Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy 329 meccsen 273 győzelmet, 16 döntetlent és csupán 40 vereséget szenvedő vízilabdacsapat. Ők voltak a Kemény legények. Kiknek nem minden napi szériájáról most film készül Zákonyi S. Tamás rendezésében.

A vízilabdát valamikor az 1800-as évek végén a ködös Albionban találták ki, de talán szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy töretlenül magas szinten játszani csak kis hazánk uszodáiban nevelkedett vízi gladiátoraink tudnak. Az olimpiai játékok 125 éves történelme alatt midig voltak aranycsapataink, már a ’30-as években mi oktattuk a világot, de a II. világháború után meg gyakorlatilag mi tanítottuk meg játszani ellenfeleinket is, majd a ’70-es évek aranykorát követően – egy gazdaságtanból vett hasonlattal élve – bekövetkezett egy Kuznets-ciklus, hiszen egészen a millenniumig kellett várni egy újabb világverő alakulatra.

A sydney-i olimpia idején még nem volt annyira digitális a világunk, mint mostanában, így a Kemény legények olimpiai aranyát vagy a TV-közvetítés előtt ülve, vagy a rádión hallgatta az ország apraja-nagyja. Így volt ezzel Zákonyi S. Tamás filmrendező-producer is, aki már kamerájával várta az Ausztráliából hazaérkező aranygépet, rajta a nemzeti tizenhárommal. Akkor határozta el, hogy ezt a nem mindennapi csapatot végigköveti, s megpróbálja megfejteni, mi a sikerük titka… A hosszú évek és a sok-sok felvétel ellenére eddig dobozban maradtak ezek, a történelmi felvételek, hiszen az élet és a munka olykor közbeszólt.

2020. június 18-án elhunyt Benedek Tibor. Tömegek zarándokoltak el aznap este a Hajóshoz, hogy leróják kegyeletüket egy kivételes sportoló és ember előtt. Köztük volt Zákonyi is, kihez gyertyáját meggyújtva így fordult hátra Molnár Tamás: „Mire vársz még?!”. És valóban… Így cirka másfél éves előkészítés eredményeként, 2021. szeptember 23-án, napra pontosan 21 évvel az után, hogy a Kemény-legények vízbe ugrottak a sydney-i olimpia első csoportmeccsén (7-4 nekünk a görögök ellen), sajtótájékoztató keretében jelentették be, hogy 2022 tavaszán elkezdik forgatni azt az egész estés dokumentumfilmet, melynek főszereplői az ötkarikás játékokon egymás után háromszor a dobogó tetejére álló magyar férfi vízilabda-válogatott tagjai. Zákonyi S. Tamás már korábban leforgatott anyagait egyéb archív felvételek, valamint a csapattagokkal és szövetségi kapitányukkal, Kemény Dénessel forgatott mélyinterjúk egészítik majd ki, így áll majd össze a végső mű, amelyet a tervek szerint 2022 decemberében mutatnak be a mozivásznon.

A sajtótájékoztató után Varga Dénest kérdeztük a készülő filmről:

A készülő film által felölelt idő gyakorlatilag kétharmada a gyerekkorodról szól, a végére pedig te lettél az egyik főszereplő. Hogyan élted meg anno ezt az egészet?

Korábban a sajtótájékoztatón említettem, hogy akkor én voltam olyan pofátlan, hogy teljesen természetesnek vettem, hogy odakerültem. De most visszatekintve, különösen az elmúlt tizenhárom, válogatottban eltöltött évet tekintve az egy kivételes dolog volt, hogy én akkor ezek közé a játékosok közé be tudtam kerülni. Az, hogy elfogadtak, valahol evidens, mert az, hogy én ilyen fiatalon csöppentem közéjük csak úgy működhetett jól, ha ők akceptálnak engem. Továbbá én is törekedtem arra, hogy megszolgáljam a helyem, hogy ne tudják rám húzni, hogy csak Kemény Dénes jóindulatából kerültem oda. Voltak kitűzött céljaim mind az olimpiára, mind egyéb világversenyekre lebontva, amikért tettem, hogy utána jogosan akaszthassanak aranyérmet, érmet a nyakamba.

Mi az, amit tanultál tőlük, és most át tudtad adni a tokiói csapatnak?

Azon kívül, amit minden játékos magába szív a példaképeitől, azt a fajta csapatkohéziót, szeretetet, egységet és elfogadást, ami a sikerük titka volt annak a generációnak, próbáltam beágyazni, csak ez nem olyan egyszerű. A mostani csapatból körülbelül heten voltunk idősebbek a többieknél, akik már több mindent megéltünk, amit ők nem. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy nem biztos, hogy ugyanazzal a mentalitással közelítenek a sporthoz, az élethez, vagy bármihez. Ezzel nem őket akarnám kritizálni, hanem a sikeres nagy generációt akarom még magasabbra emelni. Egyszer Kiss Gergőt “betaláltam”, hogy miért volt ő olyan izmos és nagy? Akkor azt mondta, hogy minden nap csinál edzés után 100 felülést, 100 guggolást és 100 fekvőtámaszt. Ami akkor nem tűnt nagy dolognak, de most már látom, hogy azért lett ő háromszoros olimpiai bajnok, mert ezt következetesen minden nap megcsinálta. A mai generáció tagjai közül pedig nem biztos, hogy ezt bárki is így végigvinné.

Amikor tinédzserként bekerültél abba a csapatba, ki volt rád a legnagyobb hatással, kire figyeltél, vagy vett a szárnyai alá?

Egészen az utolsó Vasasos évig (2010 – a szerk.) értelemszerűen nagyon hallgattam Danira, a testvéremre. De kezdetekben Kis Gábor és Hosnyánszky Norbi is sokat segített, hiszen korban ők voltak hozzám a legközelebb. De bárki, aki velem szóba állt és jót mondott, azt szívesen vettem. Én voltam az a fél, aki bár nem úgy tűnt, de a magam módján szerettem volna alkalmazkodni.

Szerinted a mostani fiatalok úgy tekintenek rád a csapatban, mint anno te az akkori nagyokra?

Alapvetően az eredményeket nehéz megkerülni, de nem tudom, hogy ez a mai világban számít-e még valamennyit. Azt tudom, hogy vannak fiatalok, akik igen; viszont azt is tudom, hogy amikor én fiatal voltam, ugyanúgy tudtam azt is, hogy Faragó, Csapó, Sudár, Molnár Endre stb. olimpiát nyertek ’76-ban, és itt a sajtótájékoztatón Székely Bulcsú most elmondta, hogy ők már 2000-ről nem mesélnek a gyerekeknek, mert az olyan régen volt. Ebből a szempontból is változnak az idők.

Lassan két hónapja vége a tokiói játékoknak. Hogyan tovább?

Ez egy rendhagyó helyzet, hogy csak három év van az olimpiáig. Ráadásul ebből az első, a 2022-es is rendkívüli, hiszen pont a bajnokság közepén lesz egy világverseny, amire hülyén nézne ki nem elmenni, hiszen előtte is, utána is és közben is csúcsformában kell lennem, így miért ne menjek el egy ilyen világversenyre?! Utána, ha az Eb-t ki is hagyom, lesz egy teljes nyaram pihenni és töltekezni a családommal, de még is játszottam egy világversenyen. A ’23-as év, ami picit döcögősebb, de ott már tétje van, hiszen kvalifikálni lehet az olimpiára, tehát az egész úgy alakul, hogy nem is nagyon tehetem meg, hogy ne játsszak tovább a válogatottban…

(Képek: MOB/Szalmás Péter)