Egy villamosvezető – Orpheusz – végzetesen beleszeret egy volt szeretője elől Rióba menekülő lányba – Eurüdikébe –, akit egy, a Halál Angyala jelmezében felbukkanó lény üldöz, és végül megöli Eurüdikét. A gyönyörűen gitározó Orpheusz még a napot is elő tudja csalni, képes leszállni a pokolra is, és talán életre tudja kelteni a lányt.

Ebben a filmben szökellt a Halál Angyalaként Adhemar Ferreira da Silva, a brazilok kétszeres olimpiai bajnoka. A helsinki ötkarikás játékok hármasugró döntőjében Ferreira da Silva négyszer javított világcsúcsot, majd négy év múlva Melbourne-ben megvédte címét.

Az olimpiák története során brazil sportoló vagy csapat 23-szor állhatott a dobogó legmagasabb fokára, 30 ezüst- és 55 bronzérmet nyertek a cukornádültetvények és kávécserjék, a szamba és a futball országának versenyzői. Nem a hármasugró volt az első brazil olimpiai bajnok. 36 évvel korábban Antwerpenben Guilherme Paraense gyorstüzelő pisztoly versenyszámban győzött. A brazilok kilenc sportágban nyerték aranyérmeiket. Röplabdában és vitorlázásban hatot-hatot, atlétikában négyet, dzsúdóban hármat, lövészetben, lovaglásban, úszásban és tornában egyet-egyet. Ferreira da Silva mellett kétszeres aranyérmes még a vitorlázó Robert Scheidt (laser) és a Ferreira-Grael kettős (csillaghajó), valamint két férfi és hat női röplabdázó.

Jackie Silva – mint annyian mások – a teremröplabdáról nyergelt át a strandröplabdára, és 34 évesen a 11 évvel fiatalabb Sandra Piresszel ők voltak a brazil nők közül az elsők, akik olimpiai bajnokságot nyertek még 1996-ban. A röplabda Brazíliában majdnem olyan népszerű, mint a labdarúgás. A férfiak ’92-ben és 2004-ben, a nők Pekingben és Londonban voltak elsők, így aztán még akár hat lány és asszony reménykedhet abban, hogy háromszoros aranyérmes lesz. De beszélhetünk a Csernoviczki Éva súlycsoportjában olimpiai és világbajnok Sarah Menezes dzsúdózóról, Cesar Cielo Filho úszó sprintkirályról vagy a gyűrűn Londont elkápráztató Arthur Zanettiről.

Élénken emlékezem 1954. április 26-ára is, amikor ott szorongtam a Népstadionban, ahol a Magyarországra először ellátogató brazil futballistákat, a Flamengo csapatát csodálhattam. A piros-feketék 5:0-ra leiskolázták a Kinizsi névbe bújtatott Ferencvárost, a karmester Zizinho volt, az uruguayi világbajnokság álomcsapatába válogatott csatár, aki 52 válogatott mérkőzésén 31 gólt szerzett, s aki Budapesten is megzörgette a hálót. Két hónappal később aztán a magyar Aranycsapat Kocsis, Bozsik, Hidegkuti vezérletével 4:2-re legyőzte a brazilokat. Mint ahogy 1966-ban Alberték is diadalmaskodtak 3:1-re. A két világbajnoki összecsapás közötti 13 világbajnoki mérkőzésen ezt egyetlen ország válogatottja sem tudta megtenni.

Csodálattal fel is emlegették nekem ezt a Maracana mellett a labdarúgás templomának nevezett Sao Pauló-i Morumbi stadionban házigazdáim, amikor jó sorsom egy sportújságírő világkongresszus kapcsán Boskovics Jenővel és Dénes Tamással odavetett. Tejben-vajban fürösztöttek, a tenyerükön hordoztak, a díszpáholyba ültettek, csak azért, mert Puskás, Albert honfitársa vagyok. Brazíliában a saját bőrömön tapasztaltam, amit úgyis tudtam: a brazilok túlnyomó hányada úgy nő fel, hogy naponta órákig futballozik. Igazat adok Zinedine Zidane-nak! A francia aranylabdás szerint: „A labdarúgást az angolok találták fel, de a brazilok fejlesztették igazi játékká". Igaz ez még akkor is, ha 2014-ben a hazai rendezésű világbajnokságon a németek és a hollandok alaposan elpáholták őket.

Bármilyen hihetetlen, az ötszörös világbajnok brazil labdarúgás eddig nem nyert olimpiát. Legutóbb Londonban a döntőben kaptak ki a mexikóiaktól. 2016-ban ez szinte elképzelhetetlen, mint az is, hogy legnagyobb csillaguk, Neymar ne lenne ott túlkorosként a csapatban. Én lassanként előszedem papírjaimat, füzeteimet, összegezem 12 nyári olimpián gyűjtött emlékeimet, frissítem eredményeket, világcsúcsokat, statisztikákat tartalmazó listáimat, jobban odafigyelek arra, kik is lehetnek a riói olimpia főszereplői. Értelmemmel koromnál fogva ugyan egyszer már itthon szeretnék tévén végignézni egy olimpiát, érzelmeim viszont arra ösztökélnek, hogy dolgozzam az itthoni stábban, de még azzal is kacérkodom, hogy sorrendben tizenharmadik nyári olimpiámon is részt vegyek. A magyaroktól továbbra is körülbelül 20 érmet várok, amelyeknek színei a szerencse forgandóságától és a napi körülményektől függően bármilyen színűek lehetnek.

Ami a brazilokat illeti, biztos, hogy minden eddiginél eredményesebbek lehetnek. Messze felülmúlják atlantai 15 érmes (közte 3 arany) teljesítményüket és az 5 aranyos csúcsukat jelentő athénit is túlszárnyalják. Labdarúgás, röplabda, női kézilabda, vitorlázás, dzsúdó, úszás a nyílt vízi úszással kiegészítve változatlan erősségük, de a pontozásos sportágakban (ökölvívás, tékvondó, torna, díjlovaglás) is feléjük lejthet a pálya, arról nem beszélve, hogy kenus Queiroz dos Santos egyesben és kettesben is nyerhet, s ahogy régebben olykor-olykor egy-egy atlétájuk is odaérhet a csúcsra.

Brazília az ellentétek országa. A fényes Copacabana mögött szegénynegyedek nyomorúsága rejtőzik. Ellentét mutatkozik a déli európai bevándorlók polgári jóléte és az északi indiánok, fekete bőrű rabszolgák és portugálok leszármazottjainak folklórja között, mint ahogy érezhető az ellentét a dolgos, gazdasági központ Sao Paulo és a sziesztázó, fiesztázó Rio de Janeiro között is.

1978-ban az argentínai labdarúgó vb-ről hazafelé megálltunk egy napra Rióban. Roska Miklós, Radnai János, Vitray Tamás, Szőnyi János, Knézy Jenő, Zánkay Dénes és jómagam. Elszomorodom, hogy már csak ketten vagyunk közülük életben, Tamás és én. A délelőtti városnézés után a Copacabana homokján sütkéreztünk a 27 fokos brazil télben. Egyszer csak egy lányra lettem figyelmes. Nagy csokor virággal a karján jött a partra. Határozott, egyenletes lépésekkel gázolt a tengerbe, ahogy jött egy hullám, egy szál virágot a vízre tett. Lépés, hullám, virág. Amikor az utolsó virágot is a vízre helyezte, megfordult, méltóságteljesen elindult a part felé, nem fordult hátra, rezzenéstelen komoly arccal kijött, s miközben a virágszálak libasorban húzódtak a hullámok hátán a nyílt tenger felé – elment.

Azóta sokszor jut eszembe ez a tíz percig sem tartó jelenet. Azóta is töprengek rajta, mi volt ez? A tenger megkoszorúzása? Valamilyen fájdalmas emlékezés? A Corcovado hegy tetején karját széttáró Krisztus-szobor, a hit monumentális jelképe mellett a keresztény hit kifejezési formája vagy az afrikai örökség újjáéledése kapcsán valamilyen afrikai eredetű szertartás? Nem tudom! De azt igen, ha megjelenik emlékezetemben a lány, a tenger hullámain ringatózó virágok – nézzék el nekem –, mindig elérzékenyülök.

(Sport 2015/Novotny Zoltán)