Ha azt mondom harmincöt?

Azt válaszolom, 1988, Szöul.

Talált! Noha alapvetően MOB-elnökként kérdezzük, nem szabad megfeledkezni arról, hogy kétszeres olimpiai bajnok. Hogy éli meg az évfordulót?

Nagyon furcsa, hogy eltelt harmincöt év. Amikor nyolcvannyolcban az olimpiára készültünk, Hesz Misáék hatvannyolcas győzelme rettenetesen távolinak tűnt, ők pedig olyan öregurasnak… El se hiszem, hogy azóta eltelt harmincöt év. Sokszor felteszem magamnak a kérdést: milyenek lehetünk mi a mai fiatalok szemében?

Öregurasnak érzi magát?

Dehogyis! És ők sem érezhették magukat annak, de huszonévesen másként látja az ember a világot, mint közel hatvanévesen. A legnagyobb gyermekem az olimpia évében született, szóval, ha egyébként nem számolnám, miatta akkor is pontosan tudnám, mennyi idő telt el az olimpia óta. Fantasztikus év volt, fantasztikus időszak. Tizennyolc éves koromban ismertem meg a feleségemet, az olimpia előtti évben házasodtunk össze, ő felköltözött Győrből, én elmentem katonának, és nyolcvanhétben Káposztásmegyeren vettünk egy szép lakást.

Könnyen ment?

Dehogyis! Nagyon nehéz volt akkor lakáskiutalást szerezni. De valahogy mégis úgy alakult, hogy a klubvezetők mutattak egy kilencven négyzetméteres panelt, ami tök jó volt, csak hát egymillió ötszázezerbe került, nekünk pedig nem volt pénzünk.

Mennyi volt a fizetése?

Tízezer forint. De kaptunk kölcsönt a banktól és a Honvédtól is, így Katával lett saját otthonunk, és a felkészülés során nagyon sokat jelentett az a kiszámíthatóság, a nyugodt háttér, ami hála Istennek azóta is megvan.

Jó döntést hoztak.

Mindketten szeretünk jót teremteni. Én úgy voltam vele, ha megnősültem, szeretnék jó kapcsolatban élni. Ez máig nem változott.

Térjünk vissza egy kicsit Szöulhoz, ahhoz a szezonhoz.

Szerencsém volt, mert egész évben nagyon jó formában voltam, és azért is, mert Partinak (Parti János szövetségi kapitány) Csipes Feri volt a favoritja, úgyhogy az esélyesség terhe sem nyomott, nem tőlem várták az aranyat. Nehéz előfutamba kerültem, mondták is, hogy majd mennem kell egy reményfutamot, de sikerült megnyernem, csakúgy, mint a középfutamot – gyakorlatilag minden összejött azon a napon. És négyesben is nagyon jók voltunk, annak ellenére, hogy Ferinek másfél órával korábban nem ment az egyesben. Ma is élénken él bennem azoknak a napoknak az emléke.

Megünnepelték az évfordulót?

Minden évben megünnepeljük. Az idén Angyal Zolival, Czibulával, Ábrahámmal mentünk el vacsorázni az évfordulón, ettünk, borozgattunk, ez benne van minden október elsejében. Hódosi Sanyika Amerikában van, Csipes Feri meg valahova elutazott, de őket felhívtuk telefonon, úgyhogy megvolt a sztorizgatás. Nem is magáról az olimpiáról esik szó ilyenkor, hanem a sportban eltöltött húsz évről.

Baráti a viszonyuk?

Mindig jó közösséget alkottunk, családias hangulatban versenyeztünk a Honvédban, szerettünk ott lenni.

Lehet-e, kell-e visszahozni azt a hangulatot?

Néha azt gondolom, jó lenne, máskor meg azt, hogy ebben azért sok a nosztalgia is. A hetvenes-nyolcvanas évekbeli szociális környezetet, hangulatot nem lehet visszahozni, de a sport mindig is a közösségépítés egyik jó eszköze volt. A barátságok, amelyek a vízitelepen szövődtek, a mai napig megvannak, és a civil életben is sokat segítenek. Egyszerűen azért, mert a régi sportolókkal mindig van közös téma, van közös sztori – segítjük egymást.

Úgy beszél, mintha hiányozna.

A kajakozás, a bringa, a vízitelepi lét nagyon hiányzik…

Milyen időt menne ma ötszázon?

Nem lenne érdemes lemérni. Megvan a technikám, és van otthon kajak ergométerem, de a kondíció nyilván nem ugyanaz. A kajak amúgy ilyen: versenyzel évtizedekig, aztán kihagysz egy hónapot, kettőt, egy évet, és elvesztél. A korábbi sebességet már sohasem tudod elérni.

De a győzni akarás megmarad?

A versenyszellem mindenképp! Más kérdés, hogy mára rájöttem, nem kell mindenből versenyt csinálni, mert az élet másról szól. A nagy harcokat persze meg kell vívni, de nem minden nap, és nem kell minden csatába beleállni.

Vannak ma is olimpiai szintű harcai, győzelmei?

Nehéz kérdés. Nagyon sok élsportolót elveszítünk a civil életben amiatt, hogy azt az élményt, amit egy olimpiai győzelem jelent, nehéz pótolni, vagy nehéz hozzá hasonlót találni. Nekem az elmúlt időszakban egy-egy Formula 1-es rendezés, üzleti siker, vagy az, hogy a MOB-tagság támogat, felért ezzel. És ha a párizsi olimpia jól sikerülne, az már közelítene a régi érzéshez.

MOB-elnökként versenyzőpártinak tartják. Felkeresik a sportolók, megbíznak önben?

Alapvetően igen. Már versenyzőként is úgy gondoltam, tudom, mi kellene a sportnak. Nem véletlenül okoskodtam már akkor is, nem véletlenül voltunk mi az elsők között, akik érvényesíteni tudták az érdekeiket, például azzal kapcsolatban, hogy ki üljön a négyesbe. Senki sem vitathatja el, annak idején Csipes és én döntöttük el, kivel akarunk versenyezni a négyesben. És nem az döntött, hogy ki hozott nekünk reggel zsömlét a reggelihez, hanem az, hogy kivel tudjuk legyőzni a szovjeteket meg az NDK-sokat. Mert azok kemény csávók voltak.

Ezt az érdekérvényesítő képességet vitte tovább az életben?

Úgy érzem, igen. Mert bár ahogy említette, eltelt harmincöt év Szöul óta, én nem felejtettem el versenyzői fejjel gondolkodni, nem felejtettem el, mi kell a sportolónak a jó eredmény elérése érdekében. És próbálok tenni azért, hogy mindezt megteremtsük. De nem szabad ezt túllihegni sem, egy MOB-elnöknek nem kell előtérbe helyeznie magát, az egóra, ami az élsportban kellett, itt nem feltétlenül van szükség.

Tavaly elkezdték építeni a Team Hungary-t. Sikerült már e mögé a brand mögé érzelmeket, romantikát csempészni?

A Magyar Csapat volt, van és lesz, ez nyilvánvaló! Nem érzem, hogy eköré arculati kézikönyv kell, hiszen ezek mi vagyunk! S bár korábban nevezték máshogy, voltak értelmezésbeli különbségek, mi mindig is a Magyar Csapat voltunk! Az érzelmeket meg az eredmények teszik az egész mögé.

Hogyan tud a MOB segíteni az eredmények elérésében?

Az edzésmunka az egyesületekben zajlik, a szövetségek fogják össze a klubokat, de elindult például a MOB Kettőskarrier-programja, amely azért is fontos, hogy ne veszítsük el a fiatal sportolókat. Azt kell látni, hogy az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválokon, vagy az ifjúsági olimpiákon jól szereplő sportolók közül nagyon sokan azért nem érnek el semmit felnőtt korukban, mert már előtte befejezik a pályafutásukat. Mi ezzel a programmal abban igyekszünk segíteni, hogy a fiataloknak ne kelljen választaniuk a tanulás és a sport, vagy a munka és a sport között. Támogatjuk őket, ha a mentális felkészülésben van szükségük segítségre, vagy a rehabilitációban, esetleg a tanulásban. Keressük a megoldásokat. Még csak most indult a program, de már nagyon sok az érdeklődő, ez azt mutatja, hogy van rá igény.

Az idén sűrű évük volt, részt vett a csapat három multisport-eseményen, a dübörgő olimpiai felkészülésről nem is beszélve. Hogyan tekintene vissza az elmúlt hónapok versenyeire?

Az ifjúsági események nyilván sokkal családiasabbak, szerethetőbbek, és tudjuk, a fiatalok számára mennyire fontosak, hiszen sokan közülük az EYOF-okon tapasztalják meg először a nemzetközi versenyek hangulatát. Jó volt látni, hogy nemcsak a nyári, hanem a téli EYOF-on is arattak szép sikereket a magyar sportolók, jó volt nekik a lelátóról szurkolni, és azt a gondolatot dédelgetni, hogy egyszer ezek a fiatalok majd a nagy olimpián szerepelnek. Az Európa Játékokon fokozódott a hangulat, ott már az olimpiai kvótákért is zajlott a harc, ami nyilvánvalóan teljesen más szint. A lengyelek nagy kihívásokkal találták szembe magukat, hiszen eléggé szét volt szabdalva az esemény, tizenhárom városban zajlott, ennek ellenére nagyon jól sikerült mind rendezési, mind pedig a magyar eredmények szempontjából. És akkor következett a hazai atlétikai világbajnokság, ami minden szempontból az év csúcseseménye volt – elképesztő hangulatban versenyeztek a magyarok, az összes olimpiai sportág szereplőit láttam a lelátókon, és biztos vagyok benne, hogy az ottani hangulat nagyot tud dobni az egész olimpiai csapaton.

Apropó olimpia! Nemrég derült ki, hogy Budapest beszállhat az újonnan életre hívott olimpiai kvalifikációs sorozatba, amelynek második versenyét tartják nálunk június végén, vagyis innen gyakorlatilag már az olimpiára utazhatnak a breaktánc, a BMX freestye, a falmászás és a gördeszka sportág legjobbjai. Mit várnak ettől az eseménytől?

Sokan egyelőre nem érzik ennek a jelentőségét, de június közepére szerintem mindenki látni fogja, hogy ez egy nagyon klassz rendezvény. Ez az első olyan sorozat, amelyen használhatók az olimpiai szimbólumok, és olyan sportágakban zajlik, amelyekben mi nem tartozunk a világ élvonalához, viszont a fiatalok körében nagyon népszerűek.

Mit profitálhat ebből a magyar sport?

Az olimpiai eszme további népszerűsítését hozhatja ez az esemény, és lendületet kaphatnak a magyar sportálmok. Ezzel az eseménnyel az olimpiai sportágaknak az az arca mutatkozik meg, ami a világon már nagyon népszerű, de nálunk még kevéssé ismert. Hazánkban a vívással, az úszással, a vízilabdával, a kajak-kenuval, vagyis a magyar sikersportágakkal azonosítják az olimpiát, ám látni kell, hogy az olimpia ma már beköltözik a városokba, a terekre. Teszi ezt annak érdekében, hogy nyisson a fiatalok felé, hogy ne veszítse el őket sem.

Árulja el, ön nézi ezeket a sportokat?

A falmászás például odaragaszt a tévé elé. Jól szervezettek, izgalmasak, látványosak a versenyek – kimondottan tetszenek. És a falmászás rengeteg más sportág kiegészítője is lehet, ha megengedi, hogy hazabeszéljek, szerintem a kajakosoknak elképesztően jó lehet. Régen mi úsztunk, sífutottunk, de a falmászók a saját testsúlyukkal bánnak nagyszerűen, zseniális a mozgáskoordinációjuk, és a fogás a falmászásban legalább annyira fontos, mint a kajakban. Szóval jól össze lehetne kombinálni a kettőt.

Nemrég bejelentették, hogy öt új sportág csatlakozik az olimpia programjához a Los Angeles-i olimpiával kezdődően: baseball/softball, flagfootball, lacrosse, squash, krikett. Mit szól a változáshoz?

Az látszik, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság folyamatosan keresi a megújulás lehetőségét az olimpiai mozgalom számára. Mert bár ez a világ egyik legjobb brandje, tagadhatatlan, hogy nagyon sok kihívással néz szembe, és időről időre meg kell újulnia. Amellett, hogy támogatjuk a hagyományos sportágakat – amelyekben én magam is hiszek –, racionálisan kell gondolkodni, és figyelni, miként alakulnak a sportfogyasztási szokások, merre mennek a trendek.

Mit tehetnek önök ebben a helyzetben?

A felzárkózó sportágaknak sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni. Mert hogy várjunk el eredményt azoktól, akiknek edzéslehetőségük sincs? Párizs után azt várom, legyen megfelelő forrás ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket ne kelljen feltenni.

Mik az érzései az olimpiával kapcsolatban?

Nagyon összetett kérdés ez, amelyet nem lehet érzésből megválaszolni: százötven-száznyolcvan tagú csapattal számolunk az olimpiára, de jó esetben lehet ez sokkal magasabb is. Nyilván sok múlik azon, hogy a csapatsportágak közül melyeknek sikerül a kvalifikáció. Ami pedig az eredményt illeti, nyilván senki számára sem meglepő, amit mondok: nagyon ráfér a magyar sportra a jó olimpiai szereplés.

Min múlik majd?

Azt tudom mondani, hogy mind a Sportállamtitkárság, mind a MOB megtett és megtesz mindent azért, hogy biztosítsa a zavartalan felkészülést. Szóval egy-egy eredmény nem azon múlik majd, a sportoló tudott-e eleget edzeni vagy sem, volt-e elég táplálékkiegészítője vagy sem, állt-e mögötte megfelelő orvosi háttér. És az esélyes sportolókon sem múlik majd. Higgye el nekem, ők már most tudják, hogy mire képesek, már most tudják, hogy odaérhetnek. Ha senki más nem is hisz nekik, ha nem is tartják őket esélyesnek, ők tudják. Azért vagyok ebben ennyire biztos, mert én is tudtam. Aztán persze felvirrad a verseny napja, és akkor elválik, megvan-e az az áldott állapot, az a tökéletes összhang, ami a győzelemhez kell.

Van, hogy nem hibázik az ember, mégsem nyer?

Persze! Én Barcelonában például nem hibáztam a felkészülés során, és a döntőben sem rontottam el egyetlenegy csapást sem, de ez akkor a második helyre volt elég. Szerintem az a legfontosabb, hogy amikor a sportolóink felszállnak a Párizsból hazafelé tartó repülőre, ne kelljen azon gondolkodniuk, hogy ha nem hagyom ki azt a két edzést novemberben… Vagy hogy ha akkor, a döntőben másként csináltam volna… Hogy ne kelljen semmit megbánniuk. A legtöbb, amit egy sportoló tehet, hogy a felkészülés és az olimpia során is száz százalékot nyújt. Ha ez megvan, és a harmadik helyre elég, vagy az ötödikre, akkor nem lehetnek elégedetlenek. Persze, én olimpiai bajnokként és MOB-elnökként is nyilván a lehető legtöbb aranyéremnek, éremnek örülnék, azért szurkolok, azért teszek meg mindent.

(Sport 2023/Tóth Anita; fotó: MOB-Média/Szalmás Péter)