Minderről az M4 Sporton, az Út Rióba című műsorban hallhatnak március 21-én délután fél négytől.

Saját bevallása szerint igazi rosszcsont gyerek volt és a kitartó munka mellett a gyorsan jött eredményeknek köszönheti, hogy élsportoló vált belőle. Vasbányai Henrik csak azért választotta a kenut, mert dacból sem akart kajakozni, mint a bátyja. Mai napig különc egy kissé, és talán épp emiatt találtak egymásra Mike Róberttel. Alighogy párosban vízre szálltak, megnyerték a szegedi világkupát.

Bár az Oláh Tamás edzésmódszerének része, hogy a télen is elkerüljék a monotóniát, a világbajnok páros nagyon várta, hogy végre vízre tehesse a kenut.

„Édesapám megmondta, a családban kell olyan ember, aki megy az olimpiára, meg kéne egy Nobel-díjas. A húgom a Nobel-díjas, én vagyok az, aki olimpiára szerettem volna kijutni gyerekkorom óta.” Ám ahhoz, hogy mindez megtörténjen, Somfai Péternek igen csak hosszú utat kellett bejárnia.

„Amikor voltak hullámvölgyek benne, hogy nagyon nem szerettem volna, vagy inkább mentem volna focizni a többiekkel, akkor is mondták a szüleim, edzésre kell menni, nem véletlenül járok oda. Azokban a kritikus időszakokban, amikor szerettem volna megszabadulni a vívástól, akkor megkaptam hátulról a kellő nyomást ahhoz, hogy folytassam. Utána 14 éves korom körül már nem is volt kérdéses, hogy akarom-e csinálni, mert annyira szerettem.”

Péter felnőtt pályafutását 2008-ban kezdte, mikor 20 évesen kiöregedett a junior korosztályból, ahol 8 éven keresztül mindig csak edzőpartner volt. Ez idő alatt sosem fordult meg a fejében, hogy feladja a vívást. „Mindig is szerettem volna ebbe a felnőtt válogatottba bekerülni. A mostani partnereket pedig megpróbálom, nem csak partnerként kezelni, hanem mondjuk egyenrangú félnek. Ha ők nem lennének, akkor mi nem tudnánk kivel edzeni. Nagyon fontosak azok, akik még juniorok és segítik a mi keretedzéseinket, vagy ellátogatnak az edzőtáborba. Nagyon fontos részét képzik a mi eredményeinknek. Ha ők nem lennének, lehet, mi sem tartanánk itt.”

A csapatban elért vancouveri világkupa-győzelem azt jelentette, hogy a fiúk ott lehetnek a riói olimpián, ami Péternek az első ötkarikás játéka lesz. „Nem vagyok már fiatal versenyző. Ha ezt most 22 évesen élném meg, akkor szerintem nem lehetne leszedni az égből és itt röpködnék folyamatosan, hogy majd megyek az olimpiára. De ugye idősebb vagyok, megpróbálok rá minél tudatosabban felkészülni. Az elkövetkezendő öt hónapnak egy nagyon nehéz kérdése lesz, hogy mentálisan hogy sikerül fölkészülni. Úgy gondolom, sikerülni fog, hogy ha nem a körítéssel foglalkozom, hanem magával a versennyel."

Egyéniben három versenyzőnk indulhat Rióban. Ám, hogy ki az a három, még nem dőlt el. „Ha megadatna az a lehetőség, hogy induljak egyénit, akkor szeretnék. Ugyanis jó, hogy most kijutottunk Rióba, láttam, hogy mennyire nehéz kijutni erre az olimpiára. Minden sportolónak nyílván egy aranyérem az álma. Szerintem a mi országunkban egyedül az aranyérem az, ami olyan nagyon fényesen csillog. De a többi éremnek is ugyanolyan jelentősége van. Ha egy olimpián az ember el tudja érni a saját erejéből azt, ami ott megadatik, és amilyen érmet tudunk ott szerezni, az biztos, hogy életünk végéig egy csodálatos élmény lesz.”

„Mindig azt tapasztaltam, hogy azért, hogy elérd a célodat, nagyon sokat kell küzdeni és nagyon sokat kell lerakni az asztalra. Nekem mindig is ez volt az elvem, hogy ha küzdesz, akkor meg lesz az eredménye.” Egri Viktória pedig kűzdött. Méghozzá nem is akárhogyan. Élete első junior világbajnokságán a 13., junior Európa-bajnokságán a 4. helyet szerezte meg. A még csak 18 éves sportlövő kicsit különlegesnek vallja magát, mivel bal kézzel lő.

„Általában amikor beállok a lőállásba, alapversenyben akkor meglepődnek a versenytársaim, akik jobb kezesek, mert, hogy szemben állok velük. Van néhány szemkontaktusváltás, hogy én mit csinálok. Ez annyira az ő szempontjukból nem pozitív, mert kicsit összezavarja őket. Az én szempontomból nem az, mert én már megszoktam, hogy mindig van egy arc, akit nézhetek.”

A még két korosztályban is versenyeztethető fiatal sportlövő idén mindhárom válogatóversenyt megnyerte, így az edzőjével közösen úgy döntöttek, a felnőttek között indul a győri kvalifikációs Európa-bajnokságon.

„Péntek este én azt gondoltam, hogy én ezt a napot nem szeretném, meg ez a nap nekem nagyon sok lesz, és nem leszek rá képes. Ekkor Csonka Zsófi segített lelki erőt adni. Azt beszéltük meg, hogy ezen a versenyen ne úgy álljak be a lőállásba, hogy most világcsúcsot, vagy életem legjobbját akarjam lőni, hanem jót lőjek csak. Olyat, amire tudom, hogy képes vagyok rá.” Ezzel a csapattársi jótanáccsal pedig minden elvárás és görcsösség lekerült Vikiről. Egészen a döntő előtti gyülekezőig.

„Döntő előtt az első 8-nak össze kell gyűlnie és van egy ellenőrzés. Ez alatt az ellenőrzés alatt hát voltak szemezések, hogy ki is vagyok én. Nem győztem elkapni a fejemet - én is itt vagyok. De nagyon jó érzés volt olyan emberekkel együtt lenni, akiknek már hihetetlen eredményei vannak ebben a sportágban.”

Nem csak Viki volt harcban a kvalifikációért. Nemes Adrienn is igen közel állt ahhoz, hogy megszerezze a kvótát. „Azzal hogy én hoztam el a kvalifikációt és nem Nemes Adrienn, aki már nagyon régóta lő, ezzel kicsit megijedtem attól, ő mit fog szólni, hogy ez így alakult. Mivel az Eb alatt egy szobában laktunk, ezért eleinte volt egy kis kínos csönd. Utána viszont elkezdtünk erről beszélgetni, hogy én milyen fiatalon szereztem meg a kvótát, és hogy én ne érezzem rosszul magam miatta. Adri tudja azt, hogy valami hiányzik neki, és ezt a valamit hozzá kell raknia ahhoz, hogy Tokióra már meg legyen a kvótája. És tudja azt, hogy küzdenie kell és sikerülni fog neki. Én az egyik kedvenc idézetemet „adtam” neki: küzdeni mindig, feladni soha.”

Viki azzal, hogy kiharcolta az indulási jogot, már teljesítette azt, amit magától elvárt. „Az olimpián az első 8-ba szeretnék végezni. És az a döntőt jelenti, és a döntőben pedig már bármi megtörténhet.”

Butu Arnold Csaba 33 évesen kényszerű nyugdíjba kellett, hogy vonuljon, ahogy fokozatosan elveszítette látását. A saját gondolatai elől menekült a kerékpározás világába az egykori atléta. A székelyföldi bringásnak nem ez az első olimpiai szereplése: korábban még román színekben indult, majd úgy döntött, hogy inkább a magyar érmek számát bővítené. Ezúttal tehát nem „csak a részvétel” a célja. Látássérült kerékpárosként már egy éve megszerezte a nemzeti kvótát, így szinte biztos, hogy Garamszegi Lászlóval együtt indulnak a riói paralimpián.

(utrioba.hu, fotó: MTI/Kovács Tamás)