Az élete szolgálat még ma is, az igazi feltöltődést a kutyái jelentik a 75. születésnapját hétfőn ünneplő Fábiánné Rozsnyói Katalinnak. A másfél hete a sportágától Arany Érdemérmet kapó mesteredző kerüli a felhajtást, és azokat a pillanatokat, amelyeken elérzékenyülne.

Amikor a születésnapja alkalmából felkerestük, nagyon ódzkodott tőle, hogy interjút adjon. Miért?

Mert igazából már nem akarok semmit sem mondani. Nem szeretem a felhajtást, a nyüzsgést magam körül, nem kívánkozom sehova, keresem a csendet, ami olyan ritka a mai világban – mondja Fábiánné Rozsnyói Katalin. – Sokszor elgondolkodom azon, hogy mi van mögöttem, és néha csak annyit szeretnék, valaki állítsa meg a világot, hogy egy kicsit ki lehessen szállni belőle.

Ez érthető, hiszen hosszú ideje támaszkodik önre a magyar kajak-kenu sport.

Pontosan negyven éve vagyok edző, de most nem csak erre gondolok. Rájöttem, hogy az én életem teljes szolgálat. Szolgálatot teszek a vízen a versenyzőknek, és szolgálok itthon, a magánéletemben is. Ápolom a beteg férjemet, nap mint nap főzök, ellátom a kutyáimat, és néha elgondolkodom azon, hogy hol is vagyok én önmagamnak ebben a rendszerben. Amikor reggelente belenézek a tükörbe, keresek egy mosolygós, könnyed, örömteli arcot. De most valahogy az az arc nem akar visszanézni rám. Sokan azt hiszik, a sikeres embereknek csakis jó életük lehet, de azért ez nem mindig van így. Hetvenöt éves vagyok, és rohanok. Állandóan rohanok, ebédre is csak állva kapok be valamit, és már megyek is tovább. Persze, ezt magamnak is köszönhetem, mert én semmit sem tudok csak úgy félig csinálni.

Nem egy átlagos magyar nyugdíjas napjait éli.

Nemigen. Hétkor kelek, kiengedem a kutyákat, Öcsinek (Fábián László, az edzőnő férje – a szerző) kikészítem a gyógyszert, a reggelit, és már megyek is a konditerembe Tamarához. A délelőtti edzés után bevásárlás, főzés, és amire a kutyák is megkapják az ennivalójukat, jó, ha negyven percem marad a délutáni, második edzésig. Öt körül érek haza, és a verkli kezdődik elölről.

Megéri?

Itt nincs olyan kérdés, hogy megéri-e. Csinálni kell. Sokszor elnézem a vízen a kollégáimat, hogy miért is csinálhatják? A sikerért? A pénzért? Vagy mert szórakoztatja őket ez a munka? Én azt hiszem, edzőnek születni kell. Miértek nélkül. Ez szolgálat, amelyben alárendeled magad egy másik ember sikere érdekében. És a győzelemmel megadod neki az újabb motivációt és hajtóerőt, hogy továbbmenjen és tündökölhessen az úton.

És az edző mit kap? Mi az ő feltöltődése, motivációja?

Nekem az, hogy az edzések által kiszakadhatok a magánéleti feszülésből, kikapcsol, amikor a motorosban vagy a konditeremben ülök, és megtartom az edzést Tamarának. Sokszor improvizálok. Ma már nem írok előre edzéstervet, mert tudom, hogy mire van szüksége. Ha soknak érzem, visszaveszek belőle, ha pedig úgy látom, hogy terhelhetőbb azon a napon, hozzáteszek az adagjához.

Azért ez már nem a régi Kati néni…

Az, aki a következetessége miatt mindig megkapta, hogy erőszakos, agresszív? Nem, ez már nem az a Kati néni, bár most sem alkuszom meg. A versenyzőmnek megadom a jó alapot, amiből tud építkezni, de mindenkinek lelke rajta, hogy mennyit rak még hozzá. Ha belenéz a tükörbe, el tud-e számolni önmagával, tudja-e azt mondani, a saját érdekemben erre még ráteszek egy lapáttal. Én azért vagyok, hogy a tudásommal segítsem azt az embert, aki odafigyel rám. De ehhez oda is kell rám figyelni. És ezt a figyelmet, erőt, akaratot tudni kell koncentrálni, mert nem is olyan hosszú a sportolói pályafutás, hipp-hopp elszalad az az idő, amíg az ember csúcson van, ami alatt ki tud venni ebből. Én versenyzőkoromban mindig szorgalmiztam. Csináltattam magamnak egy kis edzőpadot, és otthon súlyzóztam, fekvőtámaszoztam, mert kellett az a plusz, amit magamtól tettem hozzá. Emlékszem, a lányom hogy utánozott, mondtam is Öcsinek: „Vidd el innen, mert megszakadok a nevetéstől…!”

Versenyzőjében, az év kajakosnőjének választott Takács Tamarában megvan ez a plusz?

Meg. És szerencsére lehet vele értelmesen beszélgetni ezekről a dolgokról. Vannak vágyai ebben a sportágban.

És mi Kati néni vágya?

Ugyan! Nem is tudom… Tényleg nem. Van, amikor az emberben úgy meglódul valami, amikor a hétköznapjaiban egy kicsit lázad. Apró dolgok ezek. Például végigtolom a bevásárlókocsit az üzletben, és sokkal többet teszek bele, mint amennyire szükségem lenne. Hogy mire vágynék? Valójában mindig csinálnék valamit csak úgy, a saját kedvemre. Áztatnám magam a vízben… Csak úgy… De én nem tudok céltalanul úszkálni, vagy úszom rendesen, vagy nem. A többi csak tökölés lenne, érti? Amúgy pedig minek ábrándozzak, sosincs időm semmire. Az otthoni teendőimben mindig leragadok valami feladatnál, amelynek sosem érek a végére. Sok helyre szerettem volna elutazni, nem sportolóként, nem edzőként, mert az nem az igazi, de az a teljes kikapcsolódást hozó utazás csak nagyon ritkán adatott meg. Szeretek síelni, de már hat éve nem álltam lécen, és az a gyanúm, hogy már nem is fogok. Imádtam a hegyeket, szerettem jól elfáradni, leülni a hüttébe, enni egy gőzgombócot. Na, az igazi kikapcsolódás volt. Mostanában bele vagyok csavarodva a feladatokba, Öcsit ápolom, öt kutyát látok el, van egy kanárink is, és rengeteg növényem, amelyekről én gondoskodom. Korábban nagyon szerettem olvasni, de ma már nem tudok bemenni a könyvesboltba, és nem szeretek elérzékenyülni sem. Igazából már csak egy szép napra vágyom, a csendre, hogy oda mehessek, ahova akarok, és az legyen, amit én szeretnék. Mert bár sokan nem hiszik, mindig valakinek a szolgája vagyok…

(Nemzeti Sport/Lipiczky Ágnes, fotó: MTI)