Az elmúlt években heti rendszerességgel keltek világkörüli útra azok a hírek, melyek szerint Brazília képtelen lesz felnőni a feladathoz, és minden idők egyik legnagyobb blamájaként emlegetik majd a mostani tornát. A csapból is az folyt, hogy a stadionok nem készülnek el, az utak és a repterek félbemaradnak, a szállások vagy hónapokra előre betelnek, vagy csak horror áron lehet szobát foglalni, a közbiztonságot csupán hallomásból ismerik arrafelé, és a felsorolást napestig lehetne folytatni. Ehhez képest szűk két hét helyszíni mustra után nyugodt szívvel állíthatom: apróbb hibáktól, kellemetlenségektől eltekintve minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg voltam elégedve.

Az előzetes sirámokat amúgy is érdemes a helyükön kezelni. Mert a nagyközönség ugyan emlékszik-e arra, Athén milyen készültségi szinten volt közvetlenül a 2004-es olimpia előtt, vagy hogy a dél-afrikai foci-vb kapcsán halálos áldozatok tucatját vizionálták a johannesburgi éjszakában? Ugye, hogy nem? Hogy kisebb fennakadások mindig benne vannak a pakliban, így az is, hogy a Sao Pauló-i stadiont csak az utolsó pillanatban adták át? Nem, ezt el lehetett volna kerülni, de egy Brazília fejlettségű országban, aki nem kalkulált be ilyen rizikót már a rendezés odaítélésekor, az teljesen kiszakadt a valóságból, és egészen más dimenzióban mozog. Ha meg az lenne a szempont, hogy egy évvel a kezdő sípszó előtt minden klappoljon, pár ország (így Németország, Anglia vagy az Egyesült Államok) kiváltsága lenne a világesemények megrendezése, mindenki más a kuss nevet kapná, és eleve megfosztanák őket ezektől a fantasztikus lehetőségektől. A ló túloldalára sem szabad persze átesni, mert ki gondolja komolyan, hogy az alig több mint kétmillió lakosú, 11 és fél ezer négyzetkilométeren elterülő Katarban jó futball-vb-t lehet rendezni elviselhetetlen hőségben – amellett, hogy az adott sportágnak milyen hagyománya van a földgolyó azon kis zugában? Igaz, pénzzel azt is meg lehet venni, csak némi türelem kell hozzá…

Mielőtt azonban túlságosan messzire kanyarodnánk, térjünk vissza eredeti helyszínünkhöz, Brazíliához – és a vádakhoz. A többi közt arra, hogy a szállások ára a csillagos eget verdesi. De kérdem én: ott, ahol ennyi ember összeverődik, nem magától értetődő, hogy mélyebben a zsebbe kell nyúlni, mint holtszezonban? Csak a brazíliai vb specifikuma ez? Próbált már valaki szobát foglalni Münchenben az Oktoberfestre? Esetleg Genfben egy autókiállítás idején? Londonban a királyi esküvő apropóján? Brazíliában az állam odáig ment, hogy kikötötte: Rióban az árak nem lehetnek borsosabbak, mint a karnevál alatt, de a többi helyszínnél is gátat szabott az eszetlen nyerészkedésnek. Én sem úsztam meg fillérekből a szállást, de olyan kompromisszumot kellett hozni, ami még nem lépte át az ésszerűség határát. Egy éjszakát Sao Paulóban is töltöttem az Uruguay-Anglia csoportmeccs kapcsán, és 35 eurót kóstált egy olyan szoba a városközpontban, ahol plazmatévé lógott a falon, a falon lévő vezérlővel kezelhettem a házimozirendszert vagy éppen a világítást, a frissen csempézett fürdőszoba ragyogott a tisztaságtól, a reggelizőasztaltól pedig fel sem akartam állni. Aki Nyugat-Európában mászkál, az tudja, hogy Londonban vagy Párizsban ugyanezért a pénzért mit kapott volna…

Hogy a brazilok nem beszélnek idegen nyelvet? Megint csak visszakérdezek: és a magyarok igen? De ők legalább kedvességgel próbálják kompenzálni, és ennek alátámasztására van is egy kedves történetem: Sao Paulo belvárosában megkérdeztem egy járókelőt, melyik busz megy a legendás Morumbi stadionhoz, és bár nagyon sietett, odakísért engem a több száz méterre lévő megállóba, mondván, a több tucat buszból csak egy jó nekem, és el ne tévedjek. Ott megkért egy másik helyit, hogy figyeljen rám, mert már így is komoly késésben van. Vele szintén csevegtem pár percet, de neki is mennie kellett – természetesen nem távozott anélkül, hogy valakire rá nem bízott volna. Ekkor találkoztam egy bácsival, aki maga is a Morumbiba igyekezett. A buszon fülig érő szájjal mesélte, hogy tagja volt a ’68-as olimpián szerepelt brazil kosárcsapatnak, a régi Sao Pauló-s klubigazolványát is megmutatta. Ő Magyarországról érdeklődött, kérdezte, mitől romlott le ennyire a magyar foci, majd újabb Alberteket, Kubalákat kívánt nekünk. Ez a rövid történet mindent elmond a brazilokról. Ugyanezt a sztorit magyar szereplőkkel, bevallom, nehezen tudnám elképzelni.

Persze, bűnözők mindig voltak, vannak és lesznek, főleg egy olyan, az agglomerációt is beleszámítva 12 milliós városban, ahol rengeteg a szegény ember, és komoly kultúrája van a fegyverviselésnek. Egyszer én is ráfaragtam: több tízezren flangáltak a Copacabanán, egy középkorú férfi pedig megkérdezte tőlem, mennyi az idő. Válaszoltam neki, majd megjegyezte, ezek szerint beszélek angolul, és ne mozduljak, akkor ő sem mozdul. Adjak neki pénzt, van nála pisztoly – erre rámutatott a pólója alá rejtett fegyverre. Meg is lepődtem volna, ha nem ér hasonló atrocitás, úgyhogy angyali nyugalommal, rezzenéstelen arccal elővettem a pénztárcámat, és adtam neki 50 realt (mintegy 5000 forintot), majd elment. Kivételesen volt nálam okostelefon, fényképező, óra, de csak pénz kellett neki – amiből még jócskán volt a tárcámban, mivel koraeste lévén épp vacsorázni indultam, és 20 méterenként állig felfegyverkezett rendőrök strázsáltak. Se előtte, se utána nem volt nálam ennyi érték, de akkor és ott biztonságosnak éreztem; hálát adok az égnek, hogy ennyivel megúsztam. Nem árt ugyanakkor hangsúlyozni, egy-egy elszigetelt esetből nem szabad téves következtetéseket levonni, és arról megfeledkezni, hogy a helyiek döntő többsége ugyanúgy megveti ezeket a bűnőzöket, mint az általunk fejlettebbnek gondolt országokban. A tanulság: a feltétlenül szükséges mennyiségű pénzen és esetleg egy kisméretű fényképezőgépen kívül semmit ne hordj magadnál Brazíliában.

Ennél vidámabb történetekből is akadt szép számban, például amikor a francia-ecuadori meccs után visszaértem a szállásra a Maracanából: egy vb-s brosúrába rejtett néhány száz dolláromnak meg a Kolumbia-Uruguay nyolcaddöntős jegynek nyoma veszett. A szekrény mögé dugtam, a többi készpénzemet pedig máshova, mert sem a szobában, sem a recepción nem volt széf. Feltúrtam a szobát, átnéztem minden cuccomat, a portás pedig feltette a kezét, hogy nekik ehhez semmi közük, jó éjt. Az utolsó ötletem az volt, hogy a takarító hátha porszívózott a szekrény mögött is, és amit ott talált, azt kidobta a szemétbe, így nekiálltam feltúrni az utcára kitett szemeteszsákokat, a környékbeli hajléktalanok még oda is jöttek megnézni, ki veszi el a kenyerüket. És mint Hollywoodban: az egyik zsákban megtaláltam, amit kerestem, a hajléktalanok pedig megtapsoltak – persze azt mondtam nekik, hogy egy fontos újságot dobtam ki véletlenül, nehogy kedvet kapjanak ahhoz, hogy beszálljanak a hajszába.

Mielőtt azonban túlzottan viccesre vennénk a figurát: a belga-oroszon teljesen véletlenül összefutottam a lelátón azzal a nagyváradi román sráccal, akivel még a Rio-Sao Paulo úton sörözgettünk pár nappal korábban, nagy nehezen találtunk is két szabad széket a Maracanában, hogy együtt nézzük a meccset. Kifejezetten kedveli a magyarokat, külön kérte, hogy a nyakamra kötött magyar zászlóval is fotózkodjunk le, és hogy ő foghassa az egyik szélét. Magamtól szándékosan nem akartam ezt ajánlgatni, nehogy provokációnak vegye, de szó sem volt ilyesmiről. Már sokadjára tapasztaltam Kolozsvártól Bukaresten át Rióig, hogy az átlag román embernek semmi baja nincs velünk, magyarokkal, és ideje lenne véget vetni ennek a mesterségesen gerjesztett feszültségnek.

Sokan kérdezték/kérdezik tőlem, milyen odakint a hangulat: szenzációs! Ennyi felszabadult, boldog embert nagyon ritkán látni együtt. Mindenki élvezte, hogy Brazíliában lehet; hogy részese lehet ennek a fantasztikus dzsemborinak; hogy kedvére lakmározhat valamelyik óceánparti churrascariában; hogy a Megváltó Krisztus-szobortól vagy a Cukorsüveg-hegyről csodálhatja meg a lélegzetelállító panorámát; hogy teljesen ismeretlenekkel focizhat és pacsizhat a Copacabana homokján; hogy csobbanhat a kellemesen meleg Atlanti-óceánban; és persze hogy jobbnál jobb meccsekre mehet a futball kirakattornáján. Feltéve, hogy szerzett belépőt: egy pakisztáni srác elmondta, 700 dollárral a zsebében ment ki a stadionhoz a Spanyolország-Chile előtt, és nem nyert bebocsátást, mondván: legalább 300-at hozzá kellene csapni, hogy a „kakasülőre” felmászhasson. Ilyenkor lehet verni az asztalt, hogy ez igazságtalan, ennyire nem lehet kisemmizni az embereket, és bár magam sem szimpatizálok a sport, főleg a labdarúgás elüzletiesedésével, sajnos vannak olyan folyamatok, amelyeket a „mezei” szurkolóknak el kell fogadniuk, nem tudnak ellene tenni.

Épp ezek azok a folyamatok, amelyek még nem mérgezték meg annyira a dél-amerikai futballt, és bár chilei vagy kolumbiai sztárok bőven futballoznak az európai topligákban, az ottani embereknek még azt jelenti a foci, amit hajdanán, a grundok fénykorában nekünk. Náluk a foci tényleg szenvedély, életérzés. A Kolumbia-Uruguay nyolcaddöntőre a brazil meccs rendes játékideje után a biztonság kedvéért el kellett indulnom, de mivel a Maracana csak két metrómegállóra volt a szállásomtól, a hosszabbítás második félidejét már ott láttam. Az utcán egyetlen árva emberrel sem találkoztam, a metrómegállóig tartó pár száz méter alatt csak egy rendőrautó húzott el mellettem, a maracanás kivetítőnél viszont olyan hangulat uralkodott, hogy a szőr is felállt a kezemen. Ugyanez az érzés fogott el, amikor meccsnapon egész chilei családok már korareggel nemzeti színűre festették az arcukat, a pár éves kisgyerektől a mamáig mindenki a himnuszt énekelte, és csak azon járt az agyuk, milyen összetételben áll majd fel szeretett csapatuk. Vagy említhetném a mozgássérült uruguayi nagymamát, aki zászlóba burkolózva zokogott a Kolumbia elleni kiesés után, mikor kitolták a stadionból. Ezek azok az emberi tényezők, amelyek nekem nagyon hiányoznak az európai futballból, és amelyeket nem tudom, hogyan lehetne visszacsempészni, amikor az angol „sztárok” plusz néhány ezer fontért átszerződnek a legnagyobb riválishoz, vagy a Nou Campban megkocogtatják a vállad, hogy ülj le, mert mögüled nem tud fotózni a turista, aki a stadionba se jött volna ki, ha tudja, hogy Messi csak a cserepadon kezd.

Ezeket a gondokat-bajokat azonban átmenetileg tegyük félre, és emeljünk kalapot Brazília előtt, amelyet a foci-vb után most az olimpiával revolvereznek a „jóakarók”. A magam részéről azt javaslom, nyugodtan lapozzuk át ezeket az újságcikkeket, és egyszerűen csak élvezzük azt, ami mindannyiunk közös szenvedélye: a SPORT!


(Czövek Oszkár)