Az 1946. május 12-én Budapesten világra jött Melis Antal kacifántos úton jutott el az ötkarikás második helyezésig.

Az első bökkenővel rögtön az első evezős edzése előtt szembesült. A Csepel SC szakvezetése ugyanis úgy látta, hogy Melis nem kiugróan tehetséges, így két hét próbaidőt adtak neki, bizonyítsa rátermettségét. Melis Antal pedig nem volt rest, szorgalma, elkötelezettsége utat tört magának, így maradhatott.

1966-ban aztán szívizomgyulladást diagnosztizáltak nála, ami három teljes hónapig távol tartotta őt a víztől és az edzésektől. Ekkor aligha fogadott volna bárki arra, hogy két évvel később Mexikóvárosban ezüstérmet akasztanak a nyakába.

Leginkább azért, mert ezidőtájt a roppant mód tapasztalt Csermely, Czakó, Sarlós, Lucsánszky kvartett uralta a sportág hazai mezőnyét, ők pedig nemzetközi porondon is remekül teljesítettek. 1966-ban ez a négyes lett világbajnoki negyedik, majd szerzett egy évre rá ezüstérmet az Európa-bajnokságon. Velük kellett felvenni a versenyt Meliséknek, ők voltak a kihívók. Igen, Meliséknek. A többesszám használata már csak azért is indokolt, mert Melis Antal a nála egy esztendővel fiatalabb öccsével, Zoltánnal evezett egy hajóban, hozzájuk csatlakozott Romvári László és Pályi András.

A mexikóvárosi játékokat megelőzően a két rivális négyest hatszor versenyeztették egymással, a hat viadalból háromszor a rutinosabb csapat nyert, háromszor pedig Melisék örülhettek a sikernek. Aztán következett a Luzern-i nemzetközi verseny, amit teniszes párhuzammal élve az evezés Wimbledonjának szokás nevezni. A magyar sportvezetés kimondta, az a csapat indulhat az olimpián, amelyik Sjvácban bekerül a legjobb háromba és legfeljebb 3 másodperccel marad le az első helyezettől. Nos, Csermelyék nem jutottak be a fináléba, Melisék viszont igen, ott pedig mindössze 2,8 másodperccel kaptak csak ki az éllovasoktól.

Eldőlt. Megvan az utazó csapat. Legalábbis egy elrebbenő pillanatig úgy tűnt. A sors, pontosabban Losonczi Tibor, az időszak evezőssportjának egyik feje azonban még csavart egy jókorát az események során, ő ugyanis úgy döntött, hogy hiába a korábbi ígéretek, a Melis fivérek, Sarlós György és Csermely József alkotta vegyes négyes utazik az olimpiára.

A csapat bő egy hónappal a versenyek kezdete előtt érkezett Mexikóba, hogy megszokják a 2200 méteres magasságot és az ezzel járó szokatlanul kemény körülményeket. Az alkalmazkodás kiválóan sikerült, hiszen már az edzéseken is érezni lehetett azt az elképesztő erőt, ami aztán az előfutamban is megmutatkozott a mieink teljesítményén. Az előfutamot toronymagasan nyerték Melisék, úgy, hogy a másik ágon saját versenyüket megnyerő keletnémetekre mintegy 10 másodpercet vertek, így közvetlenül kvalifikálták magukat a hat nappal később rendezett döntőbe.

1968. október 19-én, a Virgilio Uribe pályán aztán a keletnémeteket nem lehetett megállítani. Fiatal csapatunk hajója a verseny elején még az élen állt, a végére viszont jó egyhajónyi hátrányba kerülve a második helyen, holtfáradtan szakította át a képzeletbeli célszalagot. Megnyert ezüst volt ez, nem pedig elvesztett arany.

Ez volt Melis Antal pályafutásának legnagyobb sikere. Mert bár a kormányos nélküli négyesek mezőnyében az 1972-es olimpián is elindult, ott egységével a tizenharmadik helyen zárt.

Melis Antal 1979-ben akasztotta szögre a lapátot, azután pedig 31 éven át edzőként, szakvezetőként és elnökként dolgozott szeretett sportágában. 2011-ben, azaz nyugdíjazásának évében Magyar Sportért Életműdíjat kapott.

Jó egészséget kívánunk!

(MOB-összeállítás; Képek: MTI)