Beszéljünk 2017-ről először a számok nyelvén. A magyar sportolók az olimpiai versenyszámokban a világbajnokságokon négy arany-, kilenc ezüst- és nyolc bronz-, összesen tehát huszonegy érmet szereztek. A riói mérleg nyolc-három-négy, összesen tizenöt érem. Az aranyak száma tehát kevesebb, a megszerzett medáloké viszont több. Elégedett?
– Hasonlóan gondolkozunk, én is ebben a szemléletben értékelem az évet: hogyan is állnánk, ha olimpiai évet írnánk. Alapvetően elégedett vagyok, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne fejlődni. Bizonyos sportágakban szinte lehetetlen túlszárnyalni a riói teljesítményt, de az atléták ezt megtették, hiszen Márton Anita a londoni vb-n egy hellyel feljebb lépve a dobogón második lett, s igazi bravúrként Baji Balázs bronzérmet szerzett száztíz gáton. Úszásban Hosszú Katinka a budapesti vizes vb-n ugyan „csak” két aranyig jutott, az érmek száma azonban emelkedett. A szintén hazai rendezésű cselgáncs-világbajnokság miatt lehet hiányérzetünk, hiszen érem nélkül maradtunk, de egyrészt mindig előfordulhat olyan év, hogy nem jön ki a lépés, másrészt az olyan rendkívül kompetitív küzdősportokban, mint amilyen a cselgáncs, tökéletes felkészülés mellett sem garantálható a siker.

– A cselgáncs mellett hadd említsek további hagyományos magyar sikersportágakat – evezés, ökölvívás, sportlövészet –, amelyek viszont az olimpiai versenyszámokban évek óta adósak az eredményekkel.
– Vitatkoznék. A sportlövészettel kapcsolatban kimondottan optimista vagyok, rendkívül jó a szövetség struktúrája, jó a szakmai irány, a kvótákkal Rio előtt sem volt probléma, a sportágban folyó munka előbb-utóbb meghozza az eredményt. Felületesen nézve valóban nehezen érthető, hogy a kajak-kenu rokonsportága nálunk miért nem sikeres. Azt gondolom, az evezés máig nem tudott talpra állni abból a megbélyegzésből, amelyet az ötvenes években ragasztottak rá, miszerint arisztokratikus sportág. Ha elkészül a budapesti evezős pálya, ugrásszerű fejlődést remélhetünk. Az ökölvívás helyzete valóban elgondolkoztató, de a korábbi klasszis, Erdei Zsolt vezetésével új elnökség állt fel, adjunk időt, esélyt a bunyósoknak!

– Hadd soroljak további sportágakat: vusu, baseball, softball, golf, görkorcsolya, fallabda, falmászás, kötélpályás wakeboard. Az érezhetően egyre jobban megváltozó környezetben van-e egyáltalán értelme az olimpiai eredményességet hajszolni?
– Rossz helyen kopogtat, ha ennek az ellenkezőjéről akar meggyőzni, arra szerződtettek, hogy az olimpiai eredményességünk minél jobb legyen. Ez természetesen nem áll ellentétben azzal a törekvéssel, amelyet magam is támogatok, miszerint Magyarország minél több egészséges embert és lelkes amatőr sportolót mutasson fel. Természetesen értem a célzást a kérdés mögött. Nagyon széles a paletta, én sem gondolom, hogy – pestiesen szólva – nekünk mindenre lőni kell. Érdemesebb a tradicionális sportágainkra összpontosítani, ám ez nem jelenti azt, ha egy új kezdeményezést jó szakmai programmal támasztanak alá, akkor annak ne adnánk támogatást, hiszen hajdanán valamennyi sportágban kezdők voltunk.

– A magyar sport 2017-ben olyan örömteli eredményeket is fel tud mutatni – Európa-bajnoki részvétel női és férfi-kosárlabdában, valamint női röplabdában, tenisz Davis Kupa-csapatunk bejutott a földkerekség tizenhat legjobb együttese közé –, amelyektől azonban éremben, pontban kifejezhető olimpiai eredményességet nem várhatunk. Ráadásul ezek az úgynevezett látványsportágak részesülnek a társaságiadó-kedvezményből. A MOB mennyiben érzi magáénak ezeket a sikereket, mit tehet azonfelül, hogy szurkol és együtt örül?
– A MOB minden magyar sportsikernek örül, személy szerint így érzek én is. Édesapám sokszoros válogatott kosárlabdázó volt, amikor arról kezdünk el beszélgetni vele, miként lehetne akár csak hosszú távon a magyar kosárlabdázást a szerb, horvát, szlovén szintre felzárkóztatni, mindig nagyon mély szakmai elemzésbe bocsátkozunk. A Magyar Olimpiai Bizottság a feltételek biztosításában tud segédkezni, ám a szakmai, szellemi bázist minden sportágnak magának kell megteremtenie.

– Ettől az évtől az állami sportirányítás visszavette a MOB-tól a központi támogatás kifizetésének jogkörét. Mennyire szűkítette le ez a Magyar Olimpiai Bizottság mozgásterét?
– Meggyőződésem szerint nem csorbul a MOB tekintélye attól, hogy az adófizetőknek a központi költségvetésbe befolyó forintjait egy állami szerv, nem pedig egy civil szervezet osztja szét. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a szakmai programok elbírálásában a MOB-nak fontos szerepe legyen. Szerencsés esetben az adott sportági szövetség a pályázata, kérvénye benyújtása előtt egyeztet a MOB-bal, ám abból sem csinálunk presztízskérdést, ha ez az egyeztetés a beadás után történik meg. A lényeg úgyis az, hogy a döntést előzze meg szakmai eszmecsere, amelyben a Magyar Olimpiai Bizottság álláspontja megkerülhetetlen. A döntés joga azonban végső soron az Emberi Erőforrások Minisztériumát illeti meg.

– Volt már olyan ügy, amelyben gyökeresen különbözött a MOB és az Emmi véleménye?
– Eddig kizárólag kedvezőek a tapasztalatok. Ám az Emmivel való együttműködésen felül fontosnak tartom, hogy a MOB-nak legyenek saját forrásai, hogy önállóan is tudjon szakmai programokat támogatni.

– Például a vusu magyarországi meghonosítását…
– Például.

– Talán még nincs benne a köztudatban, de a MOB már javában olimpiai lázban ég, hiszen közelednek a téli játékok. Reális a remény, hogy 1980 után ismét magyar éremnek örülhetünk?
– Igen, reális, a gyorskorcsolyázóktól megalapozottan várhatjuk el, hogy érmet szerezzenek, hiszen a tavalyi világbajnokságon aranyérmet is hoztak Magyarországnak. Történelmi lehetőség előtt állunk, ám annál nagyobb terhet én nem akarok a vállukra tenni, mint amit ők magukra vesznek.

– Népszerű téma: az észak-koreai atomkísérletek és rakétaprogram miatt veszélyben van-e a biztonság a phjongcshangi téli olimpián?
– A két Korea hivatalosan a mai napig nem kötött békét, csupán fegyverszünet van a felek között, a fenyegetettség innen nézve hetven éve fennáll. Akkor is feszült volt tehát a viszony, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2011-ben úgy döntött, hogy a Koreai Köztársaság, közelebbről Phjongcshang rendezheti a 2018-as téli játékokat. Magam is láttam például azt az alagutat, amelyet az északiak ástak fenyegetésül, tehát kétségtelenül létezik bizonyos kockázat. Ugyanakkor Észak-Koreában eddig mindig tiszteletben tartották a világméretű sportrendezvényeket, reményeim szerint győz a józan ész, s így lesz ez jövő februárban is. Személy szerint úgy gondolkodom, mint a felelős rómaiak. Gondos családapaként a saját gyermekeimet habozás nélkül elengedném, így hát minden magyar sportolót a részvételre biztatok. Ha valaki mégis a távolmaradás mellett döntene, azt tudomásul vesszük.

– Szeptember elején részt vett a NOB limai kongresszusán, amelyen Párizs nyerte el a 2024-es, Los Angeles pedig a 2028-as nyári játékok rendezését. Hogy tapasztalta, a küldöttek sajnálkozásukat fejezték ki Budapest visszalépése miatt, vagy ellenkezőleg, a fejére olvasták ezt a döntést?
– Nem mondhatnám, hogy ez fontos témaként jelent volna meg, nem kerültem emiatt kényelmetlen helyzetbe. Természetesen többen mondták, kár, hogy Budapest visszavonta egyébként kiváló pályázatát, de ugyanígy sajnálatos Róma és Hamburg visszalépése.

– Egyetért azzal, hogy nem is Budapest, hanem a kisebb városok jelentkezését támogató Agenda 2020 program szenvedett végzetes vereséget?
– Budapest nem szenvedett vereséget, mert meg sem mérette magát végül. Az Agenda 2020 Thomas Bach, a NOB elnökének személyes szellemi terméke, ezért alapvetésnek tekinthetjük, hogy bármilyen döntés szülessék is a jövőben, megkerülhetetlenek az abban foglaltak. Az Agenda 2020 negyven reformjavaslatot fogalmaz meg, a NOB értelmezésében Párizs és Los Angeles megválasztása ezek nagy többségével összhangban is van.

– Támogatja, sőt netán kezdeményezi, hogy Budapest fusson neki újra a kandidálásnak?
– Minden körülmények között olimpiapárti vagyok, és a MOB alapszabálya is célként fogalmazza ezt meg. Meg kell találni a módját, hogy Budapest ismét értelmesen, eséllyel kandidáljon. A történtek ismeretében ez csakis társadalmi vita lefolytatását követően, a lakosság nagy többségének támogatása mellett lehetséges, ha a politika minden oldalról a rendezés mellé áll. Azt gondolom, egy sikeres népszavazás nagyot lendítene az ügyön.

– S leghamarabb mikor tartja időszerűnek a jelentkezésünket?
– Akár már a 2032-es olimpiára. 2023-ban kezdődik a pályázási folyamat, tehát olyan sok idő nincs is, hamarosan el kell kezdeni a felkészülést, illetve meghozni a döntést a jelentkezésről.

– Akár hamarabb is célba érhetünk. Van realitása annak, hogy a 2026-os innsbrucki téli játékok gyorskorcsolyaversenyeit Budapesten rendezzék?
– A felmerült lehetőség csupán arra vonatkozik, hogy felajánljuk a rendező városnak helyszínként a mi létesítményeinket – ez még csak nem is társszervezés, csak egyfajta segítségnyújtás. De egyelőre csak felajánlást tettünk, nem tárgyaltunk róla, és legfőképpen nem tudjuk, hogy Innsbruck elnyeri-e a 2026-os téli olimpia rendezését. De jó szomszédként szurkolunk az osztrákoknak.

– Végül engedjen meg egy személyes kérdést. Megválasztásakor firtatták, hogy milyen státusban látja el az elnöki teendőket. Tisztázódott a dolog?
– Az elődöm, Borkai Zsolt társadalmi funk­cióban töltötte be az elnöki tisztséget. Én rögtön a megválasztásomkor leszögeztem, operatív, ügyvezető elnökként, kompenzáció ellenében tudom vállalni a feladatot. A legutóbbi ülésen az elnökség jóvá is hagyta az álláspontomat, s egymillió-kétszázezer forint összegben állapította meg a szóban forgó kompenzáció mértékét.

(Magyar Idők/Novák Miklós, fotó: MOB/Szalmás Péter)