A római olimpia bajnoka életének 88. évében hunyt el. Búcsúztatásán a családtagok mellett egykori sporttársak, az olimpiai mozgalom megbecsült tagjai is részt vettek. Számos vívó közt ott volt Sákovicsné Dömölky Lidia, Bóbis Ildikó, Erdős Sándor, Csongrádi László, Nébald György, Szabó Bence, Imre Géza, a MOB képviseletében többek mellett Antal Dénes ügyvezető igazgató és Deutsch Tamás alelnök, aki egyben elnökként az MTK-t is képviselte.

Az olimpiai bajnok legendát Gyulay Zsolt, a MOB elnöke méltatta, de búcsúztak tőle szülővárosa, Balatonfüred és szenvedélye, a bélyeggyűjtés képviseletében is.

Gyulay Zsolt MOB-elnök búcsúbeszéde

„Egy legendás penge most örökre megpihen. 88 éven át a becsület, a szenvedély és az alázat űzte, hajtotta, vitte előre, mostantól azonban sajnos az örökkévalóság pástján vívja az asszóit.

Horváth Zoltán olimpiai és világbajnok kardvívó volt – a magyar sport legendás alakja. Távozása nem csak a család, a barátok, az egykori sporttársak és ellenfelek, hanem az egész olimpiai család számára pótolhatatlan veszteség. Kardforgató volt, a szó legnemesebb értelmében, mozdulataiban benne rejlett a magyar kardvívás évszázados öröksége.

Lendületében a fiatalos szenvedély, briliáns technikájában pedig a mesterek bölcsessége tükröződött. „Egy kardozónak a karjával és a fegyverével kell szinkronban lennie” – mondta mindig, és ha valaki, hát ő szinkronban volt. A legendás hármas, Gerevich Aladár, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf után vált a magyar kardvívás egyik legnagyobb egyéniségévé.

20 évesen helyet követelt magának a világbajnok csapatban, két évvel később, az 1960-as római olimpián pedig már főszereplővé lépett elő. Egyéniben ezüstérmet szerzett Kárpáti Rudolf mögött, csapatban az aranyérmes válogatott egyik húzóembere volt. A hatalmas hármas visszavonulása után egyértelműen őt tartották a magyar kardhagyományok méltó folytatójának.

Sokan mondták, a vívása a hangulatától függött, és ő maga sem tagadta, hogy világéletében hangulatember volt. Ennek is köszönhette, hogy miután 1962-ben, Buenos Aires-ben megszerezte a világbajnoki címet, szinte szárnyakat kapott.

A hatszoros olimpiai bajnok Kovács Pál így vélekedett róla: „Zoli az egyetlen kiemelkedő tehetség, aki messze elérhette volna azokat az eredményeket, mint mi. Ragyogó dolgokat láttam tőle. Láttam egy olasz–magyar Santelli-kupán vívni, ahol olyan briliáns akciókat csinált, hogy azt tényleg öröm volt nézni. Azóta sem láttam olyan akciókat...”

A pályafutása egyértelműen felfelé ívelt, és ki tudja, hová futott volna ki, ha nincs az a súlyos autóbaleset 1964-ben, amely kis híján az életét követelte. Az Isteni gondviselésnek és elképesztő küzdeni tudásának köszönhetően felépült, visszatért a pástra, két évvel később ismét tagja volt a világbajnok csapatnak, de 1967-ben visszavonult a válogatottságtól, majd néhány évvel később végleg felhagyott a vívással.

Edzőként is letette a névjegyét itthon és külföldön egyaránt – mentorként számtalan fiatal vívónak mutatott utat – nemcsak a győzelemhez, hanem az emberi tartáshoz is. Hitte, hogy a sport a jellem formálásának egyik legnemesebb eszköze.

Érdekes, hogy néhány évvel ezelőtti interjújában azt nyilatkozta: legnagyobb sikerének nem valamelyik győzelmét tartja, hanem ha vastapsot kapott egy-egy fineszes akciójáért.

Életének alkonyát Szárligeten töltötte, és bár megbékélt a sorssal, az utolsó, a legeslegutolsó napig fájt neki, hogy egyéniben nem lehetett olimpiai bajnok.

A végső mozdulat, a mindent eldöntő tus után most letette a kardot – de öröksége itt marad közöttünk. Minden asszóban, minden mozdulatban, minden tanításban tovább él.

Isten veled, Zoltán! Köszönjük, hogy velünk voltál. Köszönjük, hogy tanítottál.”

A Magyar Olimpiai Bizottság együttérzését fejezi ki a családnak és a vívók közösségének.

Horváth Zoltánt a Magyar Vívó Szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság is saját halottjának tekinti.