem véletlenül mondják, bajban érzi meg igazán az ember, hogy ki áll mellette, és mi nagyon hálásak vagyunk ezért a segítségért.

(MOB-Média)