Molnár Endre – a sporttársaknak csak Bandi – 1945. július 23-án született az erdélyi Gyergyószentmiklóson. Édesanyja helyi, édesapja pedig Tolna megyéből került a környékre a hazát védve a II. világháború alatt, majd orosz fogságba esett, így a család csak a háború befejezése után pár évvel tudott újraegyesülni, immár Budapesten. Molnár Endre sok mindent kipróbált – focizott, birkózott, kézilabdázott – mire viszonylag későn, tizenöt évesen kikötött a vízilabdánál. Édesapja vitte le az Építők SC-be, ahol úszónak állt volna, ha a kiváló utánpótlásedző, Mászáros János meglátva őt, át nem irányítja a pólósokhoz, mondván nyúlánk gyerek, hosszú végtagokkal, ott jobb helye lesz. Így került az egyesület NB II-es felnőtt csapatába, minthogy ifi szekciójuk nem volt.

Olyannyira szerencsés volt a sportoló és a sportág egymásra találása, hogy ’62-ben már bekerült az ifi válogatottba is. Sőt, kis túlzással, de a ’64-es tokiói aranyban is „benne volt” picit a keze, hiszen az akkor 19 éves ifjút Laky Károly szövetségi kapitány megkérte, védjen az edzéseken a válogatottnak. Bár a játékokra nem utazott, ám az olimpia után már nem volt kérdés, hogy ott a helye a nemzeti tizenháromban; ahol az 1966-os utrechti Eb-n rögtön egy „csalódást keltő” 5. hellyel esett át a nemzetközi viadalok tűzkeresztségén. Ám innentől azért eléggé nemesfémekkel kikövezett út következett. A mexikóvárosi olimpiára már esélyesként utaztak a csapattal, de egy taktikai malőr miatt „csak” a bronzérmet sikerült elhozniuk. A következő olimpiászra Rajki Béla lett újra a kapitány, és meglepő módon egy jó másfél évre kihagyta hősünket a keretből. Egy hullámzó olimpiai ciklus végén, de szintén a legjobbak között emlegetve érkezett meg a gárda Münchenbe, ám végül a második hellyel kellett beérniük.

Rajki Béla lemondott helyére pedig a Gyarmati Dezső, Kárpáti György páros került, és kezdetét vette a magyar póló újabb sikerkorszaka. Az első ízben megrendezett vizes világbajnokságon, 1973-ban Belgrádban a hőn áhított aranyérem is megérkezett végre mind a csapat, mind Molnár Endre életébe, majd ezt követte a bécsi Európa-bajnokság első helye ’74-ben. Egy évvel később egy ezüstéremmel gazdagodott éremgyűjteménye a Caliban rendezett világbajnokságon, majd jött a 1976-os montreáli olimpia és vele a dobogó legfelső foka. A következő évek mérlege egy Eb-arany és egy vb-ezüst, a moszkvai olimpiáról pedig egy bronzéremmel térhetett haza. Molnár Endre két évvel később, 1982-ben vonult vissza az élsporttól.

Sportpályafutása végeztével sem szakadt el viszont a vízipólótól, csak „székhelyét” áttette a kispadra. Volt az utánpótlás-válogatott edzője, majd egykori klubjának, a Budapesti Spartacusnak, később pedig a BVSC-nek a vezetőedzője, utóbbihoz egykori kapitánya, Gyarmati Dezső hívta. 1987-től három éven át Kuvaitban próbálta átadni a magyar póló hagyományait a helyieknek, majd hazajőve a Tungsram SC vezetőedzőjeként dolgozott. Büszke arra, hogy mindegyik csapattal sikerült szép eredményeket elérnie. Ars poeticája trénerként az volt, hogy egy edző soha ne éreztesse a csapattal, hogy feljebbvaló, hanem próbáljon meg a játékosaihoz minél közelebb kerülni, hogy azt érezzék, ő is egy csapattag.

A Tungsram megszűnése után a civil életben folytatta a munkát, a vendéglátóiparban lett vállalkozó. Ám 2008-ban „visszatért” szeretett sportágához, mikor Gergely Istvánnak segített a pekingi olimpiára való felkészülésben. Évekig volt a Magyar Vízilabda Szövetség elnökségének a tagja.

Manapság pedig főállású nagypapa, kinek fél szeme mindig három, szintén vízilabdázó unokáját őrzi. Egykori csapattársaival is tartja a kapcsolatot, a ’70-es évek aranycsapatának másik hálóőrével, a Svájcban élő Cservenyák Tiborral hetente beszélnek egymással telefonon, nyaranta pedig Kenesén járnak össze. Rendszeres vendége a MOB rendezvényeinek, ahol utánozhatatlan humorával emeli az esemény fényét. De a jelenkor pólóját is naprakészen követi, a fiúkat a dobogóra várja Tokióban.

Kívánjuk, hogy a tipp bejöjjön, az Isten éltesse Molnár Endrét!

(MOB-összeállítás; Képek: MTI, MOB)