Azt, hogy Benedek Tibor nincs többé — fizikai valójában —, még két év távlatából is nehéz leírni. Nem túlzás azt állítani, hogy egy ország adná oda a bal kezét azért, hogy ő még mindig köztünk lehessen. Talán soha nem volt olyan összezárás és részvét, mint Tibor esetében, akinek a halálakor több ember zarándokolt el a Hajóshoz gyertyát gyújtani, vagy egy szál virágot letenni, mint a magyar-horvát vb-döntőre, pedig utóbbi is ezres nagyságrendben volt mérhető. A kép azóta is ott van, ahogy mécses is, virág is mindig van előtte. Ám Benedek Tibor nem csak eme 93.025 négyzetkilométeren meghatározó tényező, hiszen nem is olyan rég a vizes vb-n is lerótták kegyeletüket más nemzetek csapatai az emlékhely előtt, illetve a YouTube-ra beírva a nevét is számtalan külföldi készített és töltött fel róla megemlékező videót. De talán a legjobban mégis Alexandar Sapics két évvel ezelőtti levele mutatja meg, mekkora ikon is volt ő valójában ebben a sportágban. Ám ahogy felesége, Benedek-Epres Panni mondta nemrég a Benedek Tibor Emléktorna kapcsán, „Tibort ne gyászoljuk, hanem ünnepeljük!” – így teszünk mi is.

Az ember Benedek Tibor élettörténetét olvasva hajlamos hinni a nagybetűs Sorsban és a felsőbb hatalmakban. Hiszen az 1972. július 12-én Budapesten született klasszisunk igazi színészdinasztia sarja, édesapja Benedek Miklós Kossuth-díjas színművész, rendező, a Macskafogó Mr. Teufelének hangja, nagyapja, akinek a nevét kapta, pedig szintén korának legendás színpadi alakja volt. Ám az élet úgy hozta, hogy Tibor már egészen kicsi gyerekként megismerkedett az uszodával, és a vízilabdával, aminek aztán egész életét szentelte.

Gyerekkorában gerincproblémáira az úszást javasolták, amit egy idő után édesanyja túl monotonnak érzett csemetéje számára. Édesapja a legendás Fészek Klubban együtt kártyázott Csapó Gáborral, az ő javaslatára és közbenjárására került Tibor a KSI-be, amely már akkor is műhelynek számított vízilabdában. Egy interjúban elmesélte, hogy akkor határozta el, hogy belőle is olimpiai bajnok vízilabdázó lesz, amikor csapatával először nyerte meg a korosztályos bajnokságot, ami után egy bizonyos Horkai György adta át nekik az érmeket. Könnyű lenne azt mondani, hogy innen sima út vezetett az Olümposz tetejére, de ahogy a legjobb filmekben, úgy Benedek Tibor élete is tele volt csavarokkal, fordulópontokkal, leküzdendő akadályokkal, melyeken átevickélve, megküzdve a hős végül elnyeri jutalmát.

Ahogy fentebb írtuk, Tibor világot jelentő deszkája az uszoda volt, és ahogy egy jó színész is napi szinten készül a szerepére, úgy hősünk is nap nap után gyakorolta azokat a mozdulatokat, melyek végül a világ legjobb balkezes vízilabdázójává tették. A válogatottba 1991-ben került be és úgy lett ő a ’90-es évek elejének legismertebb pólósa idehaza, hogy nem éppen az volt címeres sapka szinten a legfényesebb időszak, hiszen Barcelona és Atlanta mérlege hatodik és negyedik hely, igaz előbbin gólkirály lett. Viszont klubszinten az Újpesti Dózsával sikert sikerre halmozott, nemzetközi szinten is. Ekkor még a saját eredményei és a gólszerzés motiválta leginkább, ám a két érem nélküli olimpia nyomokat hagyott benne is.

Sokszor sok helyen „megénekelték” már, hogy amikor 1997-ben a friss kapitány, Kemény Dénes megtartotta az első edzését a nemzeti csapatnak, félrehívta Tibort, és megkérte, többé ne legyen gólkirály. Nos a feladatot teljesítette, hiszen nem ő lőtte a legtöbbet, viszont nyert három olimpiát, egy világbajnokságot, egy Európa-bajnokságot és még számtalan érmet válogatott és klubszinten egyaránt. Ám e látszólagos sikerszériát is meg-meg akasztották azok a bizonyos leküzdendő akadályok…

Az első ugye önmaga egójának legyőzése, hogy ne ő akarjon minden labdát a kapuba tuszkolni. A második a ’99-es dopping-botrány, melyben egy orvosi figyelmetlenség miatt vele akartak példát statuálni. A vízilabda az a sportág, ahol lehet doppingolni, de minek?! Hiszen attól, hogy valaki gyorsabban úszik, vagy rásegít az állóképességére még nem fogja a kaput jobban eltalálni. Ám ez nem éppen szokta érdekelni az öltönyös, asztal mögött ülve döntnököket, viszont erre kár is több szót fecsérelni. Szokták mondani, hogy le kell érni a lejtő aljára, hogy onnan újra neki tudjunk rugaszkodni. Nos Benedek Tibor megjárta a Mariana-árkot és onnan pedig nemhogy a Mount Everest tetejéig jutott, hanem még tovább is.

Ahogy Csurka Gergely Győzelemre születtek című könyvében mondta: „Minden kudarc után fel kellett építeni magam, márpedig azokból adódott elég sok a múltban Sokszor gondolkodtam azon, hogyha ilyen lettem volna, mint most, vajon mennyit segíthettem volna az atlantai csapaton. És mindig rájövök: semennyit. Mert akkor egyszerűen nem lehettem ilyen. Ez egy folyamat, felcserélhetetlen állomásokkal. Ahhoz viszont, hogy a vége jó legyen, hogy úgy alakuljon az egész, ahogy az én esetemben is, egyedül nem vagyok elég. Abban kell szerepet vállalnia az edzőnek, általa lesz teljes a folyamat, neki is óriási felelőssége van abban, miként épülnek ki a játékosok közötti kapcsolatok, az úgynevezett hierarchia. Ha belegondolok, az új generáció és (Kemény) Dénes érkezése tette törvényszerűvé, hogy aztán felértünk a csúcsra, mert sikerült végérvényesen összejönnünk. Egy csapatban mesterségesen is fent lehet tartani a jókedvet, az azonban nem sokat ér. Most először volt meg az őszinte összhang. Amikor kikaptunk, akkor is csapat tudtunk maradni.”

Ahogy aztán csapat tudtak maradni még hosszú-hosszú éveken keresztül. Az athéni játékok után Tibor szívritmus zavarai miatt elköszönt ugyan a válogatottól, de 2007-ben mégis visszatért. Ahogy akkor fogalmazott: „Én harcos vagyok. Minden edzésen, minden mérkőzésen megtalálom azt az embert vagy célt, akit vagy amit le kell győznöm. Ilyenkor érzem, hogy férfi vagyok, hogy harcos vagyok. És ha ez még sikerrel is párosul, az szinte mindennél többet jelent számomra" – mely kijelentést az akkori sajtó is úgy kommentálta, hogy buzog benne a tettvágy annak elérése érdekében, hogy háromszor zsinórban is olimpiai bajnok legyen a magyar férfi vízilabda-válogatott. Mint tudjuk az lett, Tiborral az élen. Sokat elmond az a nyilatkozata, amit már éremmel a nyakában adott a pekingi döntő után. A riporter kérdésre mondta azt, hogy neki mindig a sydney-i arany lesz az első, onnantól minden más csak ajándék, az volt az, ami megfordította a sors kerekét, felülírt minden korábbi csalódást és mélypontot.

Nekünk Benedek Tibor volt az ajándék. Ajándék a játéka, az elszántsága, az elhivatottsága és az alázata, amivel játékosként, majd később szövetségi kapitányként, edzőként és szakmai vezetőként is minidig a legjobbra törekedett. Ahogy egy interjúban fogalmazott: „Az edzőim belém nevelték, hogy minden gyakorlásnak értéke van. Ezért minden edzésen a legjobbat kell kihoznom magamból. Nagy harcosnak tartom magam, mindig is igyekeztem megfelelni az elsősorban magammal szemben támasztott várakozásnak. Mert így jó esély van a sikerélményre, és az máris párosulhat hittel. S ha hiszek magamban, akkor tudom, nagy baj már nem érhet."

Tibor tényleg nagy harcos volt. Életének utolsó időszakában, az UVSE kispadján a szörnyű korral küzdve is csodát tett, hiszen egy csikócsapatot kormányzott az OB 1 felsőházáig. Azok közül a „gyerekek” közül ma már többen hazai élcsapatoknál bontogatják a szárnyaikat, valamint a válogatottba is meghívást kaptak. Még mindig nehéz erről írni, hiszen az emberben – főleg a vízilabdához közel állókban – benne van a „mi lenne, ha…” érzés. Olvasva a rengeteg egykori interjút és azóta született cikket, megemlékezést, össze-össze szorul a torok, párás lesz a tekintet. De igaza van Epres Panninak, ünnepelni kell, nem temetni. Ápolni kell Benedek Tibor emlékét, hiszen bennünk, általunk él tovább.

Mindenkinek vannak az életében olyan emberek – akár ismeri őket személyesen, akár nem –, akik meghatározóak lesznek számára. Az elmúlt 21 évben, mióta a vízilabda bepottyant az életembe sokszor merítettem erőt a válságos pillanatokban Benedek Tibor történetéből. Mindig, mint egy „vezérlő csillagra” tekintettem rá. Életem egyik legnehezebb munkája volt két évvel ezelőtt megírni a nekrológját, melynek azóta is utálom minden egyes betűjét, mert valahogy disszonanciát okoz bennem és a világban, hogy arról kell írni ő már nincsen. A halála napján én is kint voltam a Hajósnál. A barátaimra vártam a Margit-híd szigeti bejárójánál egy meggyújtásra váró mécsessel a kezemben, mikor észrevettem felettünk egy szivárványt az égen…