A mob.hu a szerdán útrakelők egyikét, a tőrvívó Juhász Katalint kérte beszélgetésre.

„Jómagam elég sokat utazgatok, de elsősorban itt, Európában” - válaszolt az utazási lázat firtató kérdésre Tokió 1964-es bajnoka. „Egy ilyen hosszú repülés azért egészen más, mint amikor felkeresem a Spanyolországban élő fiamat és családját. Jómagam egyébként koromhoz képest kimondottan egészségesnek merem mondani magamat annak ellenére is, hogy a térdfájásom miatt sétapálcával vagyok kénytelen közlekedni. De azért az idő múlását én sem tudom megállítani, s ha máshol nem, az egyre szigorodó biztosítási feltételeken keresztül érzem, hogy kétszer harminc éves is régen elmúltam már...”

- Hölgyről lévén szó, a pontos évszámot nem firtatnám különösebben - elég, ha be van írva a személyi igazolványba a dátum. Az viszont közérdeklődésre tarthat számot, honnan indult Juhász Katalin és hogyan jutott el az 1964-es olimpiára?

„Bizonyára sokan meglepődnek, ha azt olvassák, hogy a tőrvívásban olimpiai bajnok magyar csapat egyik tagja előbb a kosárlabdázásba volt beleszeretve. Pedig így történt, hiszen Hódmezővásárhelyen nagy élet volt ebben a labdajátékban, ráadásul komoly példaképek is lebegtek a kosarazás kedvelői előtt. Onnan indult például a későbbi Európa-bajnok Bencze János is, aki sajnos idén nyáron végleg itt hagyott bennünket. Ezekben az években egyébként a Bethlen Gábor Gimnázium tanulója voltam és Banga Sámuel testnevelő tanáromnak nagyon komoly része volt a sport iránti érdeklődésem fokozásában.”

- A kosarazásból mikor és miért váltott át a vívásra?

„A család régi, jó ismerőse, a civilben gyógyszerész Papy Lajos beszélt rá, hogy barátkozzak a sportággal. Ő vitt el első alkalommal egy vívóedzésre. Tetszett is a dolog, de gimnazistaként nem lehettem társadalmi klub tagja. Ezért csak az érettségit követően, már mint szegedi egyetemi hallgató, igazolhattam le magamat előbb a Szegedi Postásba, majd a Szegedi Haladásba. 1952-ben országos ifjúsági bajnok lettem, a fővárosba viszont csak a vegyész diploma megszerzését követően, 1956-ban költöztem fel. A Budapesti Haladás sportolója lettem, s végig kitartottam a nagy olasz mester, Italo Santelli tanítványa, Szabó László mester mellett.”

- Az eredmények ismeretében elmondható, érdemes volt hűségesnek lennie...

„1957-ben a női tőr egyéniben kiharcolt országos bajnoki címemet az OB talán legnagyobb meglepetéseként emlegették, amelyet követően két hét múlva már Párizsban, a felnőttek világbajnokságán léphettem pástra. Újabb két év elteltével pedig a budapesti Vb-n megszereztem első csapat világbajnoki címemet is., miután a gyengébben sikerült egyéni vetélkedés során, egyedüli magyarként jutottam a nyolcas döntőbe.”

- A budapesti ötödik helyezés után 1962-ben és 1963-ban is egyéniben bronzérmet harcolt ki. Így érkezett el az1964-es olimpiához, ahol egyéniben Rejtő Ildikó győzelmét várta a szakma, csapatban pedig a szovjet-magyar párviadal folytatására számított mindenki.

„A papírforma be is jött, hiszen Rejtő győzött, a csapat pedig bejutott a döntőbe. Ott azután nagyon nehéz percek következtek. Különösen akkor, amikor már 7-6-os szovjet vezetést írt ki az eredményjelző. Ráadásul a találatarányunk is rosszabb volt, így más csak akkor lehettünk elsők, ha a hátralévő három asszót egyaránt megnyerjük. A csapategység, az egymásért való feltétlen küzdés az utolsó levegővételig, meghozta a gyümölcsét. Előbb Rejtő, azután én, végül pedig Dömölky Lidi is hozta a saját asszóját, így 9-7-re megnyertük a döntő csatát. Rejtő és én 3-3, Sákovicsné 2, Ágoston Judit pedig 1 győzelemmel járult a győzelemhez.”


Sákovicsné Dömölky Lidia, Juhász Katalin, Marosi Paula, Mendelényiné Ágoston Judit, Rejtő Ildikó

- Hogyan élték meg ezt a nagy sikert ott, 1964-ben, Tokióban?

„Hihetetlenül jó volt az alaphangulat, az egész magyar olimpiai csapat összetartott, ott valóban egyetlen, nagy családot alkottunk.

Egymás versenyein amikor csak lehetett, ott voltunk és elemi erővel drukkoltunk az éppen versenyben lévő társunkért. És nem csak Pézsa Tibor, vagy éppen az ugyancsak aranyérmes férfi párbajtőr csapat volt számunkra fontos, hiszen a férfi kosarasok edzéseit ugyanúgy látogattuk, mint a labdarúgóknak a csehszlovákok elleni döntő, 90 perces, hatalmas csatáját. Ráadásul az az út egy abszolút kuriózum volt mindannyiunk számára, amit rettenetesen élveztünk. A körülmények egyszerűek, praktikusak de egyben rendkívül kellemesek is voltak - szóval igazán szép emlékekre gondolhatok vissza, ha az ötven év előtti idők eszembe jutnak.

- És most, szinte már órákkal az indulás előtt, mi mindenre gondol?

„Tokióval kapcsolatosan valóban csak szép emlékeim vannak. Ráadásul számos civillel is baráti kapcsolatok alakultak ottlétünk idején, amely ismeretségeket egyre ritkuló levelezésekkel igyekeztünk megtartani. Bár mostanra ezek a kapcsolatok első fokon már abbamaradtak, mégis bízunk abban, hogy az érkezésünk hírére esetleg előkerül egy-két kortársunk, akik még emlékeznek ránk.”

(Jocha Károly)