És akiről hihetetlen információt öntöttek hírbe 2014 novemberében: 82 évesen befejezte, lemond tisztéről, nem lesz tovább a honi pólóutánpótlás főnöke. Ez aztán kacsa a javából, hiszen eddig sem a posztjai adtak neki rangot, ő emelte magasra a tisztséget, amelyet betöltött.

Még szerencse, hogy ő maga finomabban fogalmazott, „Hátralépek kicsit” – mondta, mi meg fölsóhajthatunk, ha végleg kiszáll, az olyan lenne, mintha a Nap egyszer csak bejelentené, hogy elege van, nem kel föl reggelente, világítson mostantól más.

Fecsó bá’ örök – ezt szögezzük le már az elején.

Még akkor is, ha úgy került le az uszodába, mint oly sokan a korosztályából. Azt hitte, képes átúszni a Dunát az Újpesti-öbölnél, nagy nehezen kimentették, apja pedig levitte a Lukácsba, hogy tanítsák meg úszni. Ott ragadt, úszó lett, majd pólós. A kapuba került, bár centerként többre vihette volna, ám a szíve miatt kevésbé volt terhelhető. Mert az persze akkor már fel sem merült benne, hogy hátat fordítson az uszodának. Harminckét éves koráig védett, noha a kérdésre, hogy milyen kapus volt, tömören válaszol: „Gyors, de vak. Rossz volt a szemem, az esti meccsek világítása meg pocsék volt. A közeli lövéseknél segített a reflex, a távolikat viszont gyakran benéztem”.

Ez a „vakság” is hihetetlen, elvégre rajta kívül szerintem senki nincs, aki egy serdülni is éppen csak kezdő kölyökről hitelt érdemlően megmondja, hogy lesz-e belőle igazi pólós vagy sem. Igazi – ami ugyebár nálunk kimagaslót jelent, klasszist, jó esetben világklasszist.

De maradjunk még az uszodánál – a klasszikus időkben. Amikor klubtársa, a szintén MAC-os Csík Ferenc hiába volt már olimpiai bajnok, készséggel beugrott a vízbe, hogy megmutassa neki, milyen az igazi úszás. Vagy Laky Károly, aki nem csupán edzőként, gondos apafiguraként is főszerepet vállalt az életében, szinte berugdosta a műegyetemre, majd segített, hogy villamosmérnökként (és BVSC-pólósként) a MÁV-nál kapjon állást. Később a számítástechnika lett a kenyere, Párizsba, Angliába küldték, hogy a kibernetikában legyen jártas, megjegyzendő, eszébe sem jutott kinn maradni, az ok egyszerű: az igazi póló magyar.

A napi rutin nem volt bonyolult. Fél kilenctől fél kettőig dolgozott, akkor Vespa robogóján elment a MÁV-óvodába a fiáért, Deniért, a későbbi háromszoros olimpiai bajnok kapitányt föltette maga elé, és robogtak a BVSC-uszodába. Ahogy meséli, a Hősök terén rendre megállította a rendőr, hogy mit keres ott a gyerek, mire ő szemrebbenés nélkül mondta, hogy Olaszországban ez már természetes, nálunk most készülnek belevenni a KRESZ-be.

Mindig elengedték.

Mi pedig rögzítsük, hogy nem egyszerűen mindig mindenre van válasza, hanem mindig – felelni tud. Ami azért különbség.

Deniről és a gyereknevelésről meg még annyit, amennyit ő mond:

„Az uszoda nevelte őt is. Ott volt egész nap. És tulajdonképpen nagyon könnyű dolgom volt vele. Mert óriási szerencséjére nem az én eszemet örökölte, hanem a szülőanyjáét, aki háromszáz villamosmérnök-jelölt között a legjobb matematikus volt.”

És a gyereknek – hogy elvarrjuk a családi szálat – szerencséje volt apja második feleségével is: „Nyolcéves korától már Jutival neveltük, az ő ötlete volt, hogy legyen állatorvos…”.

Az lett, nem is akármilyen, de – megint a gének – az uszoda vonzása nála is erősebb volt.

Hogy hány tehetséget indított el a nemzetközi hírnév felé, nem érdemes összeszámolni. Ő sem teszi, már csak azért sem, mert amit mi tátott szájjal csodáltunk, csodálunk, nála a világ legtermészetesebb dolga. Amikor az úgynevezett ’75-76-os aranygeneráció (benne: Kásás Tamás, Kiss Gergő, Molnár Tamás, Fodor Rajmund, Steinmetz Barnabás, Székely Bulcsú, Varga Tamás, Vári Attila, hogy csak a későbbi olimpiai bajnokokat említsem) diadalairól, arról, hogy mindent megnyertek, nem vesztettek meccset, döntetlenjük is csak egy volt, kérdezik, széttárja a karját:

„Őket tettem be a csapatba. Aztán így sült el.”

Egyébként sem hajlandó bonyolítani a fontos kérdéseket. Meggyőződése például, hogy a magyar vízilabda titka a termálvízben rejlik. Mert máshol melegíteni kell a vizet, nálunk, a Csasziban és a Szigeten hűteni. Máshol majd megfagynak a pólósok edzés közben, nálunk ilyesmiről szó sem lehet. „Nekünk olyan a termálvíz, mint a brazil futballistáknak a Copacabana homokja” – zárja rövidre a témát.

Tagadja, hogy csak a kiválasztáson múlik, lesznek-e klasszisaink, a gondolatokon legalább annyira. „Merthogy a vízilabda alapvetően szellemi sport – magyarázza –, csak éppen baromi erős kar és láb is kell hozzá. De a gyorsabb gondolkodás, az aktuálisan alkalmazott technika legalább annyira fontos.” Tiltakozik, hogy összehasonlítsuk az egykori klasszisokat a maiakkal, mert régebben minden más volt. Markovits Kálmánt idézi, a kétszeres olimpiai bajnok mondogatta mindig, hogy ma már csak egy ob II-es játékos lehetne. Pedig zseniális agya és keze volt, ám a termete összehasonlíthatatlan a mai óriásokéval. Ugyanakkor – és ez a lényeg – az akkori nagy tehetség most is az lenne, benne a lehetőség, hogy világklasszis legyen. Fecsó bá’ érve cáfolhatatlan: „Ha Gina Lollobrigida vagy a Claudia Cardinale ma lenne kislány, ma is nagyon jó nő válna belőle”.

Kikerülhetetlen, hogy ne tennék fel a kérdést hol neki, hol Kemény Dénesnek, hogy egyiküknek mi köze van a másik sikereihez. Fecsó bá’ mindig elmondja, hogy ötletekkel, gondolatokkal soha nem traktálta, mert „van neki elég. Legfeljebb néha elmondtam, mit hogyan látok – nem a csapatát, hanem a vízilabdát illetően.” (Deni szerint: „A legtöbbet kaptam Fecsótól, ez volt az útravalója: »Bármit csinálsz az életben, azt vagy profi szinten csináld, vagy sehogy! Ha takarító leszel, akkor azt, ha vezérigazgató, akkor azt! De semmit ne csinálj csak úgy!«”.)

Vallja, hogy vízilabdázónak lenni rang, mert a pólósok mindenfajta összehasonlításban kiállják a próbát másokkal. Példája itt is plasztikus: „Egy tornász olimpiai bajnok, ha az utolsó versenyét követően mondjuk, fél évig nem csinál semmit, éppen úgy néz ki, mint egy kishivatalnok. Egy pólóson, akinek ötliteres lesz a tüdeje, százévesen is látszik, hogy sportoló volt, a tornásznak meg el kell mesélnie. Aztán vagy elhiszik, vagy nem”.

Angyalföldön nőtt föl, az utca törvényei igazították el, igazi kiugrásnak számított, amikor a MAC leigazolta, és ingyen mehetett be a Margitszigetre. A bérlete birtokában húsz-huszonötször is elment az őrbódé előtt, s mutatta a passzusát, olyan büszke volt rá. Ugyanakkor: „Az angyalföldi srácok közül majd’ mindenki diplomás ember lett. Aki nagyon messziről indul, nagyon messzire érhet – a belső hajtóereje miatt”.

A bőréből nem bújhat ki. Amikor 2012-ben, nyolcvanévesen életművét jutalmazva fair play-díjat kapott, azonnal mondta: „Ha kiderül a frankó, még a végén visszaveszik…”.

Vagy adnak még egyet – én erre szavazok.

(Sport 2015/Malonyai Péter, fotó: MTI/Kovács Attila)