Majd interjúnk főszereplői csakhamar egymással szemben találták magukat az olimpiai falu gyorséttermében; a randevúk három év alatt családi kötelékké avanzsálódtak.

Ma mindketten sportvezetők, sportáguk legendái – nem mellékesen két tini kézilabdázó szülei. Az Imre család következik: Géza, a családfő, a biztos háttér, Beus – ha úgy tetszik Köke –, a karmester-logisztikus örök irányító, valamint Bence és Szofi, a két gimnazista. Gézut – bocs’, sportigazgató urat – ezúttal a családról kérdeztük. Közös történetük 25 évre nyúlik vissza.

Kökény Beatrix olimpiai ezüst- és bronzérmes, világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnoki arany- és bronzérmes kézilabdázó; ma az FTC Kézilabda Akadémia sportigazgatója, a zöld-fehérek vezetőségi tagja; a Magyar Olimpiai Bizottságban a női egyenjogúságért és az esélyegyenlőségért dolgozik. Imre Géza kétszeres olimpiai ezüst- és bronzérmes, négyszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok párbajtőrvívó; ma a Budapesti Honvéd SE sportigazgatója, a vívóutánpótlás edzője, a Magyar Olimpiai Bizottság és a Magyar Vívó Szövetség elnökségének tagja. Ketten együtt 6 olimpiai, 11 világ- és 14 Európa-bajnoki érmet számlálnak.

„Az olimpiai érmeket dobozban tartjuk, hiszen hozzuk-visszük azokat, megmutatjuk itt-ott, különböző rendezvényeken. A vb- és Eb-érmek a lakásban egy nagy serlegben, üveg mögött, egy erre kialakított polcon vannak.”

Fotó: MTI/Földi Imre

Bő 4 éve, 2016. augusztus 9-én este egy ország szurkolt a riói olimpia férfi párbajtőrversenyének döntője során, hiszen az akkor 41 éves Imre Géza a dél-koreai Park Szang Jung ellenében lépett pástra. Nüanszon múlt a győzelme; ahogy könyvében fogalmaz: fehér arany született. Pár nappal később csapatbronzzal gazdagította a magyar vívás értéktárát. Bő 20 éve, 2000. október 1-jén egy nemzet drukkolt a sydney-i olimpia női kézilabdatornájának döntője során, hiszen a Kökény Bea irányítóval felálló magyar válogatott a nyertes félidő utáni végjátékban alig néhány góllal (31–27) maradt el a dánok elleni győzelemtől.

„A két, számunkra meghatározó olimpiai finálén már túlléptünk, megbékéltünk, nem téma otthon. A gyerekek is jól kezelik. Boldog, kiegyensúlyozott a családi életünk, két szép gyerekünk van, az élet kompenzált bennünket. Szép sporteredményeink vannak, ne legyünk telhetetlenek”

– fejtegeti Géza a Magyarock-interjúban, ahol előre leszögeztem, hogy nem kap több sportszakmai kérdést a sportolói pályafutásukra vonatkozóan.

Fotó: MTI/EPA/Szergej Ilnyickij

Ami – több dolog mellett – közös bennük: 1996-ban, Atlantában mindketten bronzérmesek lettek. Innen indult kettejük története. Fókuszban az Imre család.

Ha azt mondom: 25…

– Kapcsolatunk kezdete – 25 éve történt. Fiatalon jutottam ki az olimpiára, még nemigen ismertek. Egyszer csak bronzérmes lettem, mindjárt az első napokban; a magyar csapat első érmét nyertem. Sokan felkapták a fejüket, ki vagyok; a kézilabdás lányok sem tudták, ki ez a „tejfölösszájú kisgyerek”. Aztán a faluban másnap Kocsis Böbével odajött hozzám Kökény Bea, megnézték az akkreditációs kártyámat, onnan azonosítottak be, gratuláltak. Mint érmes, kint maradhattam, az akkorra már rutinos, több olimpiát megjárt úszóbajnok Darnyi Tamás vett a szárnyai alá, és jártunk eseményről-eseményre, köztük kézimeccsekre is. A lányoknak volt miért szurkolni. Majd ők is bronzérmet nyertek, velük ünnepeltünk. Egyik nap az olimpiai faluban található McDonald’s-ban múlattuk az időt, ahol Bea és én egymással szemben foglaltunk helyet. Kettőnk közt elkezdődött valami. Majd augusztus 10-én a budapesti Külkerparkban volt egy fogadás az olimpikonok tiszteletére, kapcsolatunkat ott pecsételtük meg – úgy tűnik, végérvényesen. ’99-ben volt az esküvőnk. Idén vagyunk 25 évesek.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

Mi az otthoni leosztás?

– A családot Beus tartja össze, ő a karmester. Igazi irányítójátékos, nem csak a pályán, otthon is. A mi kis közösségünkben is azon a poszton játszik, mint korábban a válogatottban. Én csöndesebben, a háttérből támogatom. Övé a logisztika, a házimunka; sok a teher a vállán, amiben tudom, természetesen segítem én is, a gyerekek is. Gyakorlatias vagyok, amit kell, megjavítok, ha van időm, barkácsolok. Újabban a növényeket is tudatosan ápolom-nevelem, ennek érdekében beépítettem, téliesítettem az erkélyünket. Amolyan okosotthont építek, ez érdekel. Nem vagyok konyhatündér, szakácstálentum, de ha sütögetünk, mindig lehet rám számítani. Ő nem vezet – noha régóta van jogsija –, én igen, ebben is számíthat rám, ha szükséges, ügyesen megszervezi.

A gyerekek hogyan viselték a sok távollétedet, az élsportolói létet? Értették? Mi a legemlékezetesebb élményed e tekintetben?

– Ebben nőttek fel. Nálunk ez a családi lét velejárója volt. Ha itthon volt versenyem, Beus kihozta őket a lelátóra, együtt drukkoltak, két asszó közt váltottunk pár szót. Soha nem felejtem el, a 2013-as budapesti világbajnokságon az egész család kint szurkolt. A magyar párbajtőrcsapat döntőt vívott. Amikor én léptem pástra, és „angard”-ot intett a bíró, elcsendesedett a lelátó, majd két vékony gyerekhang felkiáltott: „gyerünk, apa!”. Ez akkor csodálatos élmény volt, hatalmas motivációt adott. Ma is beleborzongok. Büszke vagyok, ezért is mondom: megérte.

Fotó: MTI/Bruzák Noémi

Hogyan tud támogatni egy élsportolót, olimpikont a családja akár tízezer kilométeres távolságból, félnapos időeltolódással?

– Lelkileg nagyon sok támogatást tud adni a család, akár telefonon. Ott van példának a riói egyéni döntőm, ami után leírhatatlan kettősség volt bennem. Olimpiai fináléban vívtam, sokáig vezettem, ugyanakkor nem lett meg az arany. Beát hívtam elsőként. Érződött a hangján, hogy bízott a győzelmemben, de vígasztalt, egyben büszke volt rám. Ő is átélt hasonlót, Sydney-ben. Megnyugtató volt a hangja. Majd Bencét is hívtam, egy nagyon felnőtt, jó beszélgetésünk volt, amit nem cseréltem volna el semmiért. Éppen edzőtáborozott a csapattal, este volt, már pihenőidő, kiment a fürdőbe, hogy mást ne zavarjon. Nagyon jót beszélgettünk, kiadtuk magunkból az érzelmeket, kölcsönös megnyugvást éreztünk utána.

Beával mindketten sportigazgatók vagytok, két patinás klubban. Szoktatok otthon „szakmázni”? Segítitek egymást egy-egy fajsúlyos témában?

– Egyre többször fordul elő. Mondok egy példát, ami jelenleg is foglalkoztat bennünket. A Honvédnál kosárlabda-akadémiát működtetünk, amit szeretnénk magasabb szintre emelni, komoly terveink vannak. Beusék pedig a Fradiban a kézilabda-akadémiával élen járnak, több kérdésben mintával szolgálhatnak. Két sportág, ilyen értelemben nem vagyunk konkurenciák. Rendre kikérem Bea véleményét a témában, ő pedig segít – ki hiteles, ha nem ő.

Fotó: Imre Géza családi archívuma

A gyerekek sportágválasztására mennyire voltatok befolyással?

– Közvetlenül nem voltunk, az ő választásuk volt. Bence szinte soha nem nézett mesét, „csak” sportközvetítéseket. Öt és fél éves lehetett, amikor megkérte az édesanyját, hogy vigye el kézilabdázni. A Tromosban kezdődött a karrierje. Viccesen azt szoktam mondani: anyja után kódolva volt genetikailag. 2013-ban kipróbálta a vívást is, de nem jött be neki, visszament a kézilabdapályára. Ma már a nagycsapatba is meghívást kap. Már nagykorú, az érettségire készül. Szofi vele ellentétben igazi csajos kislány volt, mesékben élt, rózsaszín falak és hercegnők közt. Egyik nyáron baráti körben, családokkal nyaraltunk, amikor kiderült, hogy az ő lányaik is kézilabdáznak. Természetesen ő sem maradhatott ki, elment az egyik edzésre, és ott maradt. Azóta sem bánta meg, kapus. Ő mára tudatosabb lett, mint a bátyja, jobban odafigyel az étkezésre, testsúlyra, mindenre.

Fotó: Imre Géza családi archívuma

Jó testvérek?

– Alapvetően igen. Két teljesen más személyiség. Otthon néha még csipkelődnek egymással, de amióta külön szobájuk van, el tudnak szeparálódni. A sport és az ebből adódó közös baráti kör pedig összehozza őket. Bence egyébként már az NB I-ben és az NB II-ben is szerepel, balkezes, mint én. Szofi még utánpótláscsapatban játszik. Nagyon büszkék vagyunk rájuk.

Utazás, közös családi program. Hol voltatok együtt legutóbb?

– Sokszor sporteseményhez kötjük az utazásainkat. Ilyenkor szurkolunk a magyar csapatnak, mi vagyunk a „magyarock”, és a meccsek, versenyek között teszünk egy-egy nagyobb városnézést, kirándulunk, megismerjük más népek kultúráját. Így voltunk kint a 2018-as vízilabda Európa-bajnokságon Barcelonában, vagy a 2017-es vívó-világbajnokságon Lipcsében, ’19-ben Göteborgban, Bence nyílt serdülő Eb-jén. Szenzációs napok voltak, jó volt együtt.

Fotó: Imre Géza családi archívuma

Pandémia, összezártság. Milyen pozitívumokat hozott az életetekben a kényszerű együttlét?

– Ugyan bejártam dolgozni a Honvédba, Beának is volt munkája, mégis többet voltunk együtt. A gyerekek gimnazisták, az online oktatás minden előnyét, hátrányát élvezik. Több közös ebédünk volt, vicces házivideót készítettünk, néha közös mozgás, sport. A Népliget mellett egy lakóparkban van az otthonunk, sulijuk, az Altisz Alapítványi Gimnázium ötszáz méter, a Fradi csarnoka egy-másfél perc gyalog.

Közös mozgás?

– Van a közelben egy teniszpálya, ahova korábban többször elmentünk a gyerekekkel. Ma már gyorsabban elérik a labdát, mint én, meggondolom a csatát. Viszont, ha időt tudunk rá szakítani, futunk a Népligetben, bár itt is igaz, hogy gyorsabbak, inkább csak együtt indulunk, és párszáz méter után már csak a hátukat látom.

Ha újra „normális” életet lehet majd élni, mi lesz az első olyan családi program, amit most nem lehet megvalósítani?

– Bence októberben lett nagykorú. Felköszöntöttük, de nem úgy, ahogy korábban terveztük. Nagy ígéret egy közös, családi olaszországi túra, amint lehet, megszervezzük.

Mire vagy a legbüszkébb apaként?

– 2019-ben mindkét gyermekem bekerült a korosztályos válogatottba. Ez nem volt a mi elvárásunk, de így alakult, és nagyon büszkék vagyunk rájuk. Készült egy fotó, amin egymás mellett állnak, egy-egy aranyéremmel a nyakukban.

Fotó: Imre Géza családi archívuma

Közös szurkolás a gyerekeknek? Jártok együtt versenyekre? Ha szurkoltok egy-egy sporteseményen, van nézeteltérés?

– 1996 óta járok kézilabda-mérkőzésekre, sok minden ragadt rám. A gyerekek meccseire szívesen elmegyünk. Nagyjából értem a technikát, átlátom a taktikát, de az is biztos, hogy nem szívesen vitázom sem velük, sem Beával. Mégiscsak az ő közegük, nekik hazai terep.

Fotó: MOB/Szalmás Péter

Vállaltok sűrűn nyilvános szerepléseket?

– A pandémia most más helyzetet teremt, de korábban persze, sokszor hívtak minket, ha tudtunk, mentünk is. Legyen az sportágválasztó, vagy sportágnépszerűsítő esemény, fórum, pódiumbeszélgetés, vagy éppen a MOB 2019-es Valóra Váltó lángfutása, amikor a minszki Európa Játékok lángjával Beussal egymást váltottuk Budapest belvárosában. Van, hogy közös interjút készítenek – most is a családunk a téma. Megtisztelők ezek a felkérések. Az évtizedek alatt nagyon sokat kaptunk a sporttól mindketten, hálásak vagyunk az életünknek. Szeretnénk minél többet visszaadni. A gyerekek még „tiszták”, és a sport értékeiből, az olimpizmus eszmeiségéből minél többel szeretnénk megismertetni őket. Ha ezt megtesszük, máris megérte, valamit máris visszaadtunk.

(Nyitókép: Imre Géza családi archívuma)