Az öt olimpiáról – kivételes produkcióként – három arany-, egy-egy ezüst-, illetve bronzéremmel hazatért balkezes bombázó (1948 és 1964 között) kapitányként 1976-ban a válogatott élén újabb olimpiai első hellyel tette fel pályafutására a koronát.
Három, hozzá közel állt világklasszist kérdeztük meg: ők hogyan emlékeznek Gyarmati Dezsőre, a közös élményeik, a személyes kapcsolatuk alapján.

"Közöttünk egy generációnyi korkülönbség volt, így azt nem mondhatom, hogy a legbelső baráti köréhez tartoztam – válaszolt az érdeklődésre Dömötör Zoltán, aki az 1964-es, tokiói olimpián azzal a szovjetek elleni bizonyos, aranyat érő ejtésével tette igazán ismertté és híressé önmagát.
– Játszottunk együtt Dezsővel az Újpesti Dózsában és a válogatottban is – mivel alapvetően más stílust képviseltünk, így az volt a lényeges, hogy nagyon jól kiegészítsük egymást. Gyarmati úgynevezett álló centert játszott leginkább és legszívesebben, nekem viszont sok úszással kellett előnyösebb pozíciókat kiharcolnom. Az összhang azonban mindig megvolt egymás között és ez volt számomra a legfontosabb."

Az egykori játékostárs után azt a pólóst szólaltattuk meg, aki játékostársként, majd edzőtársként is nagyon sokat volt együtt az eltávozott nagysággal.

"Mit mondhatnék azután, hogy nem kevesebb, mint hetven éve ismertük, szerettük és becsültük egymást – vallotta meg dr. Kárpáti György, mindenki Gyurikája.
– Ameddig lehetett, mellette voltam a kórházban is, és csak azután utaztam el Olaszországba, hogy ő végleg itt hagyott bennünket.

Itt egy mély levegővétel következett, majd az ugyancsak háromszoros olimpiai bajnok Kárpáti konkrétumokat is mondott a Gyarmati Dezsővel volt sokoldalú kapcsolatáról.

"Bár játékos pályafutásom során is rengeteg, közös élményben, kalandban volt részem vele, mégis inkább a mellette töltött másodedzői évekre emlékeztetnék. Ez egy tíz esztendőn át tartott periódus volt. Ő volt, aki mindig kőkeményen megadta az alaphangot, én pedig a finom hangolást végeztem. De azt is mondhatnám, hogy én voltam a villámhárító, nekem kellett levezetnem az esetleges feszültséget közte és a játékosok között. Amikor ennek vége lett, majd sok év után kezdtünk megöregedni, ha lehet, még mélyebb lett a barátságunk. Most ennek is vége szakadt…"

A Gyarmati edzői karrierjének csúcsát jelentő 1976-os, olimpiai bajnok magyar együttes egyik oszlopa, Faragó Tamás volt. Természetesen „Tonó” is szívesen megosztotta egykori mesterével kapcsolatos emlékeit.

"Talán közös, vagy hasonló tulajdonságaink okán is alakult úgy, hogy egyfajta apa-fiú kapcsolat alakult ki közöttünk – így dr. Faragó.

– Elfogadtuk egymás tehetségét és életvitelét is. Legelőször rajongtam érte, minden utasítását vakon követtem. Később olykor ellenálltam neki, „kóstolgattuk” egymást. Az idők múlásával – nagyságrendileg, amikor már elhagytam a negyven évet – azt a luxust is megengedhettük, hogy barátok legyünk. Talán hihetetlen, de szinte soha nem a vízilabdáról beszéltünk, hanem az életről, az ő tapasztalatairól, amelyeket majd én is meg fogok érni – mondta.

– Mivel ő negyedszázaddal előttem járt, így a mi barátságunk eléggé különös, de a korkülönbség ellenére is folyamatos volt. Nehéz volt közelről látnom, ahogy vesztette el az erejét, de ekkor is nőtt a szememben, mert el tudta fogadni a rá nehezedő, új helyzetet. Többször is elbúcsúztunk egymástól és ilyenkor is kemény tartásról tett tanúbizonyságot. Sajnos, az élet ilyen. Ahogy apám mondta: vagy fiatalon halsz meg, vagy megöregszel. Gyarmati Dezső szép kort ért meg… "

Végső búcsú Gyarmati Dezsőtől

(Forrás: Jocha Károly)