Faragó Tamás 1952. augusztus 5-én született Budapesten. A vízilabdát 1965-ben kezdte el, állítólag kezdetben kapus poszton, de testi adottságai révén hamar kiderült, inkább a mezőnyben van az ő helye. A ’60-as évek végén a Vasasba igazol, akikkel aztán klubszinten is halmozta a sikereket, ahogy a válogatottban is.

A nemzeti csapatba 1970-ben került be és egészen 1985-ig tagja is maradt. Azt az időszakot méltán emlegetik aranykorszakként, hiszen amit meg lehetett nyerni, azt mind megnyerték, valamint ebben a kompániában is olyan zsenik tempózgattak, mint Csapó Gábor, Szivós István, Molnár Endre és ünnepeltünk, Faragó Tamás. Tonó – ahogy gyakorlatilag egy ország hívja –, igazi jelenség volt már akkor is hosszú hajával, és saját bevallása szerint is nárcisztikus személyiségével. Ám ez nem jelentette azt, hogy lazsált volna, hiszen a nagy eredményekhez szükséges munkát is elvégezte. A montreali olimpián 22 gólt lőtt, amely csaknem fele a válogatott egész tornán szerzett találatainak. Ám ennél is emlékezetesebb az olaszoknak lőtt négy bombája, melyről így emlékeztek meg az Aranykor című kötetben: „Gyarmati a szünetben a csapatnak odavetett néhány rutinmondatot követően félrevonta Faragót. Nézd Tonó, ezeket úgysem tudjuk lebeszélni a zónáról, viszont valahogy mégiscsak gólt kellene szerezni. Azt kérném tőled, hogyha megkapod a labdát, lőj. Mindegy, hol állsz. Csak lőj! Tamás visszakérdezett: És mi van, ha elszúrom? Dezső jobb híján vállat vont: Akkor engem felnégyelnek, te meg szépen elvégzed az egyetemet, és tovább építed az életedet."

Nos, bár az egyetemet később valóban elvégezte – előbb állatorvosi, majd szakedzői diplomát szerzett –, azért itt nekiállt a szövetségi kapitány kérésének megfelelően a gólgyártásnak. S lőn a csoda! Minden bement, így a magyar csapat 6-5-re győzött, mely az akkori körmérkőzéses rendszerben gyakorlatilag az aranyérmet jelentette. Faragó játékát látva pedig a kanadai közönség is magyar szurkolóvá avanzsált a hátralévő meccsekre és nemcsak transzparenseken hirdették, hogy „Go-go-go, Faragó!”, hanem a tribünön is zúgott a hangorkán.

Ahogy Gyarmati Dezső mondta róla, Tonó megtestesítette a vízilabdát, egyszemélyben volt az egyetemes vízipóló. 1982-ben a Swimming and Water Polo magazin megválasztotta minden idők legjobb játékosának, 2020-ban pedig a hazai szavazáson is ő találtatott a pólósok pólósának.

Aktív pályafutását befejezve se távolodott el szeretett közegétől, hiszen edzőként legalább annyit tett a sportágért, mint játékosként. Hogy csak egyet emeljünk ki, női válogatottunkkal 2001-ben Eb-t, 2005-ben világbajnoki címet nyert. Ám még itt se hazudtolta meg magát, hiszen emberemlékezet óta nem látott még a világ olyat, hogy egy világverseny megnyerése után az aktuális kapitány ne fürödjön a medencében – és a boldogságban – játékosaival. Nos, Tonó valószínűleg mindkét győzelem után gyorsabban sprintelt a kispadtól el, mint Usain Bolt, amikor világcsúcsot futott 100 méteren. Ám a közhiedelemmel ellentétben, nem azért, mert eleget volt már vízben, hanem ahogy ő fogalmazott: „Mert úgy véltem, az edzőnek nem szabad elvennie a rivaldafényt a siker főszereplőitől, a sportolóktól. A közönség nem egy hosszúhajú öreg edzőt szeretne a vízben látni, hanem a győzteseket. Én egyébként is azt vallom, az edzőt akkor kellene vízbe dobni, ha a csapata kudarcot vall. Sokkal észszerűbbnek tűnik ez a megoldás.”

Faragó Tamás ma is aktív részese a honi vízilabdázásnak, szüntelenül jár az agya a sportág megreformálásán és XXI. századba való átmentésén, 2020-ban pedig érdemei elismeréseként beválasztották a Nemzet Sportolói közé is. Hetvenedik születésnapja alkalmából nem is kívánhatnánk mást, mint legalább még ennyi, sikeres évet!

Az Isten éltesse Faragó Tamást!