Kamuti Jenő egy igazán színes egyénisége mind a magyar, mind az egyetemes sportnak. A „fair play” szó hallatán is egyből ő jut eszünkbe, hiszen a nemzetközi bizottságnak immár több mint húsz éve tölti be az elnöki tisztjét. Beválasztották a Nemzet Sportolóinak sorába, de választott hívatásában, sebészorvosként mind a MÁV Kórházban, mind a pást mellett életeket mentett, avagy hosszabbított meg. Humora páratlan, mindig van egy jó sztori a tarsolyában. A legnagyobbaktól tanulhatott, hiszen mestere a legendás Bay Béla volt, de első plasztronját sem akárkitől örökölte, Elek Ilona, hazánk első női olimpiai bajnoka volt annak korábbi gazdája. Azt is tudjuk, hogy 1977-ben megkapta az UNESCO Fair Play-díját, melyet – a legenda szerint – felajánlott egy budapesti sportfilmfesztiválon a Tűzszekerek című kultikus alkotásnak. Ezekből is kiolvasható, hogy Jenő élete több regényre elegendő munícióval szolgálna bármilyen író számára, így mi meg sem kíséreltük egy hagyományos köszöntőben ezeket lajstromba venni, hanem gondoltunk egyet és leültünk Jenővel beszélgetni.

Jeles dátumhoz érkeztünk, így adja magát a kérdés, hogy érzi magát?

Köszönöm szépen, nagyon boldog vagyok. Relatíve egészséges is, és ha tehetem, naponta végzek valami testmozgást is. Öt évvel ezelőtt még indultam a veterán vb-n csapatban, életem egyik nagy élménye volt, hogy azt sikerült megnyernünk. A dobogón mellettünk az oroszok és az amerikaiak álltak, mi pedig rém büszkék voltunk, hogy ilyen kis nemzetként sikerült őket megelőznünk. Ezen a versenyen is az motivált, ami gyakorlatilag az egész sportolói pályafutásom alatt is az ars poeticám volt, miszerint „nyerni, de ne minden áron”.

Hogy lett önből vívó?

Nem szégyellem kimondani, de a Jóisten akarta így. Hogy egy zsoltárt idézzek: „Aki hisz, az meghallgatatik!”. A szüleim Debrecenben éltek, ahol a 1936-os berlini olimpia után a híres Arany Bika szállóban egy vívóbemutatót tartottak. Édesanyám Gerevich Aladár és Kovács Pál asszóját látva odafordult apámhoz, és azt mondta, hogyha fiúnk születik, akkor az vívni fog. Én ’37 szeptemberében születtem meg.

Egy korábbi interjúban említette, hogy a mexikói olimpiára vitt magával egy magnót, hogy az asszók között zenét hallgathasson.

Úgy gondoltam, a tokiói olimpia után már nem vívok tovább, ám Bay Béla bácsi, az edzőm, valamint a családom rábeszélésére mégis folytattam, így ott lehettem Mexikóvárosban is. Az akklimatizálódás miatt hat héttel korábban utazott ki a magyar csapat, én pedig tudatosan készültem arra, hogy a várakozás alatt legyen valami, ami két edzés között kikapcsol, így még otthon felvettem a rádióból egy csomó zeneművet. Beethoventől egészen a Shadows-ig terjedt a repertoár, így minden hangulathoz találtam megfelelő aláfestést, ami, ha kellett megnyugtatott, ha kellett motivált. Öt olimpián jártam versenyzőként, és még tizenötön más-más titulusban is részt vehettem, de számomra a mexikói volt a legmaradandóbb élmény, minden tekintetben.

Hogyan gondol vissza erre az elmúlt 85 évre?

Mindig arra tanítottak, törekedjek rá, hogy becsületesen éljek, legyen valami örömöm az életben. Pórbáljam meg mindig mindenben észre venni a jót, és a szépet. Szoktam mondani, hogy a legszebb dolog adni, valamint hagyni kell, hogy szeressenek, mert ez a kettő számomra összefügg. A tolerancia, a szolidaritás a tanulni vágyás gyerekkorom óta elkísér, erre neveltek a szüleim. Az újtól, az idegentől nem félni kell, hanem megtanulni.

Hogy telnek a napjai?

Nehezen tudok nemet mondani bármilyen közösségi meghívásra, találkozásra, úgy érzem, feladatom van. Huszonkét éve vagyok a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke, melynek szellemiségét hirdetnem kell. Jómagam pályafutásom végén, annak elismeréseként kaptam meg a díjat, azóta is próbálom úgy élni az életem, hogy megfeleljek ennek a kitüntetésnek. Meggyőződésem, hogy a hit segít becsületesnek lenni. Az orvostudományban is az a beteg, aki nem hisz a gyógyulásban, nem is fog meggyógyulni. Ez az, ami engem is karbantart, ami egész eddigi életemet is áthatotta.

Kívánjuk, hogy az Isten éltesse még sokáig Kamuti Jenőt!