Valamikor a kilencvenes években gyakran találkoztam Felkai Lászlóval, aki az idő tájt a BVSC utánpótlásedzője volt. Amikor csak megfordultam a Szőnyi úton a felnőttek mérkőzésein, edzésein, ő mindig sárga műanyag székén üldögélt az uszoda partján. Ha pedig az ifik vagy a serdülők gyakorlásának idején tévedtem arra, akkor „hivatalból” találtam ott. Ha a medencék világában feltűnik egy olimpiai bajnok – hála a sikereknek akad belőlük jó néhány –, egész „udvartartás” veszi körül. Felkai azonban más volt. Egészen más. Három olimpián vett részt – kettőről bronz, Tokióból pedig aranyéremmel tért haza –, ám ő kerülte a feltűnést. Megmaradt ugyanannak a szűk- és halk szavú embernek, aki korábban is volt.

1964-ben, az olimpia idején kisiskolás voltam és valósággal megbabonázott a sport, valamint az ötkarika varázsa. Szó szerint éjjel-nappal hallgattam az olimpiai rádióközvetítéseket, suliba menet pedig pult alól – mert addigra elkapkodták – vettem meg az újságos bácsi által részemre félretett Népsportot. A kedvenceim a pólósok voltak. Válogathattam közülük kedvemre, amikor példaképet kerestem. Elvégre ott volt Boros, Gyarmati, Kárpáti vagy a később aranygólt szerzett Dömötör. Én azonban a „kis” Felkait „szúrtam” ki magamnak, talán azért, mert akkori tinédzser önmagamhoz korban ő állt a legközelebb. Emlékszem, amikor a japán fővárosból hazatért az aranygép, magam is ott lökdösődtem Ferihegyen a tömegben. Akkor szólított meg egy szurkoló: „Na, kisfiam, szerinted ki a legjobb vízilabdázó ebben az aranycsapatban?” Hát persze, hogy Dömötör nevét említettem, mire a bácsi csak legyintett: „Ugyan fiam! Ha az a ’szürke’ Felkai nem gürizik annyit, akkor fújhattuk volna az aranyérmet.” A bácsit sem azelőtt, sem azóta nem láttam, de ezt a mondatát egy életre belevéstem az agyamba. Amikor évekkel később megnéztem az aranyéremről döntő csata filmjét, rájöttem, hogy az idegen „bácsi” cseppet sem mondott butaságot. Hiszen 1–2-nél, amikor minden közelebbinek látszott, mint az aranyérem kiharcolása, Felkai két gólt is lőtt. Az elsőt finoman besimogatta a hálóba, aztán egy villámgyors támadás végén megint ő küldte a labdát a szovjet kapuba. Ha ez nem történt volna meg…

Egykori játszótársai is mindig azt emlegetik, hogy ő nem a csillogást vitte a játékba, hanem a szorgalmat, magát a melót. Ja és azt a roppant fontos két gólt, ami az olimpiai bajnoki címhez kellett!

Tizennyolc éves volt, amikor bekerült az Universiadéra utazó csapatba és onnan, szinte azonnal, a nagy válogatottba. Három olimpia idején három nagyon is különböző habitusú kapitány egyszer sem meditált azon, hogy valóban ő kell-e a csapatba. Biztosak voltak benne: igen! 1960-ban Lemhényi Dezső azért, mert fiatalítani akart. 1964-ben Laky Károly, talán azért, mert megérezte, hogy a fináléban milyen fontos szerepet játszik majd. 1968-ban Markovits Kálmán pedig alighanem azért, mert tudta, a nyolc mexikóvárosi meccsen huszonnégy alkalommal talál a hálóba. Az sem véletlen, hogy Felkait a hírességektől hemzsegő magyar vízilabdában kétszer is megválasztották az év legjobbjának, ráadásul mindkétszer olimpia évében, 1964-ben és 1968-ban.

Nézem az 1964-es csapatfotót. Csupa nagy vagány sztár. Közöttük csak Felkai húzódik meg, kicsit félszegen. Mint ahogy tette a későbbi évtizedekben is, hiszen olimpiai bajnokságot nyert edzőként, rövid ideig irányította csak a felnőtt csapat munkáját, inkább a háttérbe húzódott és kissrácokkal foglalkozott. Amikor találkoztunk, felhívta a figyelmem egy ígéretes tehetség nevére – halkan, szinte suttogva, ahogy titkot illik megosztani. Az is rá jellemző, hogy – most már tudom – utolsó születésnapja előtt napokon át telefonálgattam neki – hiába. Pályatársaitól, barátaitól újabb és újabb számokat kaptam, ahol, állították, biztosan elérhetem, de akkor sem jártam sikerrel.

Pedig csak azt akartam mondani neki: Boldog születésnapot! Sajnos elmaradt…

(Szerző: Török László, fotó: MTI)


A Sport 2014 a Líra könyvesboltjaiban kapható 7940 forintért.