- Megbocsát, hogy én még mindig téefnek hívom a testnevelési egyetemet?
- Persze. Nekem is arra áll rá a szám. Négy évtizede léptem át a küszöbét, ott kaptam meg azt a muníciót, amely végigkísért edzői pályámon.

- Amelynek most vége. Véget ért egy fejezet.
- Fejezet? Könyvnek is több kötetes. Hetvennyolc óta íródott, ennyi volt. Hosszas gondolkodás eredményeként, a londoni olimpia óta érlelődött bennem a döntés. Befejeztem, és megpályázom a téef – látja, bennem is így él – rektori tisztét.

- Emlékszem rá, amikor végzősként megállapodott Hunyadkürti Jánossal, hogy a Vasasba megy játszani.
- Jobbszélsőnek, jobbátlövőnek hívtak, nem is ment rosszul, az első évemben harmadik lettem a góllövőlistán Kovács Péter és Kontra Zsolt mögött. Aztán a Spartacusba igazoltam, de nem bírtam soká, egy rohanás volt az életem.

- A soká azért esztendőket jelent, de valóban nem lehetett könnyű beosztani a napját: edzés a klubjában, a válogatottban, oktatás a téefen, s még edző is volt a főiskolás csapatoknál.
- A tanszékről a mentoraim, Kovács László és Fekete Béla elmentek külföldre, magas óraszámban kellett tanítanom. Emiatt legtöbbször egyedül edzettem, többnyire késő délután, a csapataimmal pedig utolsó voltam a csarnokban, nem volt máskor idő. Tanítás, edzek én, edzek a csapattal – erre tulajdonképpen kevés huszonnégy óra.

- Viszont a nívóra nem lehetett panasz, hiszen nyolcvanegyben már a vasasos lányok mestere volt. Ami ugyebár akkoriban rang volt a javából.
- Szerencsém volt. Csík Jani szövetségi kapitány lett, a szakosztályvezető, Rajz Feri pedig ott volt egy általam tartott edzői továbbképzésen, behívtak a Vasasba, ennyi történt. Sok időm nem volt gondolkodni.

- Az események pedig gyorsan követték egymást, egy évvel később BEK-et nyert a csapattal. Nem is akárhogy. A Szpartak Kijevet verték ki az elődöntőben, az itthoni meccs előtti súrolás pedig a sportág legendás történetei közé tartozik.
- Kényszermegoldás volt, de bejött. Történt, hogy előtte táncverseny volt a Fáy utcai csarnokban, úgy csúszott utána a parkett, mintha jégen jártunk volna. Nekiálltunk súrolni, nem egyszer, nem kétszer, de valamennyi parafin csak maradt a padlón. Mi valamennyire megszoktuk, de a Szpartak játékosai bizonytalankodtak, emiatt az edzésen nem sikerültek a lövéseik. Olyannyira, hogy a legendás Turcsinát edző-férje, Igor Turcsin nemcsak legorombította, hasba is vágta dühében. A második félidő elején már tizeneggyel mentünk, végül héttel nyertünk.

- Pedig sok esélyt nem adtak a csapatnak.
- Öt gól volt a hátrány, de nem volt meggyőző a kijeviek győzelme. Három perccel a vége előtt csak egy gól volt oda, négyet úgy kaptunk, hogy előtte mi rontottunk ziccerben. Jellemző, hogy amikor jöttünk ki a csarnokból, azt láttuk, hogy Turcsin fenyegette az előtte vigyázban álló játékosait, hogy mi lesz, ha kiesnek. Az ilyesmi akkoriban a Szovjetunióban és nála nem volt vicc.

- A döntő már egyszerűbb volt?
- Hárommal kikaptunk Belgrádban, itthon tízzel nyertünk. Az első meccsen a szovjet bírók épphogy csak gólt nem lőttek nekünk, örök élményem, hogy úgy is ítéltek ellenünk hetest, hogy tizenhét méterre a kaputól faultoltuk Szvetlana Kiticset…

- Nem véletlenül időztem a BEK-győzelemnél, úgy gondolom, hogy egy huszonnyolc éves edzőnek nagy lökés egy ekkora siker, meghatározza a pályáját. Főként úgy, hogy a Vasas korábban két döntőt már elbukott.
- Más stílusú edzővel, másfajta munkával. De a döntő az volt, hogy a csapat vezére, Sterbinszky Amália mellém állt. Emlékszem, egyszer nyertünk öt góllal egy közepes csapat ellen, közepes produkcióval, megyek be a meccs utáni megbeszélésre, s hallom, amint azt mondja, hogy én mindent megteszek ennek a fiatalembernek, elvárom, hogy ti is…

- A férfiválogatottal éppen úgy járt, mint a Vasassal. A csapat mindig esélyes volt az éremre, aztán, amikor kapitány lett, második lett a világbajnokságon. Ez nyolcvanhatban történt. Nyolc éve volt edző, harminckét évesen két kimagasló sikerrel a tarsolyában.
- Erre mit mondhatok? Elmesélhetném, mi volt a koncepcióm, de unalmas lenne. Jó játékosaim voltak, az biztos, s az is, hogy a kilencvenhatos düsseldorfi világkongresszuson a svédek előadásában világszám volt az az erősítő munka, amit nálam végeztek több mint egy évtizeddel korábban.

- Gondolta volna, amikor Szegedről elindult, hogy ez lesz belőle?
- Tizenhat évesen csak annyit tudtam, hogy kézilabdázó leszek, válogatott, majd edző. Ezért nem okozott gondot fiatalon, huszonhét esztendősen abbahagyni a játékot. Az edzői pálya előrébb jött, ennyi történt. Meg a téefen korán bevontak a szakmába, már hallgatóként.

- Kovács László és Fekete Béla… Akiket mentoraiként említ.
- Igen. Hamar kiemeltek, ők tettek rá a sínre. És mögöttem álltak. Egy éve tanítottam a főiskolán, amikor el akartak küldeni, hogy pótoljam a középiskolai szakmai gyakorlatomat, magyarán, kellett a helyem másnak. Nem engedtek el, ragaszkodtak hozzám. Nekik, a téefnek köszönhetem, hogy mindig magától értetődően nyúlok a tudományhoz, olyan a látásmódom, hogy a hibákat azonnal észreveszem.

- Hogy a kézilabda ma már nem játék, egyértelmű, de az ön csapatait nézve mindig arra gondoltam, tudomány is.
- Nekem meggyőződésem. Ahogy az is, hogy ennek a szemléletemnek köszönhetően lehetek büszke arra, hogy nem voltak nagyobb hullámzások a pályámon. Szerencsére mindig megtaláltam, mivel léphetünk előre, ami újdonság, ezért vonzó a játékosnak.

- Fogékonyak rá?
- Aki igazán jó, az igen. Németországban, Lemgóban az első idényemben úgy kezdtünk, hogy tíz lehetséges pontból csak egyet szereztünk. Már arra gondoltam, hogy négy gyerekkel szégyenszemre néhány hónap után cuccolhatunk haza, amikor a játékosok, köztük klasszisok, Volker Zerbe, Marc Baumgartner, Daniel Stephan fölálltak, hogy az ő hibájuk, mert nem tudnak olyan gyorsan tanulni, mint ahogy én szeretném.

- A Bundesliga jó iskola.
- A legjobb. A munkában nincs pardon, a németekre pedig egyébként is jellemző, hogy jobban teljesítenek, mint a valós tudásuk. Erre nagyon lehet építeni. Ott mindig téthelyzet van, ha nem nyom agyon, akkor fantasztikus tartásra tehetsz szert. Igaz, hogy egy perc alatt kidobhatnak, de nagyon magas polcra teszik azt, aki többet tud náluk. Ezért nagy elismerés, hogy az évszázad edzőjének választottak Lemgóban, Észak-Rajna-Vesztfáliában.

-----
Budapest, Budapest, te csodás…
Mocsai Lajos titkos terve, ha úgy tetszik, álma, hogy Budapest a sportturizmus fővárosa legyen. Úgy érzi, van egy körkörösen bővülő lehetőség, hogy a város felvegye a versenyt például Berlinnel, itt elsősorban a hely szellemiségére gondol. Három XXI. századi sportágban – kézilabdában, kosárlabdában és jégkorongban – fölépítendő egy világszínvonalú csapat, általuk pedig minden hétvégére jutna világszínvonalú esemény. Nem olcsó mulatság, hiszen szinte a nulláról indulna a megvalósítás, de az idegenforgalmi lehetőséggel karöltve a befektetés megtérülhet. Elvégre, ha a magyar futballdrukkerek közül sokan a Bayern Münchennél, a Chelsea-nél vagy az Arsenalnál váltanak bérletet minőségre vágyva, a kézi-, a kosárlabda és a hoki külföldi híveinél könnyen elképzelhető, hogy hozzánk jönnének nívóért.
-----

- Nem lehet könnyű dolguk a játékosainak, hiszen intellektuálisan is fel kell nőniük a közös munkához.
- Világszinten ez egyébként is természetes, én pedig alapozhattam a pedagógiai érzékemre, komoly hatással lehettem rájuk. Az eredmény a spirituális intelligencia, ami energiában mérhető. Minden azon múlik, milyen mértékben szabadul föl. A megteremtésében jó voltam, viszont, ha csalódás ért a munkavállalásban, a hozzáállásban, megtört a varázs, tehetetlenné váltam.

- Például?
- A férfiválogatottnál, London után. A részletekről ne kérdezzen, majd egyszer, ha esetleg könyvet írok, kitárulkozom, most nincs értelme. Esélyt akarok adni azoknak, akiknek ebben felelősségük van, arra, hogy ragadják meg a minimális esélyt a riói olimpiára, tegyenek a magyar kézilabdáért. Most ne nézzünk visszafelé. A lényeg, hogy nincs értelme az edzői munkámnak, ha nem tudom átadni a játékfilozófiámat.

- És amikor már nem működik az etikai kódex. Egyáltalán miért volt szükség rá? Hiszen olyan alapvetéseket tartalmaz, amelyek magától értetődőek egy válogatottnál.
- A Cozma-gyilkosság szavakkal visszaadhatatlan szörnyűség volt, úgy éreztem, ha nem tudok erkölcsileg nyújtani valami újat, erőt adni, szétesünk, keskeny volt a mezsgye a lét és a nemlét között. Igaza van, az egy mindenkiért, mindenki egyért elve, az önbecsülés, mások megbecsülése, a felelősségteljes gondolkodás és cselekvés elvárható egy válogatott sportolótól. A kódex mégis használt, megégette, aki nem volt odavaló, kialakult egy értékrend, amelyre építeni lehetett, és a legnagyobb meglepetés: akkor is működött, amikor nem voltam ott. Amikor megbomlott a csapat erőtere, a kódex sem ért sokat. Ugyanakkor sokan átvették, tantestületek, vállalatvezetők alkalmazzák, ha úgy tetszik, ma is él.

- Gyakran tart menedzsereknek tréningeket, akik hallgatták, kiemelték, hogy többnyire nem a vezetésről, hanem a főnöki magatartásról beszél.
- A kettő azért nincs olyan távol egymástól, sőt. A vezetői lét egyszerre szerep és életforma, inkább tanulságok vannak, mint általánosítható szabályok. Egyébként hét témában tartok tréningeket, valamennyinél a saját pályafutásomból hozom a példákat, csak akkor lehetek hiteles. Azt nem hiszem, hogy érdemes utánozni engem, azt viszont remélem, hogy a példáim gondolatokat ébresztenek a hallgatókban. Tizenhat-tizenhét éven át voltam válogatott edző, 357 meccsen ültem a kispadon, mondjuk úgy, sokat láttam, sok mindent átéltem. Megtanultam, hogy meg kell tudni újulni, ha idén is azt csinálod, amit tavaly, véged. Ugyanakkor, ami érték volt, meg kell őrizned.

-----
Apa és fia
Mocsai Lajos négygyerekes családapa, három lánya és egy fia van. A fiú, Tamás nem csupán apjaként néz fel rá, edzőjeként is tisztelte őt. A különleges helyzetből soha nem volt konfliktus, mert… De hallgassuk Mocsai Lajost: „Már az elején megállapodtunk abban, hogy a család előtt nem kézilabdázunk, ezzel máris meghúztunk egy határt. Volt, hogy együtt mentünk a válogatotthoz, de amint kiszálltunk az autóból, Tamás csatlakozott a játékosokhoz, és oda tartozott, amíg az edzőtábor, a torna tartott. A csapat tudta, hogy nem kérek, és nem kaphatok tőle információt, ő pedig tisztában volt vele, hogy a játékban én vagyok a főnök. Könnyű dolgom volt vele, mert nagyon intelligens fiú, a családi szerepekkel mindig tisztában volt, lévén három húga, akik fölnéztek, hallgattak rá, ő pedig ösztönösen érezte, hogy ez felelősség is.”
-----

- Mint a felsőmocsoládi kastélyt? Felújítása kapcsán azt olvastam, hogy igazi értékmentő.
- A kastély a feleségem családjáé volt, a feleségem az édesanyja emlékére kért, hogy vágjunk bele a felújításba. A gyerekek óriási ellenállásban voltak, mondták, sok család egy sima házépítésben is szétesik, tönkremegy, féltettek bennünket. Én ragaszkodtam hozzá, a feleségem mindig mögöttem állt, magától értetődően mondtam, most te jössz, szívem. Büszke vagyok rá, hogy sikerült, hogy munkaadók vagyunk egy 450 főre csökkent faluban.

- Mocsai Mocsoládon, jól hangzik…
- Jól hangzik, ennyi. Az én gyökereim szegediek.

- A TF-en is értékmentést tervez, visszatérnek a régi szép idők?
- Ami a hangulatot, a műhelymunkát illeti, mindenképpen. Szeretném például, ha a felvételi olyan komoly lenne, mint régen, mi két-három évet készültünk rá, hogy egyáltalán oda merjünk menni. Ha a bejutás nem komoly, a kijövő diplomások se lehetnek azok. Ez az első lépés, talán a legfontosabb. Ahogy az is, hogy minden diplomás úgy lásson munkához, hogy alma materének érezze a főiskolát.

- Ebben példaképük lehet. És persze, sok másban is. Tudna már most útravalót adni nekik, mondjuk, edzői pályája tanulságait.
- Nem tanulságai vannak, tapasztalatai. A lényeg, hogy az ember építse föl a víziói mentén az életét. Ha makacsul halad az útján, nem tér le jobbra, balra, sikeresebb lesz, mint aki a könnyebb ellenállás irányába halad. A tehetség genetika kérdése, a jellemét, a karakterét viszont mindenki fölépítheti. Én azt mondom, föl kell építenie.


(Szerző: Malonyai Péter, fotó: MTI, MOB/Szalmás Péter)

A Sport 2014 a Líra könyvesboltjaiban kapható 7940 forintért.