„Győző valóban mindent tudott, amit a pengével el lehetett intézni. A legjobbak között is a legtechnikásabbak közé tartozott. Bárki ellen képes volt eredményesen vívni. Bár én nem voltam ott Tokióban, de legjobb tudomásom szerint első olimpiáján egyszerűen fantasztikus formában vívott. Egyáltalán nem tartom túlzásnak őt Paganiniként emlegetni.”

Hogy miként jutott a párbajtőrvívók legjobbjai közé? Erre nem sok időt szakítottunk beszélgetésünk elején.

„A világháborút követő években szerényen éltünk, gyakran volt krumplifőzelék az ebéd, amit egyébként mindmáig nagyon szeretek. Leginkább a grundokon nőttem fel. A sportot először a kosárlabdázás jelentette számomra, ugyanis a Villányi úti cisztercita gimnáziumban Szabó János, a népszerű „Dzsoni bácsi” volt a tanárom és ő a kosarazást preferálta. Később valaki hírét hozta, hogy a Práter utcai iskolában vívótanfolyam indul – én is elmentem. Két évig leginkább csak szabadfoglalkozás volt a műsor, az utolsó percekben pedig a rendkívül unalmas lábmunkát sulykolta belénk Róna Ármin bácsi. Ennek egyébként később nagy hasznát vettem.”

- Mikortól számítja ezt a későbbi időszakot?

„Amikor átmehettem a Dózsa Eötvös utcai vívótermébe, ahol már iskolázhattam is. Érettségi után még két évig ott voltam, miközben Miskolcon folytattam az egyetemi tanulmányaimat.”

- Miért éppen Miskolcon?

„Azon egyszerű oknál fogva, hogy Budapesten nem vettek fel a Műszaki Egyetemre. Építészmérnök szerettem volna lenni, mivel nagypapától némi műszaki tehetséget is örököltem. A matekot és a fizikát is elég jól tudtam, ám mindez nem volt elég a budapesti felvételi sikeréhez. A miskolci pótfelvételin viszont pechemre felvettek. Kőkemény viszonyok fogadtak, állandóan katalógusokat tartottak, nyolcágyas szobákban laktunk. Kéthetente jutottam haza Budapestre, ahonnan rendszeresen egy éjfélkor induló, fűtetlen vonattal utaztam vissza, mely reggel fél hatkor érkezett meg a miskolci főpályaudvarra. A vizsgákon is embertelen keménység uralkodott. Egyszer például az évfolyam kétharmadát évismétlésre ítélték az akkoriban igen fontos „A szocializmus politikai gazdaságtana” című tárgyból... Miskolcon a budapesti MAFC testvéregyesületébe, a MEAFC-ba be-belátogattam, „vívogattunk” egy keveset. Másfél év elteltével azután évet kellett halasztanom, miután kiderült, hogy a bejelentett betegségem idején éppen külföldön jártam egy versenyen. Ezt nem nézték el nekem.”

- Ezután mi következett?

„El kellett mennem dolgozni. Műszaki rajzolóként tengődtem, miközben átigazoltam az OSC-hez. Ők el tudták intézni, hogy a fővárosban folytathassam a tanulmányaimat. Nem siettem el a dolgot, a hőerőgépész diplomámat csak 1968 táján sikerült megszereznem.”

- A vívó karrierje viszont jóval előbb elkezdődött.

„Már 1962-ben, Buenos Airesben bemutatkozhattam a világbajnokságon, de ott még helyezetlen maradtam egyéniben és csapatban egyaránt. Akkoriban az utazási lehetőségek nagy motivációt jelentettek. Az állandó izgalmakat pedig a vámosokkal zajló folyamatos háborúzás biztosította.”

- Mielőtt az időben tovább mennénk, kérem, mondjon valamit az edzők szerepéről, fontosságukról.

„A legtöbbet Vass Imre bácsinak, az „Atyának” köszönhetem. Rengeteget tanulhattunk nála, aki igyekezett egyfajta közös alapot adni a tanítványainak, majd a megfelelő időben elengedni őket. Mindent elkövetett a fejlődésünkért, s azért is, hogy kiteljesedjünk; soha nem akart „ráülni” a versenyzőire.”

- Tagja volt a három, egymást követő olimpián – 1964, 1968, 1972 –egyaránt aranyérmet szerzett magyar válogatottnak. Hogyan emlékezik vissza ezekre a kivételesen nagy sikerekre?

„A tokiói olimpiával kezdődően igen jó csapatunk volt, én pedig mindjárt kivettem a részemet az 1964-es csapatarannyal kapcsolatos tennivalókból. A döntőben úgy nyertünk, hogy szegény Nemere Zoli három asszót nyert, én négy győzelmet szereztem, ehhez hozott Gábor Tamás egy asszót, egy pedig kettős vereségre végződött. Természetesen nagyon örülök, hogy 1964 után 1968-ban és 1972-ben is az olimpiai bajnokcsapat tagja lehettem, s még 1976-ban, Montrealból is elhoztunk egy negyedik helyet. Ám az engem is meglep, hogy azóta milyen ritkán és rendszertelenül találkozunk. Mindenki el van foglalva a maga gondjával-bajával, meg azután az idő is múlik…”

- Ön 1962 és 1978 között válogatott szinten vívott, majd visszavonult. Mihez kezdett ezután?

„Én már sokkal korábban nekiláttam a munkának, konkrétan dolgoztam. A diploma megszerzésétől egészen a visszavonulásomig a VEIKI alkalmazásában álltam. Ekkor - 1979-ben - ajánlották fel, hogy legyek a szövetség főtitkára. Gondoltam, ez jó buli lesz, hiszen a saját közegemben maradhatok. Az igazság viszont az, hogy jól „befürödtem”, hiszen én lettem az ütközőpont a versenyzők és a felső sportvezetők között. Amikor 1980-ban lemondtam, felajánlották a nekem sokkal jobban fekvő kapitányságot, ahol egészen másként éreztem magamat. 1984, az olimpia lemondását követően viszont mindinkább vágytam a külföldi munkalehetőség után, ezért folyamatosan bombáztam a legfelső sportvezetést, de mindig azt a választ kaptam, hogy „Kulcsár elvtárs, magára itthon szükség van!” Végre 1986-ban az akkori első ember, Deák Gábor zöld utat adott, így kerülhettem ki az olaszországi Vercellibe.”

- Odakinn bejöttek a számításai?

„A nagy sötétségbe ugrottam fejest, amikor ezt az ajánlatot elfogadtam! A nyelvtudás hiánya is szorongatott, és attól sem lelkesedtem, amikor közölték velem: „Kulcsár úr, itt az elsődleges szempont az, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Ha netán van eredmény is, az nem baj, de ezért semmi extrát ne várjon!” Azután menet közben kiderült seregnyi dolog, ami pozitívum volt a mi hazai vívósportbeli viszonyainkkal szemben. Olaszországban legalább 250-300 szakosztály működik, ahol a nagy számok törvénye alapján mindig a felszínre kerül egy-egy nemzetközi szintű tehetség. A rengeteg gyerekversenyen a résztvevők sokat megtanulnak autodidakta módon is. Ami pedig fantasztikusan motiválja a gyerekeket: mindenhol kupák sokaságát osztják ki…”

- A legkisebbek feltehetően jól érezték magukat, hiszen Ön végül tizenöt évet tölthetett az északi városban.

„Természetesen nem értem be ezzel, hanem párhuzamosan igyekeztem minőségi eredményeket is elérni. Három olimpiai bajnok - Maurizio Randazzo, Paolo Milanoli, Sandro Cuomo – is kikerült a kezem alól, mellettük még világ- és Európa-bajnoki címek, olimpiai és junior-világbajnoki érmek igazolták törekvéseim sikerét, az elvégzett munka színvonalas voltát. Meg kell jegyeznem, Olaszországban sem a csatornából folyik a pénz, az ottani viszonyok között a szövetségnek is megvannak a maga anyagi gondjai. Ám az is tény, ég és föld az olasz és a magyar vívósport szervezettsége közötti különbség. Ha volt a válogatottban tanítványom, fizettek érte, amiért foglalkoztam vele az edzőtáborokban. Ami pedig az edzőtáborozások miatt történő távolléteimet illeti, a szövetség ezekért az időszakokért kártalanította a klubomat!”

- Bár igen jól mentek ott a dolgai, Ön 2001-ben mégis visszatért Magyarországra. Előbb a Honvédban dolgozott, majd 2008-ban a Vasasba tette át működése színterét.

„Sosem felejtem el azokat a „mester-óriásokat”, akik mindmáig példaképeim az edzői pályán! Szűcs János, Hatz-Hátszegi József, Bay Béla, Szabó Laci bácsi, Forró Sanyi bácsi, Szinyéri Gyuri bácsi, Hollós Bandi, Till János és még hosszan sorolhatnám ezeket a nagyságokat, akik szériában gyártották a világbajnokokat, akiket már nézni is egyfajta gyönyörűség volt. Meg kell jegyeznem, ezek a nagy mesterek nem feltétlenül voltak jó viszonyban egymással, de mégis úriemberek tudtak maradni. A sportág iránti mérhetetlen alázatuk és elkötelezettségük pedig ma már elképzelhetetlen. Lehetett tőlük kérdezni, mindig készséggel válaszoltak. Ma ez sem divat. Engem csak véletlenül kérdez meg valaki, pedig lenne mit átadnom. Legfeljebb a terem sarkából nézelődnek, sutyorognak….”

- Gondolom, így sem unatkozik?

„Ilyesmiről szó sincs, a napi minimum háromórányi iskolázás éppen eléggé leköt. Vannak egyéb tanítványaim is, de mostanában Szász Emese dolgait kezelem kiemelten. Őt, amikor hazajöttem, akkor irányította hozzám Móna István, mint tehetséges, fiatal vívót. Azóta megszakítás nélkül foglalkozom vele és tulajdonképpen minden rendben van nála, csak egy igazán nagy verseny – olimpia vagy világbajnokság – megnyerése hiányzik. Most minden szempontból jó állapotban van, s ezért is merem mondani, hogy amennyiben az olimpia után férjhez megy és sikerül egy kisbabát szülnie, úgy simán elképzelhetőnek tartom a későbbi visszaállását is. Nagy Tímeának ez ugyancsak jól sikerült, akivel egyébként kiválóan lehetett együtt dolgozni. Ő valóban mindent alárendelt a sportpályafutása sikeres vitelének és valóban csak hajszálon múlott, hogy nem jutott ki még egy olimpiára, mert akár háromszoros egyéni bajnok is lehetett volna.”

- Mit gondol, miért olyan népszerű szerte a világon a párbajtőrözés? És hogyan állunk mi ebben a fegyvernemben?

„Azért közkedvelt, mert rendkívül egyszerű, a szabályai pedig egyértelműek. A férfiaknál a Boczkó Gábor, Imre Géza, Rédl András, Somfai Péter négyes mögött 4-5-6 rettenetesen tehetséges fiatal sorakozik, akik okos menedzseléssel akár a következő 8-10 év válogatott sikereit is biztosíthatják. Ezek a fiatalok az általam éppen tíz éve életre hívott „Olimpici” elnevezésű vetélkedésekből nőttek ki. Sajnos, a női vonalon éppen ellenkező az alaphelyzet, ott egyelőre nem sikerült ilyen látványos eredményeket felmutatni.”

- Bár élete alapvetően a vívás köré szerveződik, azért bizonyára más sportágak is érdeklik?

„Teniszben nincs holt idény nálam: megállás nélkül nézem az elérhető teniszversenyeket. Az NBA mérkőzései is komoly csemegéket jelentenek számomra. És természetesen a jó focit is szívesen nézem. Elsősorban a spanyol és az olasz meccseket, de a német és az angol bajnokik is lekötik a figyelmemet.”

Kulcsár Győző oldala a Nermzet Sportolói közt itt található.

(Jocha Károly, fotó: JochaPress)