Kammerer Zoltán nem hétköznapi figura, a magyar sportélet egyik legkülönlegesebb aktív alakja, olyan személyiség, akiből nem sok futkos közöttünk. Több mint tizenöt éve ismerem, és már azt hittem, hogy megfejtettem néhányszor, de még mindig tartogat titkokat. Az például soha nem derült ki nekem róla, mennyire tud szerelmes lenni, pedig arról meg vagyok győződve, hogy mindent szenvedéllyel csinál. Szenvedélyesen és precízen nyírja a füvet a háza kertjében, teljes erőbedobással vesz részt a legbárgyúbb házi vetélkedőkben és százfokon égve száll hajóba minden edzésnapon. Ha kell, kétszer, vagy többször is. Na, tessék kérem, ilyen egy vegytiszta maximalista.

“Nem volt ez mindig így, ám! – kezdi szerénykedve, de látom rajta, hogy nemcsak ködösít, hanem tényleg visszaidézi a fordulópont előtti Kammerer hozzáállását a világ dolgaihoz. – Például az atlantai és a sydneyi olimpia között volt olyan év, amikor kifejezetten elszálltam. ’98-ban néztem a focivébét, Ronaldo, a nagy klasszis volt például a kedvencem, és azt hittem, én is olyan vagyok, mint ő, vagyis elnyűhetetlen, a kajak-kenu császára. Voltam már addigra olimpián, volt egy vébé- és két Eb-aranyam, azt gondoltam, mindent tudok erről a sportról. Söröztem – na, nem piáztam komolyan –, későn feküdtem, reggeli helyett ment a túrórudi és a kóla a gödi trafikban, és jött a pofáraesés: nem jutottam ki a ’98-as, épp Szegeden rendezett világbajnokságra. Néztem a csapattársaimat, akikkel együtt edzettem, Vereckei Ákost, Veréb Krisztiánt vagy éppen Horit (Horváth Gábort – a szerk.), hogy sorra nyerték az érmeket, és majd megszakadt a szívem, hogy több tízezer ember előtt itthon én nem lehetek ott.

A jó időben jött pofon, mi? Ez az volt neked?

Valami olyasmi. Akkor megfogadtam, hogy egy évig nem iszom semmit, de még egy korty sört sem, és adok magamnak egy esztendőt, hogy kiderüljön, van-e még nekem innen feljebb. ’99-ben Milánó előtt csak az érdekelt, hogy mindegy, milyen számban, de ki kell jutnom a vébére. Végülis a későbbi nagy klasszikus négyes, a Kammerer, Storcz, Vereckei, Horváth összállítású egység tagjaként ezer méteren aranyérmet nyertünk, később ez a különítmény ugyanebben a leosztásban nyert Sydneyben olimpiát is. A Botival közös aranyunk meg csak egy igazi ráadás volt.

Ettől a ponttól azért nagyot változott vele a világ. Alig múlt el nagy világesemény, amin ne lett volna jelen vagy a négyes, vagy a kettes tagjaként. Más kérdés, hogy persze ezek között akadt azért éremmentes esztendő, de annyi bizonyos, hogy a mára háromszoros olimpiai, háromszoros világ- hétszeres Európa-bajnok, kétszeres Európa Játékok-győztes Kammerer Zoltán, a jelenleg is aktív magyar férfisportolóink legeredményesebbike a világ egyik, ha nem a legjobb vezérevezőse.

Mégis kimondhatjuk-e, hogy mindezek ellenére te nem vagy kajakkirály?

Ki, minden további nélkül, mert ez a cím a kajak egyes győztesét, olimpiai bajnokát illeti meg minden esetben.

És te miért nem lettél sosem az, amikor ehhez – valljuk meg – minden adottságod megvan?

Egyszerűen így alakult. Korábban mindig az volt a jelszavam, hogy mindegy, hogy melyik számban, de ki kell jutni az adott év aktuális világversenyére. S amikor a sydneyi olimpiára összállt a négyes és a kettes – persze, nyilván kimagasló egyéni teljesítmények alapján –, akkor onnantól kezdve valahogy mindenki mint a győztes egységek „vezérevezőséről” gondolkodott rólam.

Nyilván csak az lehet vezérevezős, aki mögött ül még valaki, különben azt férfi egyesnek hívják, nem?

Pontosan. Szóval, így alakult, s onnantól nem is nagyon ambicionáltam az egyesbéli szereplést, noha persze a válogatók miatt minden évben meg kell mutatnom, hogy mit tudok egyesben a többiekhez képest. De ez jó, mert versenyezni meg imádok.

Persze az is igaz, hogy ahhoz, hogy valaki nagy világversenyek érmes egységeiben éveken, sőt olimpiai ciklusokon átívelően képes legyen vezérevezős maradni, nyilván átlagon felüli képességek kellenek. Magyarországon minden gyerek, aki bekerül a nagy „kajak-kenu gyárba”, vagyis egy-egy olyan műhelybe, ahol a világ későbbi legjobbjainak tanítgatják a műfaj alapjait, a jó technikát, világklasszis iskolát kap indulásképp.

De vajon miért nem lesz sokkal többekből kimagaslóan kiváló vezérevezős? – teszem fel ártatlanul a nem is annyira egyértelműen megválaszolható kérdést.

Szerintem különleges ritmusérzék kell hozzá. Nyilván szükséges hozzá a tiszta technika. És valami elnyűhetetlenség. Ahogy Kati néni szokta mondani: Zolikám, téged még én sem tudlak kicsinálni. Elpusztíthatatlan vagy.

Na igen, Kati néni. Ahogy Kamera mesél róla, világosan látszik, hogy pályafutása egy bizonyos pontján csak és kizárólag a magyar kajak-kenu sport egyik legkegyetlenebb és legnagyobb elvárásokat támasztó szakembere, Fábiánné Rozsnyói Katalin lehetett számára az egyetlen választható megoldás, ha a sportágban akart még maradni. Néhány érem nélküli világverseny, a két számban is éremesélyesként „csak” helyezéseket hozó pekingi olimpia, majd további szemmel látható stagnálás után kellett valami kőkemény ébresztő. Talán csak egyetlen ember tudta erre a megoldást.

Szabályszerűen odasunnyogtam Kati nénihez egy rosszkedvű vasárnap délután, hogy jöhetnék-e hozzá egy időre. Rögtön azt kérdezte: mennyire? Mondtam neki, attól függ, hogy miképp sikerülnek az előttünk álló válogatók és a nagy versenyek. És hogy meddig bír elviselni, mert ha sokáig, akkor talán végleg is maradnék. De itt melózni kell és nagyon – volt erre a válasza. Na, ez megy nála azóta is.

A legnehezebb persze az volt, hogy Zolinak be kellett tagozódnia egy már kialakult kis csapatba, a Tóth Dávid, Kulifai Tamás, Pauman Dániel-féle egységhez. Mégis, egészen felderül, amikor arról mesél, hogy miként kezdett látszódni csapatformáló képessége a fiúkon úgy pár hónap ottlét után.

Nagyon örültem, hogy nemcsak befogadtak, de kézzelfogható változások mentek végbe közöttünk. Bevezettem a közös reggelizéseket, a nap végére pedig beépítettünk egy abszolúte technikamentes, vagyis kikapcsolt telefonos, beszélgetős félórát. Kiderült, hogy mennyire egy húron pendülünk a srácokkal, s állítom, hogy ez a hatás a csapathajónkban is érvényesül.

Mindez persze kevés lett volna a sasszemű és – már évek óta az edzésmunkában is – átlagon felüli teljesítményt elváró Kati néni zseniális húzásai nélkül. A londoni olimpiát megelőző Európa-bajnokságon Kamera még a második beülőben tolta a hajót, edzői utasításra. Kijutottak, de hiányzott belőlük az átütőerő, csak ötödikek lettek. Majd amikor később egy jól sikerült, kőkemény edzéshét péntek délutánján azzal hívta fel őket a Mesternő, hogy most azonnal menjenek egy pályát úgy, hogy Kamera lesz a vezérevezős, mindenki könyörgőre fogta: „hogy csak ne most, csak ne ma, majd inkább hétfőn, kipihenten, mert hulla fáradtak már”... Na, de ezt az asszonyt nem ilyen fából faragták. Menniük kellett, ráadásul egy olyan pályát, ami a csövön kifért. Na, ott, akkor, hirtelen már három másodperccel jobbat tudtak, mint az addigi legjobbjuk. Ott, akkor született meg a vágy ebben a négy férfiban, hogy összehozzanak valami nagyon nagyot, ők így együtt. Ebből szökkent szárba aztán a londoni ezüst is.

Kammerer Zoltán esetében az azonban még mindig megfejtésre szorul, hogy milyen belső atommag a motorja annak a lelkesedésnek, ami éppen a hatodik olimpiai felkészülését kezdő férfit mozgatja. Hiszen aligha lehet már éhes a sikerre, akinek a páratlan éremgyűjteménye 2015-ben további ismeretlen trófeákkal is bővülni tudott. A bakui Európa Játékokon nemcsak a mostmár újra „nagy négyesként” emlegetett Kammerer-Tóth-Kulifai-Pauman összeállítású egységgel értek fel a dobogó legfelső fokára, hanem a szinte véletlenül kikerült Szalai Tamással, kajak kettesben is aranyat hoztak el, óriási meglepetésre. Riói kvótát érő ezüstérmet lapátolt össze a négy fiú a milánói vébén, míg a Szalaival közös kettes a riói előolimpián is, mintegy szezonzáró bravúrként.

Szóval, mi kell ahhoz, hogy valaki huszonharmadszor is nekivágjon, akár mosolyogva, egy újabb alapozásnak? – nézek rá kérdőn.

Én már megtaláltam a hétköznapok edzésmunkájában a szépséget, engem ez tart a sportágban. Egészen butyuta kis versenygésekre is képes vagyok csak azért, hogy teszteljem milyen erőben vagyok aznap. Ha futok például, képes vagyok a sarkon beforduló busszal is versenyre kelni és persze lehagyni, hogy azt érezzem, ma is kiadtam magamból a maximumot éppen az adott feladatban. Ha edzésen vagyok, egyszerűen muszáj a leggyorsabbnak lennem, de Kati néni ebben is zseniális, mert állandóan versenyhelyzetet teremt közöttünk. Ha épp nyertem a fiúk előtt, akkor másnap azon rágódom nem csak azért volt-e így, mert hagyták az öreget nyerni. Na, akkor aznap, azért akarok megint az első lenni, hogy megtudjam mi az igaszság.

Hallgatom ezt a szent őrültet, és azon rágódom, hogy csapattársként, nőként, esetleg társként valóban mennyire nehéz lehet egy ilyen embernek megfelelni. Szinte megérzi, hogy mi jár a fejemben, mert folytatja a gondolataimat.

Nézd, én nem árulok zsákbamacskát. Velem rövidtávon talán igen, de hosszútávon csak nagy távolságból lehet együtt élni. Nekem fontos, hogy időben lefeküdjek, hogy jól aludjak, hogy semmi ne borítsa fel az aznapra tervezett menetrendemet, mert ha borul, akkor borul az edzésmunka is, és azt már nem engedhetem meg magamnak. Régebben könnyebb volt, mert januárban elhatároztam, hogy milyen időt megyek május tizedikén, és olyat mentem, de ez ma már csak akkor lehetséges, ha addig mindennap a maximumot nyújtom. Sokan azt hiszik, hogy amint öregszenek és tapasztaltabbak lesznek, akkor az új edző, vagy a változás ahhoz kell, hogy miként eddzenek kevesebbet és milyen más eszközökkel pótolják a kimaradt edzésmunkát. Hát, nem. A rossz hír az, hogy az edzésmunkát – ráadásul ugyanolyan sokat, mint fiatalon – el kell végezni. Nekem legalábbis el. De én más dologban sem mástól várom a csodát, mert én otthon is kitakarítok, mosok, vasalok, és szeretem magam nyírni a füvet, mert ha eddig bárkit megkértem rá, akkor ritkán lett olyan, ahogy én szeretem. És még szívességet is kértem, pedig azt utálok.

Úgy tűnik azonban, hogy ez a precizitás, ez a nem lanyhuló versenyszellem azért egyéb gyümölcsöt is érlel, hiszen a külső szemlélő számára is csodás férfi négyest faragott belőlük.

Nagyon örülök annak, hogy ilyen kohézió alakult ki közöttünk. Noha a kajak-kenu egyéni sport, de én valahol mindig is csapatember voltam, egyszerűen nincs annál jobb, mint együtt örülni, mert együtt sírni nem nagyon szeretek.

És ez a közös öröm vajon felsőfokra érhet a riói olimpián?

Nagyon szeretném. Persze előbb mindenki minket akar legyőzni itthon, most hogy megvan a négyes riói kvótája. Nem tudom, miért ezt az utat akarják választani, van ott még jó pár szám, amiben lehet bizonyítani, de Kati néni úgyis jól megversenyeztet minket az addig vezető úton. Ha meg mi leszünk ott, akkor miért ne? Olimpiai aranyunk még úgysincs ezekkel a srácokkal. Végülis szép búcsú lenne nekem is. De csak Riótól.

Kammerer és a pénz

Nem ízléses nagy bajnokok zsebében túrkálni, nem is tenném, inkább csak szeretném magamat azzal nyugtatni, hogy hazánk jelenlegi legeredményesebb aktív férfi sportolója – legalább ő – azért jól megél abból, amit világszínvonalon művel. Amikor a pénzre terelődik a szó, megerősíti a gyanúmat, hogy ha kétszer születne és megduplázná az eddigi érmei számát, sem keresne közelítőleg sem annyit egész életében, mint Dzsudzsák Balázs egy év alatt, vagy amit Nagy Laci néhány szezon során. De azt is tisztázza, hogy ahonnan ő jön, ott a szülei ma is jókedvűen élnek meg a minimálbérből, mégis van finom meleg étel az asztalon, tiszta otthon a hazatérőknek, vasalt ing a munkába indulóknak. Lehet persze őt kritikával illetni, de ellentétben néhány bajnoktársával – név nélkül –, akik mondjuk egy sydneyi érem után a jutalmul kapott hárommillióból vettek egy négy és félmilliós autót, másfél milliós hitellel, majd összetörték és ott maradtak autó és pénz nélkül egy nagy adag hitellel a nyakukon, addig ő maga építőanyagot vásárolt az összelapátolt olimpiai pénzéből és megépítette a gödi házát. „Én ma is szeretek falakba fektetni, és már most azon dolgozom, hogy a gyerekeimnek legyen önálló lakása, ha felnőnek, lehetőleg hitel nélkül. Az motivál még, hogy mindig legyen majd annyi passzív jövedelmem, hogy a kajakozás nélkül is normálisan, persze nem luxus módon, de megéljek. Mert anyagilag mindig szeretnék független maradni. A szabadságomat sosem adnám fel.”

Kammerer és a politika?

Nem érdekli az aktuálpolitika különösebben, de abban igenis lát fantáziát, hogy az ember lokálisan, a helyi, kisebb mikroközösségekért próbáljon megtenni minden olyat, amelyre a tehetségéből futja. Érdekes például, hogy fontosnak tartotta, hogy a hosszú ideje elhagyatott szobi vízitelepet saját erőből – a barátaival együtt – megpróbálja rendbe szedni. A kilenc éve bezárt, gazos romhalmaz leporolásához ugyan nem sokat tudott anyagiakban hozzátenni a helyi önkormányzat, de a polgármester asszony legalább nagyon lelkes volt, odaadta a kulcsot és lenyíratta a füvet, a rendben tartásért pedig azóta is sokat tesz. A többi már Kammererre és a barátaira maradt. Levelekben kérték a hazai kajak-kenu szakosztályokat, hogy a lepukkadt, leselejtezett hajókat adják nekik, majd ők magánpénzből elvitték Szokolyára megjavíttatni. Na, itt ma Kammerer saját kis szakosztálya működik, s amíg az első edzésen hét gyerek volt, egy évre rá már egy csodálatosan kiglancolt csónakház várja a több mint harminc versenyzőt és edzőt, akik versenyekre mennek és érmeket nyernek. „Sok mindent meg lehet tanulni, én erre hajlandó is vagyok, de jószándékkal, tevőlegesen igen is meg lehet teremteni addig nem létező dolgokat. Nekem óriási öröm volt látni, hogy a semmiből született valami. Érzek erőt magamban ahhoz, hogy más embereket is meggyőzzek erről. Rájöttem, hogy engem a létrehozás gyönyörűsége éltet, ezért is akarok független maradni anyagilag, hogy bármikor alkothassak olyan dolgot, amiből nincs hasznom, de jólesik.”

(Sport 2015/Csisztu Zsuzsa, fotó: MOB/Szalmás Péter)