Halász Bence kalapácsvetővel beszélgettünk Tokióról, sportkarrierjéről és arról, mi motiválja.

Hogy vészelted át a koronavírusos időszakot?

Természetesen nehéz volt a helyzet az elmaradt versenyek miatt, viszont nagyon szerencsés helyzetben voltam, hiszen az egyesületemnek, a Dobó SE-nek saját pályája van, így nem kellett edzést kihagynom, ugyanúgy tudtuk folytatni a munkát.

Most már a világranglista élbolyába dobtad magad, illetve nehézkalapáccsal megdöntötted Annus Adrián országos rekordját, a 125. országos atlétikai bajnokságon szenzációs, 79.88 méteres egyéni csúccsal újra magyar bajnok lettél kalapácsvetésben, a Gyulai Memoriálon a dobogó második fokára állhattál, a Chorzów-ban rendezett nemzetközi atlétikai versenyen szintén ezüstöt szereztél. Gyönyörű eredmények, hogyan tovább?

Az idei évre az olimpia volt a cél, amíg ki nem derült, hogy elhalasztják. Töretlen lendülettel folytattam tovább a felkészülést, hiszen azt tűztem ki magamnak célul, hogy szeretném végre idén túllépni a 80 métert. Úgy gondolom, hogy efelé nagyon jó úton haladok. Több olyan verseny volt már, ahol sikerült megjavítanom az idei legjobb eredményem, illetve számos világversenyen tudtam dobogóra állni és szeretném, hogy ez Tokióban is hasonlóképpen legyen. Egy tokiói poszter az első dolog, amit meglátok, mikor felkelek. Ez is mutatja, mennyire céltudatosan élem a mindennapjaim.

A karriered nagyjából hatodik osztály környékén kezdődhetett, amikor egy iskolai atlétikaversenyen úgy ugrottál, mint egy szöcske, és kétszer akkorát dobtál, mint a többiek.

Igen-igen, ez Kiskunhalason történt még, ott kezdtem igazából komolyan atlétikával foglalkozni, és egy terematlétika-versenyen figyelt fel rám az akkori edzőm, neki köszönhetem, hogy elindított ezen a pályán.

A Dobó SE olyan, mint egy nagy család. Te is úgy érzed, hogy ott egy második családra leltél?

Mindenképp! Nem csak edzőtársakkal vagyunk körbevéve, hanem barátokkal is. Olyan barátokkal ráadásul, akikre lehet számítani, és bármit meg lehet velük beszélni.

Van egy kedvenc hashtegetek, a #behívomazutcárólésmegcsinálja. Volt már rá példa, hogy az edzőtök tényleg behívott valakit az utcáról és megcsinálta?

Igen, ez híres. Ezt egyébként Laci bácsi, Németh Zsolt testvére találta ki; amikor nem tudunk megcsinálni valamit ahogy ő szeretné, akkor mindig azt mondta nekünk, hogy bárkit behív az utcáról, és meg fogja csinálni. Egyszer így is tett, és az ő bevallása szerint sikerült.

A Dobó SE, de önmagában Szombathely is mindig adott top kalapácsvetőt a sportodban. Gondolok itt Gécsek Tiborra, Annus Adriánra és Pars Krisztiánra. Nyomást jelent neked, hogy te vagy a következő?

Egyáltalán nem jelent nyomást, ez inkább motiváció, hogy olyan egyesületben készülhetek, ahol ilyen sportolók nevelkedtek, én is szeretnék a nyomdokukba lépni. Krisztiánra például mindig számíthatok, nagyon sokszor segített már nekem. Nincs meg köztünk az az ellenséges rivalizálás, mint ami más nemzetközi ellenfelekkel, inkább próbáljuk egymást húzni, motiválni.

Sok másik sportot is szeretsz, például labdarúgásban a Bayern Münchennek szurkolsz. Örülsz a sikerüknek?

Természetesen nagyon örülök nekik. Az elején ugye mindenki mondta, nem fog Bundesligát nyerni a Bayern, mégis sikerült nekik. Azóta pedig a Bajnokok Ligáját is megnyerték. Meccsükön egyébként még nem voltam Münchenben, az Oktoberfesten viszont már igen.

Többször nyilatkoztad, hogy nagyon várod már a 2023-as atlétikai vb-t, amely itt Magyarországon lesz, és neked nagyon nagy pluszt adhat, hogy hazai közönség előtt rendezik meg.

Egy sportolónak az a legnagyobb vágya, hogy egyszer hazai közönség előtt mutathassa meg tudása legjavát, én is remélem, hogy akkor leszek majd életem egyik csúcsformájában.

12-13 évesen belecsöppentél ebbe a világba, remek sikerekkel és eredményekkel. Mit üzensz azoknak a mostani 12-13 éves fiataloknak, akik kétszer akkorát dobnak medicinlabdával, mint a többiek, és már most látszik rajtuk, hogy tehetségek? Miért a nehézatlétikát válasszák, mondjuk a foci vagy a kosár helyett?

Azt üzenném nekik, hogy merjék kipróbálni magukat új dolgokban, és utána pedig nem szeretnék „mainstream” lenni, de kövessék az álmaikat. Amit szeretnének elérni, azért dolgozni kell.

(magyarock.hu, fotó: Gyulai Memorial Official)