A kétezres évek elején Turák Péter kollégámmal hivatalosak voltunk az irodájába. Igaz, hogy az első lépést mi tettük meg, mi kerestük meg őt, de onnantól, hogy a találkozó időpontját ő adta meg, ő volt a leader. Szerette irányítani a folyamatokat maga körül. Határozott, erőtől duzzadó, kortalan, bajszos sportvezető fogadott egy olyan környezetben, ahol minden róla szólt. Ringben, díjátadón készült fotók díszítették a dolgozószobája falát, mindegyiken ő volt a középpontban. Hol küzdött, hol díjat adott át, hol pedig egy oroszlánkölyköt tartott a nyakában. A Magyar Kick-Boksz Szövetség elnökével találkoztunk, és ajánlatot tettünk a sportága sajtóban való megjelentetésére. Ricsi, azaz dr. Leyrer Richárd hamar rábólintott az együttműködésre. Ott és akkor kezdődött a közös munkánk.

Olyan volt, mint egy bivalyerős forgószél. Nem tűrte, ha az ügyek nem úgy haladnak, ahogy azt ő elképzelte. Ha kellett, akkor felemelte a hangját, kemény volt, de valahol nekem mindig az az „elnök úr” maradt, akit mindig felhívhattam, független attól, hogy a világ melyik pontján volt. Talán nem tűnik nagyképűnek, de mindig számíthattam rá. Mindent meg tudtam beszélni vele.

Az egész életét a küzdelemnek szentelte. Bokszolt a Honvédban, majd karatézott is. A Magyar Kick-Boksz Szövetség élén pedig nagyon büszke volt a magyar kick-bokszosokra. „Ezek az emberek olyan életutat jártak be, hogy bármelyik hollywoodi producer beépítené a filmjébe. Ezek a magyar sportemberek világsztárok” – bizonygatta mindig.

A ránézésre +100 kilós sportvezető rendszeresen sportolt. Konditerembe járt, fontosnak tartotta, hogy jó erőállapotban álljon a napi kihívások elé. Rendkívül aktív volt, és nem ismerte azt a szót, hogy lehetetlen. Ezt azoktól a kollégáitól is elvárta (megkövetelte), akikkel együtt dolgozott. A MOB nem olimpiai sportágakért felelős tagozatának vezetője lett.

A 2013-as kolumbiai világjátékokon személyesen igyekezett erősíteni a magyar sportdiplomáciát. Dél-Amerikában is fanatikus volt, intézkedett, szurkolt a magyar sportolókért és csapatvezetőként számon kért. Nem gondoltam volna, hogy a Caliban megrendezett nem olimpiai sportágakat felvonultató világjátékok az utolsó olyan verseny lesz, amelyen együtt dolgozunk. Hatvanhat éves korában ő döntött úgy, hogy itt a vége, mert a gyilkos kórból nem kért…

A kolumbiai Caliban, egy csendes kis szállodában, a mellettem lévő szobában lakott. Nagyon komolyan gondolta, hogy a nem olimpiai sportágakból a világjátékokon ki kell hozni a maximumot. Ezt minden reggelinél a tudtomra adta, de fejben már készültünk 2017-re…

Saját zsebből a Kolumbiában dolgozó magyar médiacsapatot és több sportvezetőt is meghívott egy kiadós vacsorára az egyik olyan napon, amikor nem volt magyar versenyző. Felvetődött, hogy a 2017-es budapesti pályázat után (amelyet a magyar főváros elveszített a lengyel Wroclawval szemben), esetleg a 2025-ös világjátékokat meg lehetne pályázni. Viccesen számolgattuk, hogy ki hány éves lesz majd akkor. Nem gondoltam volna, hogy a 2015-ös sportévkönyv írásakor pont dr. Leyrer Richárd lesz az, akiről már múlt időben beszélünk.

Ricsi! Elnök úr! Nem hittem a fülemnek, amikor január elején az éppen aktuális rádióműsorom anyagait vágva, felvettem a telefonomat. A hívó Siklós Erik (a MOB marketing és kommunikációs igazgatója) volt. Tőle tudtam meg a szörnyű hírt. Pár nappal korábban beszéltem Veled telefonon, nem sejtettem, hogy az lesz az utolsó…

Biztos vagyok benne, hogy mindent átgondoltál a végzetes lépés előtt. Ez a te döntésed volt. Ez annyira „leyreres” volt.

Soha nem tűrt ellentmondást. Kemény volt, maximalista, és erős. Hatvanhat éves korában hagyott itt minket, a magyar sportos társadalmat, a magyar olimpiai családot. Hatvanhat évesen, melyből egy laza tízest nyugodtan letagadhatott volna…

(Sport 2015/Bányász Árpád, fotó: MOB/Szalmás Péter)