Nehéz eldönteni, ki az áldott: ön vagy mi, a sportot szeretők. Amit ugyanis a riói olimpián láttunk öntől, arra nemigen vannak szavak. Miért mondta azt a győzelme után, hogy áldott? Miért gondolja ezt, hiszen rengeteget dolgozott, felkészült mentálisan is, az pedig, hogy tehetséges, nem képezheti vita tárgyát.
Mert kell lennie valakinek, vagy valaminek ott fent, aki vagy ami segített abban, hogy Rióban másodszor is átélhettem, milyen olimpián nyerni. Ehhez nem elég a tehetség, a munka, ehhez valami több kellett.

Túlságosan szerény…
Úgy gondolja? Nem hiszem. Tudom, mire vagyok képes, azt is, mit tettem ezért az újabb győzelemért, de azért ez mégis más. Több.

Annyival biztosan, hogy a második olimpiai aranyéremért nagyon meg kellett küzdenie – egyetért?
Feltétlenül. Négy éve, Londonban felébredtem, pontosabban Bodnár József gyúró kivert az ágyból, és valahogy azonnal más dimenzióba kerültem. De látja, ezért is hálás lehetek a sorsnak, hiszen sokszor mondogatjuk egymás között mi, vívók, várva azt a bizonyos ihletett állapotot, hogy az egyszer majd egy ködös, szürke keddi délutánon jön elő, egy edzésen, ahol tönkreversz mindenkit, de utána hiába várod, hogy újból jelentkezzen. És éppen ezért vagyok hálás, hiszen nekem megadatott az, hogy ez a „flow-állapot” éppen a legfontosabb versenyen, a legfontosabb napon jöjjön.

Kiválasztott.
Kétségkívül. Most már én is így érzem.

Akkor nem gondolt erre, amikor 1999 szeptemberében Gerevich György edző kiválasztotta önt?
Akkor még nem, hiszen mindössze kilencéves voltam. Már jó néhány sportágat kipróbáltam, de vagy nem voltam elég ügyes, vagy nem volt szimpatikus az edző, vagy csak nem bírtam – az úszást például azért hagytam abba, mert újra és újra beteg lettem: hol náthával, hol arcüreggyulladással küzdöttem. Utolsóként az atlétikával próbálkoztam, s bár azt mondták, sprintelni kiválóan tudok, én fél szemmel mindig a Vasas-pálya másik oldalát néztem. Ott ugyanis egymás után tűntek fel fiatalok nagy táskát húzva maguk után. Annyira érdekelt, hogy hová mennek, mit csinálnak, hogy belestem az épület ablakán.

És mit látott?
Valami olyat, ami azonnal rabul ejtett. Fehér ruhás emberek sisakban, kezükben valamilyen fegyver – rögtön elvarázsolt a látvány!

Szaladt is haza, és győzködte a szüleit, hogy vigyék el a vívóterembe?
Valahogy így történt. Ráadásul akkortájt járt Gerevich Gyuri bácsi is az általános iskolámban, ahol kicsiket toborzott. Édesanyám el is vitt a Pasaréti útra, és innen, gondolom, már ismeri a klasszikus történetet, hisz annyiszor elmondtam már.

Azt, hogy édesanyja éppen egy párbajtőrmesterrel egyeztetett már az edzések időpontjáról, amikor Gerevich György odalépett önökhöz, s azt mondta, ebből a fiúból ő kardvívót nevel?
Pontosan.

Mit gondol, mit látott önben Gerevich mester?
Hihetetlenül jó szeme volt, másodpercek alatt megállapította, kiből lesz jó kardvívó. De nem egyből kezdtünk el együtt dolgozni: az 1999 szeptemberében induló csoportban lehettünk vagy negyvenen-ötvenen. Gyuri bácsi mellett Somlai Béla foglalkozott velünk, és először persze csak játékos feladatokat kaptunk, no meg lábmunkáztunk. Aztán úgy december környékén két részre osztották a csapatot, és…

…És nem volt kérdés, hogy Szilágyi Áron Gerevich György csoportjába kerül.
Mindenesetre nem ért meglepetésként, hogy Gyuri bácsi kiválasztott.

Látja, újra előjön a szó.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem Gyuri bácsit, hogy jóban lehettem, hogy dolgozhattam vele. Elmondhatatlanul szerettem.

Sokszor eszébe jut még a nevelőedzője?
Igen. A halála utáni hónapok nagyon nehezek voltak, fogalmam sem volt, hogyan és merre tovább. Addig mindig Gyuri bácsi várt a Vasas vívótermében, olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy már-már apa-fiú viszony alakult ki közöttünk.

Érezte, hogy a mester különös figyelmet szentel önnek?
Ha nem éreztem volna, a társaim akkor is figyelmeztettek volna arra, hogy én vagyok a kis kedvenc. És egy idő után ezt már én magam is tudtam. Gyuri bácsi nagyon figyelt mindannyiunkra persze, igyekezett mindenkivel iskolázni az edzéseken, de mert sokan voltunk, nagyjából nyolc-tíz perc jutott egy-egy gyerekre. És nem tudtam nem észrevenni, hogy rám valahogy mindig több időt áldozott.

A személye is hozzájárult ahhoz, hogy megszerette a kardvívást, hogy a vívóterem „fogva” tartotta?
Mindenképpen hozzájárult. De jó volt a társaság is, szerettem edzésekre járni.

De valami azt súgja, hogy az öltözőben nem Szilágyi Áron volt a hangadó…
Én inkább csak üldögéltem a padon, meghúztam magam, sohasem voltam a társaság középpontja típus.

Pályafutása során eddig három edzője volt: Gerevich György, Somlai Béla és most Decsi András. Ha egy-egy szóval kellene őket, a velük töltött időszakot jellemezni, mit mondana?
Gerevich Györgyre azt mondanám, ő volt a mentorom, azt hiszem, ebben minden benne van. Somlai Béla kapcsán a munka szót említeném. Béla bácsi felkarolt a nevelőedzőm halála után, s bár kezdetben akadtak nehézségeink, a vívás összekovácsolt minket, és utána persze már szépen kialakult a személyes kapcsolat is.

Mi okozta a nehézséget az elején?
Béla bácsi teljesen más megközelítésben dolgozott, mint Gyuri bácsi, ehhez hozzá kellett szoknom. Figyelnie kellett arra, hogy ne akarjon túl gyorsan túl sokat megváltoztatni nálam. Látszott is, hogy az iskoláját próbálja közelíteni hozzám, engedékenyebb is volt velem, ez mind segítette az összecsiszolódást.

Már csak Decsi András maradt ki a sorból.
Partner. Azért esett rá a választásom kétezer-tizenöt augusztusában, mert fiatalos, rugalmas edzőt szerettem volna, akinek amellett, hogy vannak elképzelései a vívásról, az enyémeket is meghallgatja. Andris szakmaiságában szimpatikus, hogy rendkívül újító, amellett, hogy a hagyományos magyar technikai elemeket megtartotta, alkalmazkodott a trendekhez. Elemzi a vívást, rengeteg hasznos észrevétele van. Szeretem benne, hogy gondolkodó edző.

Mikor érezte először, hogy jól döntött, amikor edzőt váltott?
Már néhány hét után nyilvánvalóvá vált. Somlai Béla nagyon sok mindenre megtanított, például arra, hogy nem elég gőzerővel dolgozni az edzéseken, sok másra is figyelni kell a vívás mellett. Béla bácsinál tényleg rengeteget tanultam, azt gondolom, sikeres hét esztendőt töltöttünk együtt, de úgy éreztem, másra van szükségem.

Decsi András elé úgy állt oda, hogy Rióban meg akarja védeni a címét?
Más célom nemigen lehetett – úgy nekivágni egy versenynek, hogy nem a győzelem a célod… Van annak értelme?

Meggyőzött.
Andrissal mindvégig azon törtük a fejünket, hogyan lehetne megújítani a vívásomat, új elemeket gyakoroltunk, bővítettük a taktikai repertoáromat, emellett rengeteget videóztunk, elemeztük az ellenfeleket.

Vagyis amikor felállt a riói pástra, „csak” elővette zsebéből az itinert?
Valahogy úgy. De ez a tudás Andrisnál is ott volt, így amikor megtudtuk szépen sorban, kik az ellenfeleim, az adott asszó előtt ő átváltozott az épp aktuális vetélytárssá, és úgy adott iskolát, hogy egyszer a fehérorosz Aljakszandr Bujkevics volt, másszor meg mondjuk az amerikai Daryl Homer.

Tiberiu Dolniceanu bőrébe nem bújhatott bele…
Valóban. A Bujkevics elleni nyolcaddöntő igencsak hosszúra nyúlt, így a következő asszó előtt mindössze néhány percem maradt, az meg csak arra volt elég, hogy kicsit kifújjam magam, és megbeszéljük Andrissal, mi lehet a nyerő taktika a negyeddöntőben.

Bujkevics ellen egyetlen pillanatra sem ijedt meg?
Félni a páston nem lehet! Nehéz asszó volt, ez kétségtelen, minden energiámat mozgósítanom kellett azért, hogy győzni tudjak. Nem voltam ihletett állapotban, mint Londonban, ezért is mondtam el a riói olimpia kapcsán már sokszor, hogy ezért az aranyéremért nagyon-nagyon meg kellett küzdenem.

A négy közé jutásig ez így lehetett, utána viszont úgy tűnt, felszabadultan vív, kívülről azt láttuk, hogy mind az elődöntőben, mind a fináléban ellenállhatatlan.
Jót tett, hogy a Dolniceanu elleni negyeddöntő után hosszabb időm maradt: Bodnár gyúró kezelésbe vett, az edzőmmel iskoláztunk, és végig tudtuk venni, mi várhat rám.

A nehéz nap folyamán egyébként miből merített erőt?
Elég volt Decsi Andrisra néznem. Olyan nyugalmat árasztott, hogy az átragadt rám. Nem volt helyzet, amely elbizonytalanított volna – végtelenül megnyugtatott, hogy ott áll mellettem.

Mestere az olimpia után elárulta, amikor beléptek a vívóteremben, és meglátták a többieket, gyakorlatilag eldőlt minden.
Azt én is észleltem, hogy mindenki feszült, idegesen tették a dolgukat az ellenfelek, s bár izgalom bennem is volt, de megnyugtatott a tudat is, hogy én már tudom, milyen megnyerni az olimpiát.

Ez hihetetlen!
Micsoda?

Ahogyan minden nehézséget, esetleges kudarcélményt pozitívvá formál, és ahelyett, hogy lehúzná önt a szituáció, inkább építkezik belőle. Hogyan csinálja?
Ezt az évek során volt időm megtanulni. Jó versenyzőtípusnak tartom magam, de nagyon sokat segített a két sportpszichológusom, Faludi Viktória és Kárpáti Róbert is – ők mindenre felkészítettek. Úgy vágtam neki az olimpiának, hogy éreztem, nem adódhat olyan helyzet, amelyre nem tudok reagálni.

Mármint jól reagálni. Amikor a Magyar Olimpiai Bizottság bejelentette, hogy a megnyitón ön viszi a nemzeti lobogót, sokan vélekedtek úgy, hogy ön sem duplázhat, mivel 1948-ban fordult elő legutóbb, hogy a zászlóvivő aranyérmet is nyert. A baljós jóslattal sem volt hajlandó foglalkozni…
De miért tettem volna? Hogy én kaptam ezt a feladatot, hatalmas megtiszteltetés, nem hiszem, hogy gondolkodnom kellett volna azon, elvállalom-e. Örültem a felkérésnek, és hogy a gondolataimban vissza-visszatért ez a szép feladat, azt hozta magával, hogy minden sportot szerető embert arra kértem, küldjön nekem fotót a világ bármely tájáról, és legyen rajta a nemzeti lobogó. Ezekből a képekből erőt merítettem. Ráadásul Kárpáti Róbert kitalálta, hogy a megnyitót rögzíti, és elküldi nekem Rióba, úgyhogy a felvételt többször megnéztem a versenyem előtt – mindannyiszor büszkeséggel töltött el, ráadásul fokozta a harci kedvemet is.

A fináléban Daryl Homer várt önre, aki ellen igen impozáns a mutatója: a döntő előtt kilencszer találkoztak, és az amerikai csak egyszer tudott győzni. Ez megnyugtatta?
Ilyenre sohasem szabad gondolni egy-egy asszó előtt. Persze, számít a múltban felállított mutató, ám mit ért volna, ha továbbra is pozitív marad ugyan, de éppen az olimpiai döntőt veszítem el…?

Az első két tus után látszott, hogy ez nem történhet meg.
Csakhogy nekem ezzel sem volt szabad foglalkoznom! Igyekeztem továbbra is agresszív lenni, én akartam ugyanis irányítani.

Amikor tizennégy hatra vezetett, átsuhant a fejében a gondolat, hogy meglesz a duplázás?
Át, és meg is zavart. Úgy gondoltam ugyanis, hogy adok egy szép tust az amerikainak, és jöhet az ünneplés! Kaptam is gyorsan két találatot… Ez is mutatja, sohasem szabad túlságosan előreszaladni, tényleg mindig csak a következő tusra kell koncentrálni. Vettem egy nagy levegőt, és szinte kényszerítettem magam arra, hogy térjek vissza a korábbi vívásomhoz. Nem volt szabad esélyt adnom Homernek.

Nem is adott.
Tudtam, persze hogy tudtam, hogy ismét nyertem, de az első pillanatokban majdhogynem hihetetlennek tűnt az egész. Ahogyan az is, ami ezután történt: amikor ugyanis az edzőm felszaladt a pástra, és átöleltük egymást, a vezetőbíró kicsit emeltebb hangon közölte velem, tisztelegjek az ellenfelemnek, ahogyan ez szokás a páston, és fogjunk kezet. Azért annyit megjegyeztem neki, hogy a lehető legjobb pillanatban figyelmeztet erre…

Még szerencse, hogy a menyasszonyától nem választotta el…
Hogy Betti utazik Rióba, már hónapokkal az olimpia előtt eldőlt. Úgy beszéltük meg, hogy valahol a lelátó felső soraiban húzódik meg. Ehhez képest, amikor kinyílt a külvilág, amikor már beengedtem az ünneplést, hiszen véget ért a verseny, észrevettem, hogy nem elbújva ül egy széken, hanem az első sorban nemzeti mezben, kifestett arccal ő a hangadó! Persze hogy odaszaladtam hozzá. Oda már a bíró sem jött utánam…

Valamikor kétezer-tizenhat januárjában azt mondta, a londoni Szilágyi Áron nem nyerhet Rióban, hiszen sokat fejlődött a kardvívás, és változott a bíráskodás is. Aztán a címvédése után úgy fogalmazott, hogy a két olimpiai aranyérem közül a másodikat kifejezetten küzdelmes nap végén szerezte meg. De miben más a két Áron: mennyit változott a négy esztendő során? Jobban tudja kezelni a sikert, mint akkor?
Most minden más. Londonban én voltam a jó kisfiú, aki huszonkét évesen győzött az olimpián. Rióban újra nyertem, immár huszonhat évesen, de még mindig fiatalon. Viszont ez már egy szakállas ember, egy férfi, aki megismételte a győzelmet. Ez már egy másik sztori.

De mindkettő az öné.
Ez tagadhatatlan. Tényleg áldott állapot ez.

Tökéletes összhangban

„Áron ajánlatára nem lehetett nemet mondani. Ha nem hinnék abban, hogy tudok neki segíteni, nem vállaltam volna el a felkérést” – mondta Decsi András valamikor 2015 szeptemberében. Akkor, amikor családjával hazatért Szingapúrból, és elkezdte Szilágyi Áronnal a közös munkát. A fiatal mester, aki vívópályafutását 2003-ban fejezte be, rövid ideig az Egyesült Államokban edzősködött, aztán Hongkongba tette át a székhelyét évekre. Pekingbe 2011-ben költözött, de egy évvel később már Szingapúrban dolgozott – ottani munkáját adta fel azért, hogy az olimpiai bajnok kardvívót újabb és újabb sikerekre vezesse.

Decsi András és Szilágyi Áron szinte pillanatok alatt egymásra hangolódott, az összhang már-már félelmetes volt kettejük között. Szinte állandóan vívtak – leginkább persze a páston, de sokszor fejben, ha lehetőségük adódott rá. Ha nem, teremtettek maguknak: minden esélyt megragadtak, elemeztek akkor is, ha mondjuk egy tévészereplésre vártak, de akkor is, ha edzőtáborba utaztak. Nem hagytak ki egyetlen pillanatot sem. Csak az lebegett a szemük előtt, hogy 2016 augusztusában Áron a riói ötkarikás játékokon megvédje címét. Újabb és újabb elemeket tanultak és találtak ki, mert mindketten tudták, csak akkor járhatnak sikerrel, ha valami váratlant (is) előhúznak a zsákból.

Decsi András végtelen nyugalmat árasztott – a felkészülés során végig. Minden egyes nap. És ugyanezt próbálta tenni Rióban is, bár ott természetesen sokkal nehezebb dolga volt. „Ez volt a dolgom. Áron nem érezhette, hogy feszült vagyok. Merthogy azért az voltam, még akkor is, ha bíztam benne. Tudtam, mire képes, és hogy augusztus 10-én messzire juthat, azt aznap délelőtt is megéreztem: elég volt csak ránézni a vetélytársakra. Áron magabiztosan, nyugodtan tette a dolgát, a többiek meg falfehéren készülődtek. De, s ezt bárki megfigyelheti a felvételeken, nézzék csak meg a riói finálét, különösen azt, amikor Áron és Daryl Homer a pást mellett áll a szólításra várva. A két arc, a két tekintet között hatalmas a különbség” – mondta el Decsi András. Aki immár itthon is bizonyított. És ma már bevallhatjuk: voltak jócskán, akik sem abban, hogy Szilágyi Áron egy esztendővel az olimpia előtt edzőt vált, sem Decsi Andrásban nem bíztak. Rögvest szögezzük is le: rosszul tették!

A Magyar Olimpiai Bizottság szerkesztésében és kiadásában megjelent kiadványt 2016 november 30-án mutatta be a MOB. A Sport 2016 évkönyv 8490 forintért vásárolható meg.

(Sport 2016/Kovács Erika, fotó: MOB/Szalmás Péter)